Újra?

Az autó üvegén át az este sötétsége lökte rám önnön tükörképemet. Mutatóujjam jégbe fagyott, ahogy betűket rajzoltam a plexi belső párájára.

„N” - húztam folyamatosan a vonalat, aztán görbítettem az „O”-t, majd az „R” mélybe zuhanó lejtőjén elcsúszott az ujjam, és a hideg vizes érzése a hónaljamig szaladt, ahogy rádöbbentem, hol vagyok.
Agyamban megfagyni készült a gondolat, ahogy visszaemlékeztem arra a régi, téli teliholdas estére, amikor beköltöztünk… Amikor az életbe költöztünk.

Karácsony

És mivel életben maradtam én is… Bőgtem. Ha éltem, akkor bőgtem, ha bőgtem, akkor éltem. Nálam a bőgés fontosabb jele volt bármelyik életparaméternél.

Jácint hatalmas sóhaja megelőzte jelenlétét, ahogy nyílt az ajtó. Rám nézett, aztán az ágyra mutatott, amelyből percekkel ezelőtt kászálódtam ki.

- Jól vagyok – ziháltam zokogva.
- Szerintem meg idegösszeomlásod van – morogta.

Tétován ültem vissza az ágyra, és semmi másra nem vágytam, csak egy ölelésre. De tűvel közelített.

A pokol legmélyebb bugyra

A sebészet sötét volt és kihalt. A délután estébe fordult, és hirtelen azt sem tudtam, hol vagyunk: se egy orvos, se egy nővér, még takarító sem ügyködött a folyosókon. A nővérpult teljesen magára hagyva ácsorgott.

Gyorsan megkerültem a pultot, aztán felcsaptam a szobarend jegyzéket.

- Hova dugtad előlem…? - mormoltam magamban. És miközben kerestem Enci nevét, az ügyeletes nővér mobilját tárcsáztam.

Zsolti pontosan tudta, hogy melyik kórterembe kell tennie ahhoz, hogy én ne találjam meg.

„Igen”

- Atyám, Atyám, jól van? Szorít a mellkasa? Nem kap levegőt? Szédül? - léptem Ferenc Atyához, és megragadtam a vállait.

Próbált válaszolni, de nem találta a szavakat, ahogy tekintete még mindig a mellkasomon reszketett.
Zsoltihoz fordultam, és rémülten tátogtam felé: „agyvérzés?”. Egy pillanatra lehunyta a szemeit, és megrázta a fejét, aztán hozzám lépett, a nyakamhoz nyúlt, és kikapcsolta a nyakláncomat. Lopva Jácint felé fintorgott arca, ahogy a tenyerében nézegette a láncot és a keresztet.

Keresztek

Ha az öltözésen múlt volna valaha az életem… A betegeim élete… Időn kívül kellett öltöznöm. Két beteg között, ha melltartóig ázott át vérüktől a ruhám. Ha az SB és az általános műtők között ingáztam, ha otthonról kellett berohannom a kórházba, ha a műszak végén alvás előtt le kellett húznom a ruháimat, akkor, amikor gyakorlatilag már alvajáró üzemmódban öltöztem át… Ha az öltözésen múlt volna, már sokan nem élnének.

Genesis

Karomat egymáshoz szorítva siettem vissza a kastélyhoz. Tüdőmet lenyugtatta egy sokkal fontosabb küldetés, minthogy megöltem Ferenc Atya öccsét… Zsolti. Minél előbb el kellett magyaráznom neki, hogy nem az esküvőnk elől akartam elporsézni, csak… Csak… Mindegy is, ő volt a fontos.

A közvetlen közelébe érve egyszerűen hátat fordított, és sietni kezdett előlem. A piros Marlboro füstje a hideg pára súlya alatt mozdulatlanul ült – és én megtorpantam benne.

Ferenc Atya

- Azt a kurva! - nyílt az ajtó Zsolti átkozódásával.

A világos pasztell szoba háromszor fordult körülöttem, ahogy tekintetem hátravetettem. Mire egész testemmel odafordultam, már a bézs plüsskanapén fészkalódott.

- Dávid meg akar ölni! - morogta.

Értetlenül meresztettem rá szemem. Egy világoskék bögrét tartott a kezében, hol szagolgatva, olykor az ajkához érintve, aztán azonnal heves, undorral teli prüszkölésbe kezdve.

- Biztos, hogy megmérgezte!

Ítéletidő

A karomat figyeltem, a különösen forró nyár karamell barnára színezte. Mozdulatok nélkül lengett a mély felett. Fent a vakító ég, lent a felé nyújtózkodó mező. Alkony illat volt és lélegzet fény. Hibátlan bőrömről a távolba siklott a tekintetem. Zsolti közeledett a házunk felé, át az ösvényen, mely összekötött minket.
Észak és kelet. Köztük csupán kettőnk lépteinek emléke. A halott gyermekeink sírhantja. Az a temérdek halott fűszál, melyet találkozásaink tiportak az elmúlás repedezett földjébe.

Jácint

- Nagyon fáj? – bukott ki belőlem a kérdés, miután Dávid kénytelen-kelletlen magunkra hagyott, aztán azonnal egy fontosabb: - Mennyire súlyos?
Arcát gondterheltség komolyította, ahogy felém fordult, miután a folyosót mustráló figyelmét magamra vontam, és becsukta az ajtót. Jobb karján a kötés a zöld sebészpóló rövid ujja alól egészen a csuklójáig ért.
Az ágyamhoz sietett, óvatosan mellém ült, bal karját a hátam mögé csúsztatva. Akkor láttam csak meg, hogy a nyaka jobb oldaláról is kötés terjed a ruhája alá.

Tisztítótűz

Gyönyörű volt az ősz. A nap bronz színnel süllyedt a lankák közé. Lépteink lehullt, papírsárga juharfa-termésleplet hasítottak, a napnyugta fénye karamellként ömlött a távol lágy buckáin.

- Ez, Jay – szóltam Jani felé -, itt én semmi halálosan veszélyeset nem látok.

Nem válaszolt. Ránéztem, épp akkor nyelt egy nagyot, majd aggódva nézett a szemembe.

- Nem? Te hogy látod? - faggattam.

Kellemes langyossággal font körbe minket a nap.

Jani

- Mindig meg akartam kérdezni... - Csak hümmögött, miközben lapozott a magazinban.
Néztem őt. Hófehér és sima bőr feszült ránctalan arcán. Mintha a kilenc év alatt, amióta ismertem, semmit sem öregedett volna. Pedig tizenöt évvel volt idősebb nálam. A szemét néztem. Semmi szarkaláb. Ujjammal megsimítottam a sajátomat, és azt hiszem, hogy az enyémek alatt már akkor árkok húzódtak, amikor még nem is ismertük egymást.
Rám nézett. Sötétbarna szemei kérdően figyeltek.

A keleti boszorkány

Az erkélyajtón át, fejét csalódottan forgatva lépett felém, kezében váltásruhát hozva. Még mindig a talajon ültem, de ez meg sem közelítette azt a mélységet, ahova vágytam volna.
Elém guggolt, és felém mozdította a ruhát, várva, hogy levegyem a vértől tocsogó pólóm.

- Thoracotomia? Ez komoly? - meresztette rám a szemét.
- Nem embólia volt, a fibrinolízis segített volna – sírtam el magam. - Volt, hogy bevált a belső szívmasszázs!

Angyalka

Bűnösnek éreztem magam, amióta csak az eszemet tudom. Mert végül is, itt volt ez a gyönyörű balerina, az anyám. Magas, légies alakjával, tekintélyt parancsoló mozgásával, a család hamisítatlan gyöngyszemeként élt, és járta a világot. Éles eszű és kivételes tehetség volt az élet minden területén. Mindent megtanult, amit a család horribilis elvárásai csak megkívántak. Keménnyé vált, mert annak nevelték. Ő csak hű volt. Nem bűnös.
Egyetemeket végzett el, művészeteket gyakorolt, a világ összes könyvét ismerte, és mindeközben még jótékonykodott is, ahogy ez a kiválóság a család összes tagjára jellemző volt.

Vérkönnyek és rózsavíz

Nem láttam a műszerfalat, annyira rázta a sebesség. A kezdeti émelygésem gyomrom mélyére szorult, ahogy egész testem is, mélyre süppedt az ülésben.

- Félek – suttogtam felé.
Felém pillantott, aztán engedett a gázon. Az autó lassult.
- Hogy-hogy? - kérdezte.
- Nem tudom – sírtam el magam.
Újra rám nézett, elkapva tekintetét az útról.
- Csak nem sírsz?! - meredt rám.
- Nem! - ráztam a fejem, miközben ömlöttek a könnyeim.

Homlok és csuklók

- Fekfelni akavok!

Unottan bámult alattam, hosszan pislantva.

