IX.Fejezet – A Régens Árnyéka
A trónterem csendes volt.
A fáklyák kormos fénye meg-megremegett a falakon, mintha maga a palota is
gyászolna.
A fekete selymek leplezték az oszlopokat, a zászlókat félárbocra engedték, és a
kőpadlón még mindig ott derengett a vér halvány nyoma, amit az utolsó napokban senki
sem mert feltakarítani.
A trónon a királyné ült.
Karjában az újszülött fiú, Kelydor trónörököse.
A gyermek aludt, mit sem tudva arról, hogy egy vérrel és árulással született királyság
örököse lett.
A tanácsosok, papok és hadurak térdre ereszkedve gyűltek köré, miközben a főpap
lassan előrelépett.
— Felséges asszonyom, az udvar várja a szót. Mi lesz most Kelydor sorsa?
A királyné lassan felemelte tekintetét, és hangja csendesen, mégis határozottan
csendült:
— A király… meghalt.
A szavak végigfutottak a termen, mint a jeges szél.
— Az orvosok szerint a méreg, amely egykor a testét sebezte, újra fellángolt. De én
tudom az igazságot.
Ekkor felállt, a gyermeket magasra emelte, hogy mindenki lássa.
— A király gyilkosát ismerem! Ő volt… Lorian, a száműzött hercege szövetkezett a
fattyú fivérével caellal! Lorian elmenekült, mikor testvére segítségre szorult! Aki elárulta
vérét, hazáját, istenét!
A tömeg morajlott, a papok keresztet vetettek, a katonák ökölbe szorították a kezüket.
A királyné hangja megerősödött, szinte zengővé vált, ahogy tovább szólt:
— Kelydor királya elment, de örököse megszületett.
— Íme, Aldemar IV., a Béketeremtő vére, a jogos uralkodó!
A tanácsosok térdre borultak, a katonák kardjukat emelték.
A királyné leült a trónra, a gyermeket ölébe fektette, majd kimérten, rideg méltósággal
mondta:
— Amíg fiam el nem éri a férfikort, én uralkodom Kelydor trónján, mint régens királyné.
— És az első parancsom… a bosszúé lesz.
A hadurak felemelték fejüket.
A királyné a legidősebb tábornokhoz fordult:
— Gyűjtsd össze azokat, akik hűséget esküdtek Arven vérvonalának! Mindenki, aki a
Fekete Ég hitét vallja, ellenségünk!
— Kelydor nem várja meg, míg a sötétség eléri kapuit. A sötétséget mi fogjuk felgyújtani
előtte!
A tábornok térdre borult, hangja rekedt volt:
— Érted és a királyodért, Felség!
A királyné bólintott.
Aztán, mintha a gondolat egy hirtelen szikraként villant volna át az elméjén, intett a
jegyzőnek.
— A hűség sosem marad jutalom nélkül.
És a következő órákban címek, földek, címerek hullottak, mint az aranypor:
a hű katonák földbirtokot kaptak, a tanácsosok aranyat, a papok kegyet és rangot.
A félelem napjai alatt hirtelen mindenki Kelydor hű szolgájának vallotta magát.
A trónterem megtelt a hűség hangjával — hamis, mégis zengő kórus volt ez.
Később, mikor az utolsó név is felolvásra került, a királyné hátradőlt a trónon.
A gyermek aludt.
Az asszony tekintete a fáklyák táncoló fényét figyelte, mintha az árnyakban keresne
valamit.
— Lorian… — suttogta alig hallhatóan. — Még nem ismered a bosszú arcát. De meg
fogod.
Majd az őrparancsnokhoz fordult.
— Indítsd meg a sereget. Holnap napkeltekor… legyen a sivatag lángban. Cael és az ő
istentelen népe tudja meg, hogy Kelydor asszonyának szíve is képes ölni.
Az őr tisztelgett, a parancsot továbbította.
A fáklyák egyszerre hunytak ki a huzatban.
És a palota mélyén, az újszülött alvó gyermeke mellett, a királyné csendben
elmosolyodott.
Nem a gyász, hanem a győzelem mosolyával.