IV.Fejezet – A Királyné Árnyéka
A hajnal sápadt fénye alig hatolt át a füstön.
A város még mindig égett – nem a lángoktól, hanem a félelemtől, ami minden házban,
minden szívben izzott tovább.
A nép már nem a király nevét suttogta, hanem a királynéét.
Elara az ablaknál állt, egy sötétkék köpenyben, amely alatt már nem a királynéi fehér
ruhát, hanem fekete vásznat viselt.
A tanácsosok köré gyűltek, mint a hollók a dög köré.
— Az árulók elestek, felség — mondta az egyik.
— Még nem — felelte Elara halkan. — A félelem még nem elég.
A hangja nyugodt volt, de a szemében hideg fény égett.
Ő már nem gyászolt. Nem könyörgött. Kormányzott.
A trónteremben Arven ült, mozdulatlanul. A vakság elszívta minden színét, de nem a
gondolatait.
Napok óta nem evett, nem beszélt. Csak hallgatta a zajokat odakintről: a harangokat, a
sírást, a parancsokat, a sikolyokat.
Már meg tudta különböztetni őket.
A parancsok mindig Elara hangjából indultak.
Mikor a királyné belépett, Arven csak ennyit mondott:
— Hányan haltak meg ma?
— Annyian, amennyien kellett — felelte Elara, s leült vele szemben.
— Kellett… — ismételte a király. — Milyen könnyű szó ez, ha nem te vagy az, akit
elvisznek miatta.
Elara nem válaszolt. Csak nézte a férfit, akinek egykor a szívét adta. Most csupán a
koronáját tartotta meg.
— A város él — mondta végül. — De a nép fegyelmet akar. A félelem most az egyetlen
nyelv, amit értenek.
— Nem a félelem, Elara… a hit. Mindig a hit uralkodik, akár világosságban, akár
sötétben.
A királyné felkapta a fejét.
— Hit? Az istenek elfordultak tőlünk.
— Nem ők fordultak el — suttogta Arven. — Mi zártuk be a szemeiket. A méreg
nemcsak engem vakított meg. Az egész birodalmat.
Elara ajkán halvány, keserű mosoly futott át.
— A vak ember sok mindent lát, amit a látók nem.
— Igen — bólintott Arven fáradtan. — Látom, hogy a királyságom lassan a te kezedben
porlad el.
Aznap éjjel Elara nem aludt.
A tanácsosok már nem merték ellentmondani neki.
A katonák már nem Arven nevére, hanem az övére esküdtek.
A pecséteket, a leveleket, a parancsokat már ő írta alá.
És a városban új suttogás terjedt.
Egy idegen nyelvű ima. Egy ének, amit senki sem ismert, de mindenki félt tőle.
Azt mondták, a katonák közül néhányan éjjel eltűnnek, hogy a város szélén
gyülekezzenek, a romos templomnál.
Azt mondták, valaki ott prédikál nekik — az új hit nevében.
Elara tudott róla. És nem tiltotta meg.
Azt mondta a tanácsnak:
— Hadd imádkozzanak, ha ettől engedelmesebbek lesznek.
De mikor egyedül maradt, és a gyertyák fénye megvilágította arcát, valami árnyék
suhant át rajta.
Egy szó, amelyet nem mert kimondani, de amely az álmaiban ott visszhangzott:
Cael.
Késő éjjel Arven a trónteremben ült, hallgatva a palota neszeit. A sötétség körülölelte,
de benne éltek az emlékek.
Lorian árulása, Cael sötét fanatizmusa,Elara hideg hatalma, a város lángja — mind
belülről égették.
Aztán egy apró hang, mint szél a kőrepedésben, megszólalt benne:
„Ha mindhárman testvérek voltunk, akkor vajon melyikünk lett a szörnyeteg?”
Nem tudta a választ. De ahogy a palota mélyéről új, idegen ének szűrődött fel, a vak
király reszketni kezdett.
A dallam hideg volt, mégis ismerős.
És Arven tudta, hogy valahol messze, a sivatag túloldalán, Cael mosolyog.