- A világ legrosszabb betege vagy! - közölte végül. Karja fejét keretezte a párnán.
Egy ideig csak nézett, majd folytatta.
- Hét párnát polcoltam fel neked – sóhajtotta -, és mit mondtam?
Nem válaszoltam, csak ugrottam még egyet térdeimmel, közrezárva combjait.
- Na, mit mondtam? Hogy magasan fekszel, és alszol. Hogy nem rohangálsz, nem ugrálsz, és nem hajolgatsz. Erre most mi van?

Jézus újra vérzik

Miután megkaptam az utópikus zsibbadás hosszú hatású szuriját, az események emlékei úgy kavarodtak fel gondolataimban, mint valami vad örvény. A folyosóra kirohanva az első dolgom mégis az volt, hogy felhívjam Janit. Nem, nem! - mormoltam magam elé, miközben berontottam a vécébe. Az első dolgom megint egy jó kis hányás volt...
Térdelve a kagyló felett, reszkető kézzel nyomtam rá a hívás gombra. Amikor beleszóltam, még én is megijedtem a saját hangomtól, mintha valami horrorfilmbeli szörny hörgött volna.

Hányinger

Aznap éjjel Tamás karjában feküdtem. Takaróként ölelt, nyaka párnaként hajlott vállamra, orrom előtt a levegő az ő lélegzete volt. Enikő mellett feküdtem, az ágyukban, Tamás felén. Szemem ugyanazt az éjjeliszekrényt látta, amelyet ő ugyanitt, hosszú-hosszú évekig. Mindenét éreztem az ágy szövetén fekve. Mérhetetlen önzőségemre és vakságomra döbbentem rá – hogy nem csak én voltam az egyetlen a világon, aki a halálra vágyott.

Mindvégig azt hittem, hogy a múlt teszi.

A pálcika

Ááághrrr – morogtam, mert sehogy sem sikerült semmi. És valami miatt akkor még fontosabbnak éreztem minden kis részletet.
Mmm, ezt nem hiszem el – dühöngtem, miközben minden eszközt levágtam magam mellé.

Az álló tükör előtt ültem. Talpaim hátul, a vak lap mögött értek össze, rombuszban. Csalódottan fújtam a tükörképem felé.
Meztelenül sietett be a szobába, barna törölközővel borzolva haját, aztán csípőjére tekerte, ahogy nekem háttal a ruhásszekrénybe nyúlt.

Visszatérés

Nem kell ahhoz mentálisan egészségesnek lenned, hogy kiengedjenek az elmegyógyintézet zárt osztályáról. Bőven elég nekik, ha annak mutatod magad. Egy kőkemény álarc, egy jól megírt jellemrajz a szerepedhez, és már írják is a zárót. Ha mást nem is, ezt azért jól belém verte az anyám. Így aztán, amint felépültem az idegösszeomlásból – vagyis, fogalmam sincs, mit jelent felépülni belőle... Az egész életem teljes tébolykáosz volt - néhány hét után eljutottam arra a pontra, hogy térben és időben orientálttá váltam.

Miután meghaltál - Összeomlás

Sosem írhattam. Pedig már kétévesen is tudtam. Azt hajtogatták, hogy bizonyítéknak számítana. Na, de ki ellen? Teleírtam volna a lapokat azokkal az emberekkel, akiket anyám és a nevelőapám a szemem láttára ölt meg. Férfiak, nők, fiatalok, idősek. Velem egyidős gyerekek is voltak. Öltönyösek, szakadtak, mindenfélék. A ruhájukról írtam volna. A színűkről, és arról, hogy a kiloccsant agyvelő miképpen színezte át a szövetet.

Éjszakai ügyelet II.

A tél szinte egyik percről a másikra érkezett. Az alkony még őszvörös volt, az éj már hódarával köszöntött be. Én Chopen-t hallgattam a sebészet erkélyén, vagyis azt gondoltam, hogy Chopen, amire a főnök kicserélte rockzenét. Azt hiszem, fogalma sem volt arról, hogy az életmentés végtelen, virrasztó éjeit nem lehet túlélni rock nélkül.

Éjfél körül volt. Az apró, kezdetben szemetelő hóporhanyót egyre nagyobb pelyhek váltották fel.

Éjszakai ügyelet I.

Dönteni. Sosem tudtam dönteni. Még ha az élet keresztútjain isten választáshoz is terelt, rendszerint arra mentem, amerre a szél fújt. Én inkább csak úgy belekeveredtem a dolgokba. Aztán onnan valahogy kisodortak a hullámok. Gondolom. Az élet csak úgy megtörtént. 

Nem mondtam igent, de nemet sem. Azt sem igazán értettem, hogy bizonyos dolgoktól miért ódzkodtam ösztönszerűen. 

A halálélmény talán annyit változtatott mindezen, hogy amíg eddig távolodni, most közeledni szerettem volna.

Ötven perc

Az időmúlás relatív. Néha siettetnénk, máskor pedig örökre bennragadnánk egy-egy pillanatban. Néha úgy tűnik, megáll, máskor súlyosan kínoznak bennünket a lassan vánszorgó pillanatok.

Láttam, ahogy a monitoron egymást követően változnak a számok. Az EKG görbém egyre szabálytalanabbul cikázott tova és tova. Nem lehetett megállítani. Pici javulások után egyre mélyebb gödrök jelentkeztek. Zuhantam. Sebesen szívott magába az elmúlás, ahogy egyre esett vérnyomásom, szívfrekvenciám, oxigén-szaturációm. 

Pám-pám-pám...

Öt év magány

Semmit sem értettem. Bár nem próbáltam elemezni az őrületes pánikrohamom okát. Egyetlen dolog járt az eszemben: hogy mennyire fontos a légzés. Hogy milyen fontos lenne!
Légvétel nélkül róttam a métereket, a hegyre emelkedő erdőben. Tüdőm egyre feszült, orromból a jéghideg levegő nem jutott mélyebbre.
Látás nélkül trappoltam egyre fel, csak a méregzöld levelek elmosódott kavarját érzékeltem szemem sarkából, néhol egész közelről – ahogy arcomba vágódott egy-egy elvadult ág.

A hajnali ég vágykönnyei

Idegen helyen ébredtem. Amikor kinyitottam a szemem, a vaksötéten kívül semmit sem láttam. Napfényes rétillatú volt az ágynemű. És akkor eszembe jutott az előző este. Bevillant, hogy tenyerem kinek a mellkasán pihen.

Savként buggyant fel bennem a lelkiismeret-furdalás. Kezem egy ideig még hagytam Tamáson pihenni. De túl fájdalmas volt. Még lélegzetén is hallani lehetett, mennyire ki van merülve. Négy gyerekhez igazán nem hiányzik neki egy ötödik, aki miatt még pluszban fájhat a feje.

Jó otthon

Nem érzékeltem az idő múlását. A múltba mélyedve a jelenlét óramutatói végtelen időtlenségbe kattogtak.
Az ablaknál álltam. Az égre rózsaszín alkonysávokat szántott a nyugvó nap. Lángtestét a krematórium tisztító füstje lehelte szürkévé. Az este eljövetelével a színek mélyebbé váltak, míg végül mindent ellepett az ébenfekete.

Akkor az ablak már csak kettőzött tükörképemet mutatta. A kórteremben a halogén világított, kint az élet.

A lány, aki farkast kiáltott

- Norci! - Kávéillatú hangja.

- Alszom!

- Látom, de indulnunk kell! Előtte pedig el szeretném mondani, hogy mi ez a gyógyszer, amit éjjel adtam. Hatott?

- Még mindig éjjel van! - förmedtem rá.

Résnyire nyitottam a szemem, arca egyik felét a mélysárga olvasólámpa világította meg, míg a másik fele árnyékba veszett. Mosolygott.

- Hat óra van! - erősködött, és kibontott a takaróból. Felültem, nyögve a fájdalomtól, de nagy meglepetésemre csak megszokásból nyöszörögtem.

A második bál és az első műtét

Aznap reggel még az intenzíven ébredtem. Ültem az ágyon, és valami súlyos dolog törött bennem szilánkokra. Hajtincset csavargatva számláltam magamban, hányszor léptem át élet és halál határvonalát.

A határ. Hajszálon egyensúlyozó határérték voltam. Időzített bomba, mely bármikor kivérzésbe robbanhatott. Tehettem bármit, vizsgálhattak halomra, pótolhatták hiányzó vérfehérjéimet, én akkor is újra és újra meghaltam. Az idő sem nem segített.

Az egyetem

– Mormonok?! – kérdeztem vissza fennakadt szemekkel.

Elnevette magát, ahogy megkerülte az íróasztalt – széthányva tornyosodott tetején a kartonom, megannyi vizsgálati eredménnyel, nyomtatott lapokkal és előhívott filmekkel.

– HÖ-hormonok – ismételte elém lépve.

– Ja, hormonok! Azt hittem hirtelen, hogy már te is az ateizmusomat firtatod.

