XII. Fejezet – A Hamuvá Égett Ígéret

A tenger moraja lassan ringatta az éjszakát.
Lorian a parton ült, hátát egy sziklának vetve, köpenyébe burkolózva. A parázs, amit a
tűzből maradt, halványan világította meg az arcát.
A tekintete messze veszett a sötét vízbe, mintha ott keresné a választ valamire, amit
már régen elveszített.
És a hullámok között, a zúgásban, ismét hallotta apja hangját.
Visszaemlékezés – A haldokló király szobája
A levegő nehéz volt a gyógynövények és a halál szagától.
Az öreg király, III. Aldemar, alig lélegzett. Az arcát veríték és sápadtság fedte, a keze
már remegett, de a tekintete még mindig parancsoló volt.
A két fia ott állt mellette.
Arven, az elsőszülött, kemény arccal, mellkasán még ott csillogott a vért, amelyet a
háborúkban viselt.
Lorian, a fiatalabb, tiszta ruhában, tekintetében aggodalom, nem düh.
Az öreg király kinyújtotta a kezét. A szolgák sietve hoztak neki egy pergament, pecséttel,
szalaggal.
— Arven… — suttogta. — A ház békéjét… nem kard… hanem értelem tartja meg.
A pergament először Lorian felé nyújtotta, majd majd helyette mégis Arven kezébe
csúsztatta.
— Törvényem szerint… Lorian lesz az örökösöm.
— Mert ő látja, amit te nem: a jövőt.
A szoba elnémult.
Arven szeme elkerekedett, majd harag és fájdalom vegyült a tekintetébe.
— A jövőt? — mordult fel. — Ő, aki soha nem fogott kardot, soha nem védte ezt a
földet?
— Én ott voltam minden csatában, apám! A véremet ontottam érted, értük, ezért a
királyságért!
— Ő meg a könyvei mögé bújt, amíg mi odakint vért izzadtunk!
Aldemar fáradtan lehunyta a szemét.
— A király… nem mindig az, aki a legtöbbet harcol. Hanem az, aki a legtovább lát.
— Akkor vak uralkodót akarsz — sziszegte Arven. — Mert a könyvei mögül nem látja,
milyen a világ!
A pergament megroppantotta a kezében, mintha szét akarná tépni.
Lorian ekkor előrelépett, hangja csendes volt, de határozott:
— Arven… kérlek. Most nem ez az idő.
Arven dühösen nézett rá, a szeme sarkában könny csillogott, amit sosem engedett
volna elfolyni.
— Elvetted tőlem azt, ami az enyém volt születésem óta.
— Nem én vettem el — mondta Lorian halkan. — Ő adta nekem. De én nem kérem.
Soha nem kértem.
A király köhögött, majd csendesen elsuttogta:
— Béke… legyen köztetek. Ez az utolsó parancsom…
És mikor elcsendesedett, a gyertyák fénye is megingott.
A szoba némán gyászolt.
Második visszaemlékezés – A hamu ígérete
Ugyanaz az éj. A vár mélyén, egy kis szobában csak a kandalló fénye égett.
Kint az eső csapkodta a kőfalakat, bent két testvér ült egymással szemben.
Arven az asztalra tette a pecsételt tekercset, amit az apjuk adott neki.
A hangja rekedt volt, dühös, de már nem kiabált.
— Tudod, Lorian, nem tudom, mi fáj jobban. Az, hogy elvette tőlem… vagy az, hogy
tőled semmit sem kértem.
Lorian lehajtotta a fejét.
— Nem vágytam rá sose.
— De megkaptad, mindent — vágta rá Arven keserűen. — A nép szeretetét, az atyánk
bizalmát… most még a trónt is.
Lorian lassan felállt.
A kandallóhoz lépett, felvette a tekercset az asztalról, és csendesen az ujjai között
forgatta.
— Arven… esküszöm az apánk sírjára, nem akarok király lenni.
— Mindig is te voltál az erősebb. Te vezettél. Én csak megértettem a világot — nem
irányítani akartam, csak érteni.
Arven felnézett, tekintetében harag és testvéri fájdalom keveredett.
— És mit értesz abból, Lorian, amit hatalom mond? A nép nem könyveket olvas, hanem
zászlót követ.
Lorian elmosolyodott, szomorúan, fáradtan.
— Akkor hadd legyek én az, aki megőrzi a zászlót, amíg te viszed.
A tekercset a tűzbe dobta.
A pecsétviasz sistergett, a pergamen pillanatok alatt feketévé vált.
A lángok felfalták a király utolsó szavait, és a két testvér némán nézte, ahogy a hamu
szétszáll a kandalló felett.
— Most már nincs kijelölt örökös — mondta Lorian halkan. — Csak testvérek.
Arven nem felelt.
A lángok fényében azonban a szeme nem a megkönnyebbülését árulta el, hanem
valami mélyebbet: bizalmat és bánatot egyszerre.
Jelen
Lorian most is maga elé bámult, a tenger hullámai ugyanolyan szürkék voltak, mint
akkor a hamu.
A hangja suttogás volt, amit csak a szél hallott:
— Nem akartam trónt. Csak békét. És most nincs sem béke, sem testvér. Csak a tűz
maradt.
A tenger elmosta a lábait, mintha válaszolni próbált volna.
De a múlt árnyait nem lehetett lemosni.
Sem a víz, sem az idő nem mosta ki az ígéretet, amit akkor tett.
És Lorian tudta, hogy attól a perctől kezdve, hogy a tekercs hamuvá vált,
a sorsuk is vele égett el.