A lángok szaga mindig ott maradt benne.
Nem számított, hányszor mosta le vérrel, tengervízzel, sivatagi homokkal — a füst, az
égett hús szaga beleivódott a lelkébe.
Minden álma onnan indult: a máglya mellől.
Gyermek volt még.
A palota udvarában nőtt fel, az aranykupolák alatt, ahol a madarak is a király nevét
zengték.
Ott született, a tilalom ellenére, egy éjszakán, amikor a csillagok közt egy sem fénylett.
Cael.
Így nevezte az anyja. Azt mondta, a neve régi szó – jelentése: az, aki a hamuból támad
fel.
Gyermekként nem értette, milyen keserű jóslatot hordozott benne ez a név.

A palota évei
Cael kicsiny fiúként a testvérei árnyékában élt.
Arven, a nemes elsőszülött, akihez mindenki felnézett – a nép hőse.
Lorian, a bölcs, akihez a tanítók ragaszkodtak.
És ő – a fattyú.
A szolgák suttogták a háta mögött: „A boszorkány fia.”
Gyerekként is csak azt akarta, amit bármelyikük: a szeretetet, a helyet az asztalnál, egy
mosolyt a királytól.
De minden alkalommal, mikor a trónterembe lépett, a főpapok félrefordították a
tekintetüket.
A hercegek arcán pedig ott bujkált a lenéző gúny.
– Nézd, Arven, a sötétség is gyermeket szülhet.
– Inkább árnyék, mint testvér.
Cael ilyenkor csak mosolygott. A gyermeki, erőltetett mosollyal, amit azok viselnek, akik
már akkor tudják, hogy soha nem lesz helyük a nap alatt.

A máglya

Egy nap aztán a nap is elfordult tőlük.
Az anyját, azt a nőt, akinek szava lágy volt, mint az esti szél, boszorkánysággal
vádolták.
Azt mondták, az ég haragját idézte a királyi vérre, hogy démon magvát hordta méhében.
A papok Caelt a templom elé hurcolták.
Nem engedték sírni. Nem engedték elfordulni.
– Nézz, fattyú. – mondta az egyik, miközben a fáklyát emelte. – Lásd, mivé lesz, aki az
istenek ellen vét.
A lángok magasra csaptak, az anyja sikoltása áttörte az eget.
A gyermek Cael kiáltani akart, de a papok markában nem jött hang a torkán.
A test lassan elcsendesedett a tűzben, a szemek még utoljára őt keresték – aztán
semmi.
– Tisztátalan vér. – suttogta a főpap. – Az anyád árnya benned él. El kell égetnünk téged
is.
A fáklya újra fellobbant.
De akkor lépett közéjük a király.
A férfi, akit sosem nevezhetett apának, most először nézett rá. Nem haraggal, nem
szeretettel – csak fáradt szánalommal.
– Elég. – mondta. – Az én bűnöm az ő létezése. De az ítéletet én mondom ki.
És kimondta:
– Száműzetés.
A bujdosás évei
A fiú akkor tizenhárom éves volt, mikor az első havon átlépte a királyság határát.
Nem vitt magával semmit, csak az anyja nyakláncát – egy kis medált, benne egy
hajszál.
A világ kint hideg volt, de nem kegyetlenebb, mint az otthon, amit elhagyni kényszerült.
Bolyongott faluról falura. Aludt istállókban, romok között, elhagyott templomok
árnyékában.
Az emberek megvetették, a papok elkergették, a katonák kinevették.
De a hegyek között, ahol a civilizáció fénye már nem ért el, meghallotta az első
suttogásokat.
A törzsek között, akiket a birodalom vadaknak hívott, történetek éltek: az égből hullott
gyermekről, aki tűzből született, és nem fél sem a haláltól, sem az istenektől.
Cael először hallotta nevét szentként kimondani.
Nem gúnyból. Hittel.
Ott, a fagyos sztyeppéken, megtalálta az első követőit.
Vad harcosokat, száműzötteket, tolvajokat, akiket a birodalom kitagadott.
Nem volt köztük úr vagy szolga — csak túlélők.
Cael köztük emelkedett ki.
Nem koronát viselt, hanem vasból kovácsolt sisakot.
Nem papok áldották meg, hanem vérrel pecsételték meg a hűséget.
Az új hit született – az ő hite.
A hadúr
Évek teltek el. A fiúból férfi lett, a férfiból vezér.
A törzsek, amik addig egymást vágták, egyesültek alatta.
Nem a béke, hanem a gyűlölet kovácsolta őket egybe.
A sötét oltárok előtt lovakat áldoztak az új isteneknek.
Vérrel kenték be arcukat, és azt mondták:
– Az ő vére ad erőt a vasnak.
És mikor a tűz fellobbant, a harcosok egyként üvöltötték:
– Cael neve az égen!
A boszorkány fia ekkor vált legendává.
Nem volt már fattyú. Nem volt már száműzött.
Ő lett a Sötét Király, az új kor prófétája.
De a máglya lángjai – azok soha nem hunytak ki benne.
Minden város, amit felégetett, minden templom, amit lerombolt, csak visszhangja volt
annak az egyetlen tűznek, amit gyermekként végignézett.
És minden éjszaka, mikor egyedül maradt, a füstben újra látta anyja arcát.
És hallotta a pap hangját: „El kell égetnünk téged is.”
Cael akkor suttogva válaszolta az árnyaknak:
– Tévedtetek. Én vagyok a tűz. És most az egész világ égni fog.