Nevetése kételyekkel teli mosolyba csitult. Szemét némán ragasztotta az enyémbe.

Ruszlana

Az ég tüze mindig napnyugta előtt égetett a legerősebben. A süllyedő alkony magába szívta fűszálaink kilélegzett páráját. Magamhoz gyűjtve könnyeiket, végigfuttattam tenyerem simogató élükön.

A legtöbb este ott ültünk. Ketten, a lemenő nap vér-arany színeiben. Órákon át beszélgettünk, míg arcunkon a fény szürkületbe nem hajlott.

Aznap este kértem, hogy vigyen a falu határán túlra. A saját szememmel akartam megbizonyosodni arról, milyen pusztítást vitt véghez anyám akarata.

Az Olga-tó

– Van valami a szádban?

Tengerészcsíkos ruhában ácsorgott előttem. Arcát furcsa kifejezéssel emelte felém.

– Neked van valami a szádban! – rémültem meg. – Tamás! – egyenesedtem fel körbekiáltva a tóparton.

– Köpd ki azonnal! – hajoltam le újra hozzá.

Nem reagált. Összeszorított szájjal ingatta a fejét.

– Tamás! – sikítottam a távolba.

Kezemet napellenzőként használva emeltem homlokomra. Akkor végre megláttam, ahogy fut felénk.

Ádi-illat

A mellkasán feküdtem. A bőre forróbb volt, mint a kandalló tüze, mely narancscsóvákkal pattogtatta szobánk árnyait. Csupasz vállam felett szőnyegillatú volt a pokróc. Ujjai hullámtáncot siklottak a hajamban.

- Ádi tudta – szólaltam meg.

A fogászat óta először. Napok teltek el azóta. Tanulós, túlórás szótlan napok, teljes némaságban.

Nem tudtam, mi járhat a fejében. Minél inkább próbáltam kitalálni sötétbarna pillantásaiból, annál jobban bezárkóztam.

Iskolafogászat

Két nap múlva újra iskolába kellett mennem. Utoljára ősszel jártam itt. Aztán közbeszólt a hetekig tartó hasfájás, utána pedig a megmagyarázhatatlan láz, a furcsa pillangóalakú kiütésekkel. Majd a hónapokig tartó őrület – elsüllyedve bármiben, ami meg tudta állítani az időt.

Egyelőre azt sem tudtam, nem rúgnak-e ki, vagy nem kell-e évet ismételnem... Nemhogy érettségi tizenhét évesen!

A téglavörös épület rács-udvarkapuját négy fegyveres őrizte.

Édesapa

Ha annyi forintom lett volna, ahányszor a fejemhez vágták: „kiköpött anyád vagy”, a világ leggazdagabb embere volnék. Ebben nőttem fel.

Megszólalásig hasonlítottam a sátánra. Így aztán nem csoda, ha az egész életemet önelemzéssel töltöttem. Minden tettem, gondolatom, megnyilvánulásom mögött anyámat kutattam.

Orrvérzésig erőlködve küzdöttem azért, hogy a külsőmön kívül, semmi másban ne hasonlítsak rá. Sokáig azt hittem, hogy belső egyezést azért nem találok, mert nem is ismerem.

Biopszia

Tarthatsz szünetet az élet nevű játékban. Kimaradhatsz a dobásokból, de ez nem tarthat örökké. Amikor pedig visszatérsz, rá kell eszmélned, hogy a dolgok még kuszábbak lettek, mint azelőtt voltak.

Használhatsz tudatmódosítókat, amelyek megmachinálják szervezeted boldogság érzékelését. Új világot teremtenek, olyat, amilyet csak megálmodsz magadnak. És nem tűnik fel, nagyon sokáig egyáltalán fel sem tűnik, hogy ez nem a valóság. Még csak nem is a menny, hanem maga a pokol.

Újraéledés

Még akkor sem bírtam abbahagyni az imádkozást, amikor az autó megállt. Először csak miatta suttogtam a szavakat, tudtam, neki mennyit számít. Neki, aki Isten szolgája volt.

Majd azon kaptam magam, hogy a szavaknak súlya lett. Akaratlanul is, őszinte imába sodortam magam.

Miután a mentősök kigurították a kocsiból, a nyelvem újra kiszáradt. Egyedül már nem tudtam hinni abban a felsőbb hatalomban, aki elvette a bátyámat. Megnémultam.

Amikor kiszálltam a mentőből, Zsoltival találtam szemben magam.

Miután meghaltál - Fuldoklás

– Nem tudok lélegezni – suttogtam az ablak felé.

Tamás még várta, hogy folytassam. De nem volt mit folytatni. Lassan egy hónap telt el, és én még mindig csak ezt a pár szót hajtogattam.

Ránéztem. Könnyben úszott zöld szeme, akárcsak az enyém. Bár próbálta elpislogni, de észrevettem, miközben újra az ablak felé fordultam.

– Dehogynem – szólalt meg.

Fehér köpenyben ült előttem a belgyógyászat egyik kezelőjében.

Az átok csókja

És akkor az a pillanat végleg megölt. Feladtam. Éreztem, ahogy fejem felől süllyedni kezd bennem a remény. A temérdek hónap emléke - minden napját minden percét feltüzelt állapotban töltöttem várva, mikor toppan be végre – most végigborzongatta testem, majd végképp elszívta belőlem a padló. A szilveszter előtti nap volt az utolsó, amikor apró gyomorcsomóba ugrott bennem a vágy, hullámokat rázva testembe. Többé nem bíztam abban, hogy visszajön...

Dávid

A hetekig tartó iszonyú kín a következő reggelen már csak szörnyű rémálomnak tűnt. Másodszorra ébredtem azon a hajnalon – most fájdalom nélkül. Minden idegsejtemmel a hasamra koncentráltam várva, mikor hasít belém a szokásos halálos érzés. Nem mertem mozdulni. Testem minden porcikája lesben állt, mikor feszít meg újra. De a fájdalom egyszer csak elszállt. Tompa lüktetést sem hagyott maga után, mintha soha nem is létezett volna.
Talán egy óráig is feküdtem, mozdulatlanul, várva a testemet szétszaggató vihart, de végül a csendet nem a fájdalom, hanem egy hang törte meg.

Hózárlat

Még sosem jártam azelőtt a másik oldalon. Autóval öt kilométer, a mezőn átvágva viszont csak másfél. A ház cseppet sem volt otthonos. Lezárt szobák, lepedővel takart bútorok tették rideggé, mintha senki sem lakott volna itt. Vagy... És akkor döbbentem rá, lehet, hogy épp kiköltözés alatt állt a ház.
– Szóval nem mi megyünk el, hanem Zsolti – leheltem bele a lámpafény sárga porszemeibe.
Ádám rám nézett. Szeme a reszkető testemet vizslatta, emlékeztetve a tényre, hogy a lázam még mindig nem csillapodott. Nem szólt, csak behúzott a nappalinak tűnő helyiségbe, és lerángatta a kanapékról a lepedőket.

Olga szívszakajtó jövendölése

Álmomban anyám hangja szólt hozzám. Kedves volt, csicsergős, amilyennek még sosem hallottam.

– Nora!

Szemhéjamon átderengett a nyári napfény, arcbőrömön éreztem hajnali simogatását.

– Nora-Nora!

Anyám hangja a fülem mellett, majd fölöttem a gördülő függönyrobaj. Felugrottam.

Először a kezét pillantottam meg, csontos ujjait, ahogy egy talpas poharat az éjjeli szekrényemre rak, benne szőlőillatú, szénsavas üdítővel.

A bál előtt

Anyámékat szombatra vártuk haza, emiatt voltam egészen biztos abban, hogy részt fognak venni a bálon. Így aztán én sem bújhattam ki a – kimondatlan – kötelesség alól. Még akkor sem, ha a lázam sehogy sem akart csillapodni, és a hatalmas seb a combomon is inkább otthonülésre sarkallt, mint széttáncolni a cipellőimet. De sejtettem, hogy bénán is ott kellene lennem, ahogy Dávidnak is félvakon...

A sulinak vége lett. Az évzáróra nem mentem el, de minden létező oklevelet és dicséretet megkaptam.

Zuhanás

Anyám sokkal kisebb dolog miatt is elvágta volna a torkomat, mint amit tettem azon a vasárnap estén. Több rendbeli kihágást követtem el. Ferenc Atyán és Dávidon kívül csak a mentők, tűzoltók hajthattak be a kapunkhoz vezető földútra – bár ez utóbbi kettőre egyáltalán nem mertem volna a fejemet tenni.

Zsolti motorral vitt be a kapunkig. Nem is értem, hogy lehettünk ilyen bátrak. Vagy talán már egy fejlövéstől sem riadtunk volna vissza, én legalábbis biztosan nem, az új tények tükrében...

