A nap vérvörösen emelkedett a város fölé, de fénye nem jelentett új kezdetet — inkább
hamut és bűzt világított meg.
Kelydor fővárosa, az egykor dicsőséges Arathen, most már csak romok halmaza volt.
A palota körül füst és korom kavargott, a templomok tornyai dőlve hevertek, a harangok
megolvadtak a lángokban.
A város utcáin holttestek feküdtek, köztük asszonyok, gyermekek, papok, katonák.
A vér beleivódott a kövekbe, mintha maga a föld sem akarta volna elfelejteni, milyen
áron született meg az új király.
A palota kapuján fekete zászlók lobogtak — rajtuk a napot elnyelő félhold jele, Cael új
hitének szimbóluma.
Bent a trónterem előtt Cael harcosai sorakoztak: magas, szikár, hosszú hajú férfiak,
páncéljaikon vércsíkok, arcukat még mindig lovak vérével festették.
A szertartás előtt a palota udvarán áldozatot mutattak be — három fekete mént vágtak
le, vérüket tálakba gyűjtötték, és Cael maga lépett elő, hogy a vérrel keresztet rajzoljon
a homlokára.
— A régi istenek elbuktak — mondta mély, rekedt hangon. — Most az új tűz emészt
mindent, és aki nem ég vele, elhamvad alatta.
A tömeg — városi előkelők, vezérek, papok, foglyok — némán figyelte.
Aki nem hajolt meg, azt a katonák azonnal térdre kényszerítették, pengével a nyakán.
A trónterem ajtaja kitárult.
Odabent a levegő még mindig füsttel volt tele, a márvány padlón sötétvörös foltok
jelezték, hol ontották vérüket az előző uralkodók.
A trón előtt, fehér lepel alatt, két test feküdt — a régenskirálynő és az elcserélt
csecsemő.
Cael elrendelte, hogy így feküdjenek ott, nyitott szemmel, hogy mindenki lássa, a régi
vérvonal véget ért.

A koronázás

A trónterem megtelt.
Cael harcosai körben álltak, a városi nemeseket és a papokat kényszerrel hurcolták be.
Az előkelők arcán félelem ült, senki sem mert szólni. A levegő tele volt a füst és vas
szagával, és azzal a nyomasztó érzéssel, hogy a történelem visszatartja a lélegzetét.
A trón előtt egy aranytálon ott feküdt a korona.
Az a korona, amit évszázadokon át a királyi vér viselt, most fénytelenül csillogott,
mintha maga is tiltakozna új gazdája ellen.
Cael lassan odalépett.
Nem pap koronázta, nem tanácsos adta át neki — ő maga nyúlt a korona után, véres
kezével.
Megemelte, és a fáklyák fényében a drágakövek vörösen izzottak, mintha a pokol tüze
pattogna bennük.
A férfi elmosolyodott.
Nem örömmel — inkább azzal a kéjes diadallal, ami csak annak jár, aki tudja, hogy
mostantól minden törvény fölött áll.
Felemelte a koronát, és a teremben csend lett.
Csak a lángok ropogása hallatszott.
Aztán a saját kezével, lassan, szinte élvezettel tette a fejére.
A pillanat örökkévalónak tűnt.
Majd Cael felnézett, és hangja végigzengett a tróntermen:
— Nincs többé Kelydor!
A hangja dörgött, mint egy ítélet.
— Mostantól Nemereth birodalma áll helyette, és én vagyok az egyetlen
uralkodója. Én vagyok az Ég Fia, az Új Nap!
A vezérei, harcosai, torkuk szakadtából ordították nevét.
— Cael! Cael! Cael!
A kardjaikat magasra emelték, pengéikről vér csorgott a márványra.
A városi előkelők térdre rogytak, némán, rettegve, néhányan sírva, néhányan elájulva.
Akik tétováztak, azokat a katonák a helyszínen lekaszabolták.
A föld vért ivott, a levegő a vas és hamu szagával telt meg.
Cael lassan a trónra ült.
Lábát a régenskirálynő élettelen teste mellé helyezte, és hátradőlt.
A koronát megigazította a fején, majd szinte suttogva, de mindenki által hallhatóan
mondta:
— Az istenek elfordultak ettől a földtől. De én nem vagyok isten.
— Én vagyok az, aki maradt helyettük.
A vezérei térdre borultak előtte.
Cael elmosolyodott, a trónon ülve, a vértől gőzölgő világ közepén.
Odakint a harangok újra megszólaltak — nem gyászra, hanem hódolatra.
És aznap este, mikor a füst még gomolygott a romok felett, Kelydor neve végleg eltűnt a
történelem lapjairól.
Helyette megszületett valami más.
Nemereth, a Tűz Birodalma,
és királya, Cael, a Vérkoronás.