Meseszép motorcsődör

Másnap valami őrületes robaj rázott fel álmomból. Amint felültem, tudtam, mi az. Úgy ugrottam ki az ágyból, mintha leesett volna az első hó – annak örültem még legalább ennyire rettenetesen. Az emeleti galériaablakhoz rohantam, a bátyám már ott ácsorgott.

– Motorok... – grimaszolt felém.

– NEEE! – ugráltam vigyorogva. – Ez Isten hangja! – sikítottam, majd orrom az üveghez nyomtam, hogy jobban lássam őket. – Apriliák, csodaparipák!

Hófehér paripák és a déli kastély

„Kedves naplóm... Kedves titkos naplóm!

A tények. Isten mégis létezik, és nem is gyűlöl annyira! Tudok énekelni! Az összes szenya osztálytársam hallotta, amiért valószínűleg még többet fognak csúfolni, de nem izgat.

Dávid mindig is ott lesz célpontnak helyettem. Őt azért utálják, mert furcsa. Engem? Talán én is az vagyok, de Dávid fényévekkel leköröz – mondjuk az énekben is. Hihetetlen hangja van!

Törött szárnyak

Beégés, beégés, beégés... Megint egy hatalmas beégés! Tehát nagy kár lett volna kinyírnom magam azon a szombaton, főként azért is, mert a szüleim sem jöttek meg. Amikor hazaértünk, egy furcsa távirat várt bennünket:

„Néhány pingvin vakká torzult. Ti jók legyetek!”

Ádám úgy tette odébb a papírt, mintha érdektelen szórólap lenne, melynek csupán annyi az értelme, hogy jól vannak, csak megváltoztatták terveiket. Őt sosem gondolkoztatta el a tény, hogy mi ihlette a különös üzeneteiket

Mi van, ha tényleg bántották a pingvineket?

A bűnök sötét kamrája és Jézus patakzó vére

Hova futhattam volna ezután? Fogalmam sem volt, céltalanul rohantam. A tüdőm megállt, csak cipőtalpam csapdosott villámgyorsan a földúton. Ki kellett jutnom onnan.

Hova mehettem volna? Nem volt múltam, és már jövőm sem maradt. Jobbra fordultam, fel a dombra, engedve, hogy az út vigyen, hogy ne én válasszak. De a faluban minden út a templomhoz vezetett...

Lélekszakadva torpantam meg hatalmassága előtt. Akkor végre eleredt az eső, az ég sürgetve bekergetett az ódon, nehéz kapun.

Dicső bizsergés

Hát, eddig is megvolt az oka, amiért utáltam fogorvoshoz menni, de ezek után meg!

Csak ültem a töri könyv felett. Egy szót sem bírtam felfogni, rettenetesen lesújtottak a történtek. Arcom felemeltem a lapról, majd ellepték a könnyek. Hatalmas, súlyos cseppek áztatták a nyomtatott betűket.

A másfél év alatt, plusz ebben a néhány napban, amikor újra életem főszereplőjévé vált, körülbelül százezercsillióbilliószor képzeltem el a mi nagy, csinnadrattás, visszatérő csókunkat.

Méregzöld sávok bronz erezettel

Ahhoz képest, hogy a szüleim messzi-messzi tájakon jártak, és csak ketten laktunk a házban, már hajnali hatkor nagy volt a nyüzsi.
Majdnem lezúgtam a lépcsőn, amint félálomban a konyha felé csámpáztam. Szerencsére a korlát még idejében elkapott, azaz hogy én azt. Lógtam egy ideig, míg csípőm a lépcső élén támaszkodott, aztán valahogy mégis sikerült feltápászkodnom.
Nem láttam őket. A hajam az arcom elé zuhant, de vihogásuk menten felébresztett.

Erkélyjelenet

Alig tudtam megkülönböztetni a tüneteket egymástól. Égett, csípve mart az alsó szemhéjam, ahogy órák óta bámultam a plafonomra ragasztott, foszforeszkáló kis csillagokat. Minden légvételem izzott, szinte párát leheltem a nyáréji sötétbe. Lángolt az ajkam, a torkom, a mellkasom, talán lázas voltam. Vagy csak végtelenül, őrülten, menthetetlenül szerelmes! Sosem ismert panaszokat produkált a szervezetem. Mint apró kolibri-szárnycsapkodás, reszkettem. Borsózott a bőröm, ahogy a takaró beborított.

Szikrázó ragyogás

A sebész főorvos magassága a padló szintjéhez közelített, amikor a tényeket közölte anyámmal. Azt hittem, ezek után megszűnik a srácok munkahelye, az összes alkalmazott a dutyiban végzi, a főnök meg mehet náthákat gyógyítani Mucsogaröcsögére. Ám jelen pillanatban anyámat egészen más dolog foglalkoztatta.
– Na, de részt vehet Nora a röplabda bajnokságon?
Sokszor hittem, hogy már soha nem fog tudni meglepni, de ezennel mégiscsak sikerült...

A Szívkirálynő

Százhatvan kilométer/óra volt az átlagsebesség, amivel száguldottunk a kórházba. Amikor megemlítettem neki, hogy inkább egy karamboltól félek, mint bármilyen életveszélyes műtéttől, csak annyit mondott, ő majdnem minden nap így teszi meg ezt az utat, mert mindig késve kel reggelente. Nem tudom, így volt-e, vagy tényleg ennyire sürgős ellátásra szorultam, csak nem akart megijeszteni.
Míg megkereste az ügyeletes sebészt, én próbáltam elérni a bátyámat telefonon, de még mindig nem ért haza.

Doktor Zsolti

Már hajnalodott, amikor beértem a házba. Egyáltalán nem lettem jobban. Hibás gének, törött kromoszómák képei kavarogtak bennem, émelygésbe kergetve a gyomromat.
Néha elképzeltem, hogy egyetlen seben keresztül – mint kilyukadt gumimedence – perceken belül kifolyhat az összes vérem. Azon viszont soha nem agyaltam, van-e más hemofíliás is a családban.
Tulajdonképpen semmit sem tudtam a felmenőimről. Nem ismertem nagybácsit, nagynénit, unokatestvéreket.

Hemofília

Tehát kiderült, hogy Ádám sem tudott mindenről. Az amfetamint anyám kínálta ezüsttálcán. Legalábbis így hittem. Önvédő mechanizmusból, vagy tényleg így történt, már sosem fogom megtudni, mindenesetre pontosan tudta, melyik sminkes fiókjában szoktam kotorászni...
Talán mindvégig szeretett. Az ő beteg, skizó, ambivalens módján. Mert milyen anya az, aki drogot ad a lányának? De ő végül is nem adta, moshatja kezeit. Másrészt talán, létezett egy emberibb Ruszlana, mélyen, ahol az ösztönök hangja csendesen, tudattalanul dereng fel, aki segíteni akart nekem, teljesíteni az elvárásokat.

Az angyal báránya

Végül hazavitt, de közben egy szót sem szóltunk egymáshoz. Ő biztos a nőjére gondolt, én meg arra, hogy mi lesz, ha elmondja Ádinak. Bezárnak valami drogelvonóra, és azzal kész, vége az életemnek. Ha a szüleim megtudják, akkor meg tuti fix.
Ültem az ágyamon, ujjaim közt pörgetve a kicsi zacskót. Nem állhattam le vele, most nem! A balettévzáró után a röpi döntő jött, a kettő között két nagydolgozat. A hétvégén a kórusverseny, majd egy nagydoga, két napra rá a gimis tanulmányi verseny, még két nagydoga, majd a sulibál.

Fekete balettcipők

„Padebure, padebure, demiplie, tendu, demiplie, fondu, écarté, arabesque, sauté, pirouet, éffacé*”

A szavak mozdulatokként jelentek meg képzeletemben, izmaim feszüléssel követték. A zárórész. Az én részem. Anyám gyűlölni fogja – nyomasztott a gondolat, és a hányás sem segített különösebben a megkönnyebbülésben.
Lehúztam a vécét, és újraismételtem magamban a lépéseket. Majd a csaphoz léptem. A tükör melletti polcocskán állt az ásványvizem és a tabletta.

Éjféli varázsvilág

Sikítva ébredtem. Legalábbis úgy éreztem, de valószínűleg a hangom még az álmom része volt. Az ágyamban feküdtem, és anyámat pillantottam meg, ahogy sürög-forog a szobámban. Csak felfigyelt volna, ha meghallja a hangom?! Bár ki tudja...
Egy ideig csak bámultam, de arca rezzenéstelennek tűnt. Talán csak egyszer nézett felém, azt is futólag. Villámgyorsan hunytam be akkor a szemem, alvást színlelve, és közben szép lassan eszembe jutottak az este emlékei.

Fehér köpeny és csókcukorka

Ádám valóban sok mindent átgondolt, bár velem egy mukkot sem osztott meg mindebből. Valóban átértékelhetett mindent, amiért úgy döntött, hogy engem a kórházban hagy, míg ő hazarohan. Haza: ahonnan kipislantanunk sem szabadott volna, nem hogy a városig furikázni. Nem tudtam, mi járhat a fejében, de abban teljes egészében biztos voltam – még ha arra is kérte Zsoltit, hogy maradjon velem, majd hozzon haza -, hogy nem a papás-mamásba egyezik bele.

Kórháziszony

– Megmondanád légy szíves, édes drága bátyám... Te, akit zseninek teremtett az ég, hogy ezzel mégis mit kezdjek?

Szinte égetett a boríték, amikor a kezembe vettem. Már a hófehér íróasztalomon is füstöt bocsátott ki magából – persze nem, de csak így tudtam elképzelni anyám írásba foglalt mondandóját...

„Soha többé nem jövünk haza, vigyázzatok egymásra!
U. i.: tartsd be a diétát, ügyelj a kinézetedre, hozd helyre a pliéidet*, legyél színkitűnő, folytasd a röplabdát, lépj be a templomkórusba, menj hozzá a miniszterelnök fiához, vagy más országban, az annak megfelelőhöz, ne lébecolj, viselkedj Romanov-lányhoz méltóan, dolgozd végig keményen az életedet!”

Képzeltem el, miközben ide-oda forgattam kezemben a borítékot. Ahogy nekiálltam feltépni a papírt, hirtelen jeges fuvallat csapott az ujjaim közé, lefagyasztva torkomat, tüdőmet.

A titkos napló

Lopva hátra-hátrapillantottam, ahogy távolodtunk egymástól. Először csak vigyorogtam, majd mikor már teljesen biztos voltam abban, hogy hallótávolságon kívül van, ugrálni és ujjongani kezdtem. Amitől aztán megint rám tört a köhögés, így összeszedtem magam, és megpróbáltam normális ember módjára viselkedni – nehéz volt. Csizmában és télikabátban rohantam végig az előszobán, majd fel a lépcsőn, és bezárkóztam a szobámba.

Szűz hólepel



Másnap reggel azt sem tudtam hirtelen, hol vagyok, amikor a bátyám berontott a szobámba. Arra sem emlékeztem, hogy jutottam be a saját ágyamba. Semmire. Zúgott a fejem, fájt a szám és émelyegtem.

– Kelj fel gyorsan, itt a falupap! – ébresztett, és fordult is volna már ki a szobából, ha nem kezdtem volna rekedt hangon nyöszörögni.

– Jaj, ne! Aludni akarok még! Vagy inkább elaludni örökre! – nyafogtam, és átfordultam a másik oldalamra.

Téli telihold

Sötét téli este volt. A hóból csak annyit láttunk, amennyit az autó fényszórója megvilágított: galambürülék-szürke kását. Oldalt, az ablakon tömény feketeség tükröződött. Sehol egy villanyoszlop, vagy a Hold, ami megmutatta volna a minket körülvevő egyre sűrűsödő fenyőerdőt.

Az ablakhoz dőltem, fehér párát leheltem az üvegre, és ujjaimmal betűket kezdtem rajzolni.
„R” - minden kunkorát és szárát mélyen belevéstem az emlékezetembe, majd letöröltem.

25. fejezet

Natasha a verandán ült és a naplementét csodálta. A lebukó sugarak vörösre festették az eget. A távolból a marhák bőgése hallatszott, a szellő a friss széna illatát vitte felé. Békét érzett. Végre hazatalált.

- Mit olvasol, szépségem? – kérdezte mögötte a hang, mely mindig mosolyt csalt az arcára.

- A válási papírok – mosolygott rá Natasha. – Végre elrendeződött minden. Lilly velünk marad, John pedig, amikor tudja, meglátogathatja.

Ekkor felgyorsultak az események, s mielőtt Barbara bármit is tehetett volna, Shane rávetette magát. A pisztoly eldördült, Natasha felsikoltott, a biztonságiak pedig leszerelték a nőt.

- Shane! – sikította Natasha, ám legnagyobb megkönnyebbülésére a férfinek semmi baja nem volt.

Az őrjöngő Barbarát elvitték a közben kiérkező rendőrök. Mindent bevallott, tanúk is voltak rá, innen már nem létezett visszaút.

- Natasha, - lépett oda John, miután picit csitultak a kedélyek.  – sajnálom az egészet.

- Mi történt? – szaladt végig John McDonald a kórház folyosóján és lihegve kérdezte Natashát.

- Megpróbálják felébreszteni Lillyt – felelte a nő. – Bent voltam nála, beszéltem hozzá és megszorította a kezem. Dr. Lovell csináltatott egy CT-t és aszerint oszlóban van a vérrög.

- Ez mit jelent? – kérdezte és a szíve hangosan kalimpált. Sosem gondolta volna, hogy ennyire szereti a lányát.

- Hogy reménykedhetünk – szólt közbe Shane is.

- Köszönöm, hogy szóltál – John hangja ezúttal őszinte volt.

Leírás: Egy repülőgép lezuhanásának (akár igaz) története. Magyarázat ahhoz, miért kell úgy élnünk, hogy ha a mai lenne az utolsó napunk, ne ellenkezzünk a halál hívásának, ne bánjunk meg semmit. Élj úgy, mintha minden nap az utolsó lenne. – Ismerjük, ugye? De tudjuk is, mit jelent?

Figyelmeztetés: homoszexualitás, némi fanatizmus, romantikus

A becsapódás előtt két órával.

- Miért kell neked folyton mindenbe beleütnöd az orrod, beleszólnod mindenbe?!

24. fejezet

Natasha az ágy mellett ült és figyelte Lilly mozdulatlan arcát. A mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt a gépnek köszönhetően. Végignézett a horzsolásokkal teli okos pofin, a kislány fejét borító kötésen és a szíve majd meghasadt! Egy ostoba őrült miatt történt mindez! John az az egoista disznó képes volt a lányát is feláldozni? Pedig annyi terve volt Lilly számára, olyan fényes jövőt álmodott meg neki, és most mindez veszni látszik?

Leírás: Életünknek több fordulópontja van, de rajtunk áll, melyiknek hagyjuk, hogy fordítson életünk alakulásának irányán. Létünk alkonyán már nem sok esélyünk marad radikális változásra, újrakezdésre, de dönthetünk másként, lehet másképpen, mint ahogy elképzeltük a véget.

Készült 2013-ban a Játék a színekkel című oldal kihívására választott kulcs alapján, mely a következő volt:
karakter:
Valamikor sikeres és gazdag ember volt, mára már csak egy megfáradt öreg, aki szeretne kilépni az életéből, és élni az átlagos nyugdíjas hétköznapokat.

Barbara Lewis kétségbeesetten tette le a telefont, pár perc gondolkozás után tárcsázta John számát. Nem beszéltek a kórházban történt incidens óta, ám most muszáj volt felhívnia.

- Mit akarsz? – szólt bele a barátságtalan hang.

- Baj van, John – kezdte. – Most hívtak a rendőrségtől és berendeltek kihallgatásra. Anyámat is idehozzák New Jerseyből…

- És nekem mi közöm hozzá? – vetette oda lekezelően a férfi. Közben persze az ő szíve is eszeveszetten kalimpált.

Maude O’Neil belekortyolt a félig üres borosüvegbe és feltette a lábát az asztalra. Élvezte, ahogy az egyre erősebben melegítő napsugarak megcirógatják vastag smink borította arcát. Az ital végigfolyt a torkán, a savanykás íz kifejezetten ízlett neki. Bár nem volt válogatós borok terén - sem. Egy árnyék állt meg előtte, eltakarva a napot.

- Miss O’Neil? – kérdezte egy férfi hangja.

- Mit akar? – kérdezte barátságtalanul és utálta, hogy megzavarták.

John McDonald fel s alá járkált a lakásban és idegesen vakargatta a fejét. Mitévő legyen? Nem gondolta, hogy Natasha és a kis szarostalpú ennyire képes belepiszkítani az ő kitűnő tervébe! Mi lenne a helyes lépés?  Ha elmegy és megfenyegeti Barbarát, akkor azzal nem jut előbbre. Ha megkéri, hogy tűnjön el, az is elhibázott lépés volna, hiszen a nő már annyira elvakult, hogy soha nem hagyná el. Mi lenne, ha elmondaná, hogy mindent tud róla, tudja, hogy Sam nem az ő gyereke és végig csak hazudott neki, hogy pénz szedjen ki tőle?

John McDonald a nappaliban ült és itta a sörét, mikor a bejárati ajtó hatalmas erővel kivágódott és beviharzott rajta valaki. A férfi ijedtében félrenyelt, a szénsavas ital marni kezdte a torkát, ahogy az érkezőre nézett.

- Mi történt? – krákogta és Natashára meredt.

- Te mocskos szemét! – kiabálta a nő és John értetlenül bámult rá.

- Én is örülök, hogy látlak – vágott vissza gúnyosan, de a következő mondatnál az arcára fagyott a vigyor.

- Volt képed megvádolni engem, mikor neked a jó ég tudja, mióta van szeretőd?

23. fejezet

Natasha elmondhatatlanul boldog volt, mikor megpillantotta az autóból kiszálló Shane-t. Leszaladt a lépcsőn és a férfi nyakába vetette magát.

- Úgy örülök, hogy hazajöttél! – suttogta két csók között.

- Hiányoztál – súgta vissza Shane, majd félve tette fel a következő kérdést. - Hogy van Lilly?

- Ugyanúgy, sajnos – felelte Natasha és visszatért a valóságba.

Shane, ahogy végigmérte a napokkal ezelőtt látott arcot, megviseltnek találta.

Shane Dawson és Ray Brown kiszálltak a bérelt kocsiból és a megadott cím alatti házhoz meredtek. Az épület teljesen el volt hanyagolva, az ablakok koszosak, a korlát töredezett, a bejárathoz vezető utat pedig méteres gaz szegélyezte. A két férfi átküzdötte magát a dzsungelen, majd óvatosan felmentek a rozoga lépcsőn. A bejárati ajtó ütött-kopott fáján egy évekkel korábbi fonnyadt karácsonyi dísz köszönt nekik. Miféle ember élhet itt? Shane mélyet sóhajtott, majd kopogott.

Lakótársak - 19. rész

Befejezés

- Szilvi, könyörgöm! Legalább azt várd meg, hogy visszaérjek az orvostól az eredménnyel!
- Minek? Hiszen már elárulta.
- Én akkor is a végsőkig bízom benne, hogy nem igaz. A saját szemeimmel kell látnom.
- Miért hazudna egy orvos? Ne áltasd magad! Ez a dolog már menthetetlen.
Szilvia elindult az utolsó bőrönddel is, amit a kint várakozó taxisofőr átvett tőle.
- Kérlek, ne hagyj el! – ordította Ádám fájdalmában

+16

Lakótársak - 18. rész

  Nóra azzal magyarázta bizonyosságát az apa személyét illetően, hogy a fogantatás ideje alatt csak és kizárólag Ádámmal volt szexuális kapcsolata. Bocsánatot kért a múltban elkövetett hibákért, és elmondta, hogy azt szeretné, ha közösen nevelnék fel a gyereket, valamint újrakezdenék a dolgot. Fogadkozott, hogy megváltozott, és most már sokkal érettebben gondolkodik, mint azelőtt. Elmondta, hogy már rég megszakította a kapcsolatot a volt barátjával, és most a szüleinél lakik. Tudatta a férfival, hogy ott várja a döntését.

Lakótársak - 17. rész

  A Déli pályaudvarról induló vonattal érkeztek meg a Veszprémi kistérségben fekvő Hajmáskérre. Iza, Ádám édesanyja már a kapuból integetett a cipelt bőröndök által lassított fiataloknak.
- Igen, ő lenne az anyám – tudatta Ádám a lánnyal.
Szilvia derűsen mosolygott az enyhén szólva molett, ugyanakkor alacsony nő láttán, de amikor a férfi szintén jól megtermett édesapját is megpillantotta, elcsodálkozott azon, hogy a fiú nem örökölte a nem túl szerencsés tulajdonságot őseitől.

Lakótársak - 16. rész

   Szilviát sokkolta a hír, a korházba menet csak arra tudott gondolni, hogy valami félreértés történhetett, mert az ő húgával biztosan nem eshet meg ilyen szörnyűség. Reménykedett a lehetetlenben, annak ellenére, hogy az orvos egyértelműen közölte vele a tényeket. Egészen addig nem tudta elhinni, amíg saját szemeivel meg nem pillantotta Anita élettelen testét. Csak néhány másodpercig volt képes nézni, de aztán elfordult, és Ádám nyakába borult.

Lakótársak - 15. rész

   Szilvia nem szólt húgának az Ádám iránt érzett vonzalomról, és addig nem is akart, amíg nem kap teljes képet a fiú érzéseiről. Azzal sem akarta traktálni, hogy megtörtént az a bizonyos éjszaka.
- Igen, úgy tudom, hogy az. – mondta Szilvia, remélve, hogy Anita csak megszokásból tette fel a kérdést, és nem készül semmire.
- Szóval szabad préda. – mondta vadmacskatekintettel a fiatalabb lány. – Szívesen elejteném egy vadászat során.

  1. fejezet

                    Christian

Öles léptekkel haladtam a klub irányába, ahonnan már kilométerekről hallani lehetett a dübörgő basszust. A bejárati ajtón keresztül kiszűrődő neonfények sorra megvilágították a szemközti falakat, különböző alakokat vetítve ezzel a téglákra. Hosszú, embertelen tömeg kígyózott a bejárattól egészen a legközelebbi sarokig, ami kábé kétszáz méterre lehetett.

Lakótársak - 14. rész

  Miután Szilvia elkészült, elhagyták a lakást, és nekiindultak az éjszakának. A lány nem tudta, hogy Patriknak kiadta Ádám az útját, és nem mehet vissza.
- Szóval, hova menjünk? – Kérdezte Patrik, nagyképűséget sugárzó hangleejtéssel.
- Az az igazság, hogy én inkább csak valami csendesebb helyre szeretnék beülni. – Mondta a nő.
- De én azt hittem, hogy…
- Tudom. Hogy bulizni akarok menni. – fejezte be a srác mondatát.

Lakótársak - 13. rész

  A lány feldúltan pityergett bezárkózva a szobájában. Azon tűnődött, hogy hogyan követhette el pont azt a hibát, amire előzőleg Ádámot figyelmeztette. Épp ő tanácsolta a fiúnak, hogy ne hajszolja a szerelmet, majd az megtalálja őt, erre most ő maga esett bele ebbe a kegyetlen csapdába. Szerelem volt, efelől nem volt kétsége a lánynak. Tapasztalta már egyszer az érzéseket, melyek újra hatalmukba kerítették, a rezgéseket, melyek az Ádámmal való első találkozás óta jelen voltak énjében.

Lakótársak - 12. rész

+16

    Szilvia a megmaradt mézes barackot serényen pusztította, Ádám pedig a filléres vodkát, hogy a lánynak minél több maradjon az édes likőrből. A fiú, talán mert túl sokat nyelt egyszerre az olcsó, de ugyanakkor bitangerős tudatmódosítóból, egy pillanatra úgy érezte, hogy az szeretne visszakéredzkedni. Ami azt illeti, nem is kérdezett semmit, megindult magától, a fiú torkán kapaszkodva fel a külvilág felé. Még szerencse, hogy kéznél volt az üdítő, és azt lehúzva végül sikerült meggátolni a kiszabadulásban a ravasz jószágot.

Lakótársak - 11. rész

   - Hát, nem mondhatnám, hogy minden a legnagyobb rendben. – szólt a telefonba a női hang, Szilvia kérdésére válaszolva. – Anyuék kikészítenek! Komolyan mondom, hogy nem bírom tovább!
- Anita! Kérlek, nyugodj meg. – próbált beszélni a húga fejével Szilvia. – Mi történt?
- Úgy érzem, mintha anya megfojtana. – folytatta a panaszkodást Anita. - Ki kell innen kerülnöm, legalább addig, amíg leérettségizek. Te tudod, hogy miről beszélek.

Lakótársak - 10. rész

    Természetesen nem aludni vonult el Ádám, hiszen a történtek után nem lett volna rá képes, csupán nem akarta, hogy Szilvia szemtanúja legyen, ha esetleg ismét kiborul. Agyalni kezdett, megpróbált választ találni, újra előtörő könnyeivel küszködve. Kínjában a haját tépte, és egyre jobban elkeseredett a tehetetlenségtől. Alig bírta feldolgozni, hogy ez éppen vele történt meg. Nem tudta elhinni, hogy akit nem is olyan rég még feltétlen odaadással szeretett, akivel össze akarta kötni az életét, az más alatt, vagy felett keresi azt a boldogságot, amit ő akart neki megadni.

Lakótársak - 9. rész

    - Jobb lenne minél előbb, még a végén azt fogom hinni, hogy nem is akarsz vele szakítani, és csak játszol mindkettőnkkel. – bizalmatlankodott a férfi, a szorosan hozzábújó Nóra viszont egyáltalán nem jött zavarba.
- Ugyan már! Ne butáskodj! – felelte magabiztosan a nő. – Már ezerszer mondtam, hogy veled sokkal jobb, mint azzal a balfasszal. Ne aggódj, majd én elrendezem a hősszerelmes tündérvirágot.
Nóra felállt, majd kinyújtotta a kezeit az izmos, kopasz férfi felé.

Lakótársak - 8. rész

   Ádám nagyon zaklatottnak tűnt, amikor Szilviát várta, hogy hazaérjen a munkából. Próbálta magát felkészíteni a beszélgetésre, mely során közölnie kellene a lánnyal, hogy bizony költöznie kell, valamint az idegességét még az a tény is fokozta, hogy Nórát egész nap nem érte el valamilyen oknál fogva. Tépelődött, ugyanis nem akarta elküldeni ezt az aranyos, segítőkész teremtést, de ha a Nórával való boldogsághoz ezen keresztül vezet az út, akkor át kell rajta esnie.

Lakótársak - 7. rész

   A hosszú, fárasztó munkanap után, Ádám nem vágyott másra, csak hogy együtt legyen Nórával. Úgy döntött, hogy meglepi, és elmegy hozzá. A nő valóban nem számított a látogatásra, de ez nem jelentette akadályát az együttlétnek, melyet vadul, az érkezés pillanata után néhány másodperccel, a konyhaasztalon ejtettek meg, amit egy határozott mozdulattal a férfi tett szabaddá. Olyan vehemenciával tette magáévá, mintha csupán néhány perc lett volna hátra a világvégéig.

Lakótársak - 6. rész

   Kellemesen telt a nap, melyet Ádám és Nóra együtt töltöttek a jó időben, miután jóízűen megebédeltek. Mint egy igazi szerelmes pár, úgy sétáltak kézen fogva, és ölelkezve a Nagy Lajos király útján, melyen a hatvankilences sárga villamos haladt el tízpercenként. A Bosnyák téren hűsítő fagylaltot nyaltak, majd Ádám egy szál piros rózsával lepte meg a lányt, melyet az idős, utcai virágárustól vett. A korábbi, kellemetlen percekkel induló délután, végül szinte tökéletesen zárult a fiatalok számára.

Lakótársak - 5. rész

   Megvolt hát a jó szex, joggal bízott tehát Ádám abban, hogy kialakul valami ebből a románcból, és Nóra biztató érdeklődése is erre engedte következtetni. Aznap hamarabb elkéredzkedett a munkából, hogy időben hazaérjen az ebédhez, illetve kifizesse a rendelést kihozó futárt. A konyhaasztalnál üldögélő Szilvia szomorú arckifejezése fogadta, amikor hazaért.
– Mi a baj? Csak nem rám haragszol még mindig? – kérdezte a fiú.

+16

Lakótársak - 4. rész

   Szilvia szomorúan nyitott be a lakásba, miután eljött a szórakozóhelyről. Megbántva érezte magát, amiért a fiú másik lánnyal elegyedett szóba, de igazából érezte, hogy semmi sem jogosítja fel arra, hogy kérdőre vonja cselekedetéért. Bunkó dolog volt, amit Ádám tett, de mivel nem a barátja, nem tartozik neki elszámolnivalóval. Miután lemosta sminkjét, bement a szobájába, ledobta a táskáját a földre, majd ráhuppant a kényelmes ágyra.

Lakótársak - 3. rész

   Szilvia nagyon szépen kicsípte magát, meg kell hagyni, Ádámnak el is kezdett csorogni a nyála. Beléptek a szórakozóhelyre, és beültek az egyik csendesebb sarokba, hogy nyugodtan tudjanak beszélgetni. A fiú sorra rendelte a vörösborokat, azt ugyanis mindketten szerették. Ádám kólával összekeverve, Szilvia pedig tisztán itta, ahogy azt illik. Meg is jegyezte a fiúnak viccesen, hogy miért pocsékolja el ezt az isteni nedűt, amit igazi szentségtörés vegyíteni bármivel is.

Lakótársak - 2. rész

   A lány őszinte mosolya azonnal megfogta Ádámot, aki tüstént be is engedte a lakásba. Szilvia szemei apró szégyenlősségről árulkodtak, jelezvén, hogy bizony tetszik neki a dús, fekete hajú, vastag szemöldökkel megáldott, jóképű fiú. Előbb megmutatta neki a tágas, amerikai konyhás nappalit, majd az igényes fürdőszobát, végül pedig a kiadni szándékozott szobát. Miután beszédbe elegyedtek, kiderült, hogy Szilviának munkahely szempontjából pont ideális lenne a szállás.

Lakótársak - 1. rész

   Ádámnak már nagyon elege volt a sok érdeklődőből, akik ilyen- olyan okokra hivatkozva mind elálltak végül a szoba kivételétől. A kétszobás lakás, amit bérelt, túl nagy, és nem utolsósorban túl drága volt neki, de mivel megszokta a környéket, nem akart új otthont keresni. Hirtelen kellett új lakótársat találnia, mert gyerekkori barátja, Patrik, akivel együtt költöztek fel a fővárosba egy éve, egyik napról a másikra hazaköltözött.

Utazás a Fellegek földjére

Az egyik leggyönyörűbb lány vagy, akit valaha láttam. Ennél őszintébb bókot nemigen találtam, hiszen az ember azt látja a legszebbnek, akit szívből szeret, és az pár óra ismeretség után elég komolytalan lenne.

Itt fekszel mellettem, jobb karoddal erősen ölelsz, én mégis úgy érzem, mintha lassabban telne minden perc. Jó ideje lehet már, hogy elnyomott az álom, angyali arcod csodás, én mégis a reggelt várom. Csókjaid emlékei, melegítenek belül, most mégis távoli álmokban jársz, és én itt maradtam egyedül.

Barbara Lewis megállt a nővérpultnál. Körbenézett, de nem látott ismerős alakot, ezért megkérdezte az ügyeletes nővért.

- Lilly McDonald állapotáról szeretnék érdeklődni – kezdte.

- Sajnálom kisasszony, de csak a családnak adhatunk felvilágosítást.

- Én a család egy nagyon jó barátja vagyok… nem tehetne most az egyszer kivételt? Szegény kislány, annyira aggódok érte! – adta elő elfúló hangon. A nővér azonban nem tágított.

John éppen kilépett a kórteremből, mikor megpillantotta a feltűnő mini ruhát viselő nőt.

A magánnyomozó másnapra kiderítette Bob Hamilton üzletének címét, így reggeli után Shane és Ray beugrottak hozzá. A város szélén elég nagy autókereskedése volt a férfinek, ahol leginkább használt autókat árult. Odaléptek egy eladóhoz, és a főnököt keresték. Kicsit várniuk kellett, mivel Bobnak tárgyalása volt, de hamarosan beinvitálta őket az irodájába. Magas férfi volt, jóképű is, amennyire ezt férfi szemmel meg lehet állapítani. Őszülő haját rövidre vágva viselte, kisportolt izmai kidudorodtak a testére feszülő póló alól.

22. fejezet

Shane Dawson fintorgott egyet, mikor végigmentek a lakókocsiktól zsúfolt parkon. Egyik lepukkantabb volt, mint a másik. Miféle népség lakhat itt? – olvasta le a kérdést Ray arcáról is. Érdekes hely, annyi szent!

Rövidesen a Ray által fogadott magánnyomozó megadta címhez értek, az ütött-kopott lakókocsihoz, mely ezer színben virított ki társai közül. Körülötte éktelen rendetlenség, minden tele eldobható műanyag vizes palackokkal, sörös és boros üvegekkel.

***

Natasha McDonald Sarah Brown társaságában ült a váróban. Nem volt hajlandó elmozdulni a kórházból, noha csupán néhány percre láthatta a kislányát. Shane és Ray valami üzleti ügyben elutaztak, így Sarah maradt mellette, míg a férfiak visszatérnek.

Kétségek gyötörték legbelül, hisz a baleset óta eltelt három napban semmiféle változás nem történt Lilly állapotát illetően. Visszagondolt az orvos szavaira, aki azt mondta, a következő hetvenkét óra eldönt mindent.

21. fejezet

Shane Dawson leparkolt a kopott furgonnal az egyetem parkolójában, majd lezárta az autót. Na, nem mintha bárki is el akarná lopni – gondolta. Megtehette volna, hogy vesz egy jobb, mutatósabb kocsit, hiszen a gazdaság jól működött, a Ray-jel közös üzlet beindult, és neki nem volt miért panaszkodnia. Majd ha Lilly jobban lesz, mikor Natasha és ő összeházasodnak, akkor vesz egy másikat – ígérte meg magának.

Belépett a régi épület hatalmas fa bejárati ajtaján, és elindult a Tanulmányi Osztály felé.

***

Vasárnap reggel volt. Lizzie Robertson a templomba indult a tízórai istentiszteletre. Felvette sötétkék alapon virágmintás ruháját, a fejébe kalapot tett és igazi kisvárosi asszonyhoz méltóan lassan bandukolt a templom felé. Nem értette, hogy John miért nem hívta még, noha megbeszélték, hogy ő és Lilly átmennek vacsorára, hiszen már hetek óta nem látta az unokáját. De talán majd a templomban összefutnak, és istentisztelet után beugranak a fogadóba egy ebédre.

***

John McDonald kiszállt a taxiból, miután fizetett a sofőrnek. Megállt az ismerős ház előtt, ahol már hetek óta nem járt és mély lélegzetet vett. Nem jött volna ide, ha Lilly egészséges, de egyszerűen beszélnie kellett a nővel. Tudnia kellett, hogy nem ő tette! Sajnos azonban már bármit képes elhinni Barbaráról… az a nő bármire képes, hogy elérje a célját!

Barbara lélegzete szinte elállt, amint megpillantotta a ház előtt ácsorgó John-t. Idejött! A terve tehát beválni látszik.

20. fejezet

Sarah Brown eszelős iramban szántotta végig a kórház folyosóját, míg a gyermek intenzívre ért. Körülnézett, majd elindult a nővérpult felé, mikor megpillantotta Natashát. A nő az egyik kórterem előtt ült a padon, fejét térdére hajtva sírt. Sarah szíve belesajdult a látványba. Ennek nem így kellett volna történnie! Itt lett volna az ideje, hogy Natasha végre valami jót is kapjon az élettől! Mérhetetlen düh töltötte el Sarah-t, hogy ismét tapasztalnia kell az élet igazságtalanságát.

***

Natasha felvette a zöld köpenyt, maszkot, aztán a következő ajtó mögött a hatalmasnak tűnő ágy rejtette legféltettebb kincsét. Lilly szinte elveszett benne. Mindenhonnan csövek lógtak ki belőle, mellette a monitoron egy zöld csík ugrándozott fel s alá egyenletes pityegéssel jelezve, hogy a parányi szív még ver.

A nő közelebb lépett, a kislány szőke tincsei helyén nagy fehér kötés takarta a sérült részt. Arcán horzsolások, bőre sápadt, szemei csukva.

Shane beparkolt a kórház elé, majd a sürgősségi felé vették az irányt. John a folyosón toporgott, az arcán mélységes fájdalom ült. Shane még sosem látta ennyire meggyötörtnek. De ha John ilyen képet vág, akkor biztosan nem egy lábtörésről van szó.

- Hol van? – kérdezte Natasha üdvözlés nélkül.

- A műtőben – suttogta John és nem bírt Natasha szemébe nézni.

- Mi történt? – kérdezte Shane.

- Bent voltam a házban, pizzát rendeltem, ő meg a kertben játszott… fogalmam sincs, hogyan kerülhetett az útra.

***

Natasha elégedetten nézett végig a festményeken, s a középen lógó Deirdre képet szemlélte elmerülten. Visszaemlékezett Shane ragyogó arcára, mikor átadta neki a születésnapján. Mintha az élete azon időszaka fényévnyi távolságra lett volna tőle! Végre úgy érezte, minden a lehető legjobban alakul körülötte, hiszen megkapta Lilly felügyeletét, és az álma is valóra válni látszik. Szerencsés, hogy azzal foglalkozhat, amit szeret, és azzal a férfival lehet, aki mindennél jobban szereti őt és viszont.

19. fejezet

Barbara a nagy tölgyfa mögött rejtőzött, kocsijával kicsit távolabb parkolt le, nehogy valaki meglássa. A múltkori eset után óvatosabb akart lenni, nem kockáztathat többet, tudta jól. Ha sikerül, amit tervezett, John hamarosan visszatér hozzá. Őszintén hitt ebben, hinnie kellett! Mióta John úgy faképnél hagyta, eltelt két hét. Hiába hívta telefonon, nem vette fel, a titkárnője letagadta, hogy az irodában van. Nem reagált semmire, amivel Barbara próbálkozott.

***

Barbara a nappaliban ült, hajában hatalmas sárga műanyag hajcsavarók, lábai az asztalon és épp vörösre lakkozta a körmeit, mikor fékcsikorgást hallott, majd pár pillanat múlva kivágódott a bejárati ajtó és John állt meg vele szemben. A férfi nagyon zaklatottnak tűnt, Barbarának fogalma sem volt, mi történhetett vele. Az inge gyűrött, nyakkendője kioldva lógott. A nő megijedt és felugrott, mielőtt a férfi elkaphatta volna.

- Mit csináltál te eszement liba?

***

Másnap délelőtt tízkor ott álltak az Alabama Megyei Bíróság tizenötös tárgyalótermében, s a bíró szavait hallgatták. Natasha mélyet sóhajtott az ítélet kihirdetése előtt, Shane pedig gyengéden megfogta a kezét ezzel biztosítva őt arról, hogy mellette áll.

John McDonald önelégült vigyorral az arcán várta a döntést, és meg sem fordult a fejében, hogy veszíthet.

A bíró nagydarab, erős ember volt, aki szigorúan nézett végig a hallgatóságon.

***

Shane Dawson végigrohant az elegáns galéria folyosóján és megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor megpillantotta Natashát és Saraht. Egy eldugott sarokban ültek, s látszott rajtuk, hogy elmélyülten tervezgetnek valamit.

- Jó napot, szépséges hölgyek! – lépett eléjük, s a két nő meglepődve nézett rá.

- Shane, hát te? – kérdezte Natasha. – Nem Lilly-re kéne vigyáznod?

- A titkárnővel rajzolgat az irodában.

- Baj van? – Natasha hirtelen szorítást érzett a mellkasában, furcsa érzés lett úrrá rajta.

18. fejezet

Lilly az utolsó könyvet is beletette a táskájába, majd behúzta a cipzárt, hátára tette a nehéz hátizsákot és elindult kifelé az osztályból.

- Kár, hogy már nem dolgozik itt a mamád – mondta neki az egyik kislány, miközben elhaladtak a második osztály terme előtt. A falon körös-körül a gyerekek által készített munkák díszelegtek.

- Igen, kár – vágta rá Lilly. – De anya nem is tanár igazából – rántotta meg a vállát.

Beszállt az öreg furgonba, aminek a motorja felbőgött, ahogy a nő gázt adott, és Shane farmjáig meg sem állt. Látta, hogy a traktor még nincs a helyén, vagyis Shane még nem ért haza. Felrohant a szobába, lerúgta a cipőjét, az ágyra vetette magát és zokogni kezdett. Így talált rá a férfi, aki legalább tíz percig csitította, mire ki tudta szedni belőle, hogy mi bántja.

- Az ostoba némber! – dühöngött a férfi és csörtető bikaként robogott le a lépcsőn, Natasha hiába próbálta megállítani.

***

Natasha McDonald, miután kitette Lillyt az iskola előtt, aki hatalmas puszi után faképnél hagyta, leparkolt és elindult a tanári szoba felé, hogy összeszedje, amire szüksége van, mielőtt kezdődik a tanítás. Letette a táskáját az asztalára, épp a fiókot húzta ki, hogy elővegye a tolltartóját, mikor megjelent Mrs Smithy, az igazgatónő az ajtóban.

- Natasha, velem tudnál jönni? – kérdezte, a hangja szokatlanul barátságtalannak csengett.

A nő engedelmesen követte.

17. fejezet

Barbara Lewis a nappaliban ült és a kedvenc sorozatát bámulta tátott szájjal. Körülötte éktelen rendetlenség uralkodott, szennyes ruhák, ételes dobozok, Samie játékai terítették be a bútorokat és a padlót. A kisfiú nem messze tőle a szőnyegen gubbasztott egy játékvonattal a kezében, miközben magában beszélt. Tudta jól, ha mama tévézik, nem szabad zavarni.

Az idilli pillanatot a csengő hangja zavarta meg. Barbara beletúrt kócos hajába, letette az ölében elhelyezkedő chipset az asztalra és morogva indult az ajtó felé.

A sötétség beborította a tájat, csupán a ház ablakai világítottak szentjánosbogárként. Natasha a ropogó tűz mellett ült a kényelmes kanapén, s elgondolkozva meredt a semmibe. A gondolatai fényévnyi távolságban jártak Azt sem vette észre, ahogy Shane megállt a háta mögött, csak akkor rezzent össze a teste, mikor a férfi a vállára tette a kezét.

- Elaludt? – kérdezte a nő Lillyre célozva.

- Igen, - válaszolta Shane. – elolvastam a kedvenc meséjét, és mint egy kisangyal, most úgy szundít.

Natasha halálra vált arccal figyelte, ami ezután következett. Shane a földön feküdt a dühös ló alatt, aki mellső lábaival közrefogta a férfit és lehetetlennek tűnt, hogy sérülések nélkül megússza. John észrevette, hogy mire készül a felesége, mérgesen megragadta a karját és így szólt:

- Meg ne merd próbálni! – szúrós pillantásával a nő velejéig hatolt.

- Eressz el, John! – sziszegte Natasha. Sajgott a karja, de ez izgatta legkevésbé.

- Ne csinálj jelenetet, Natasha!

16. fejezet

Beköszöntött a december, de rövidesen tova is illant. A karácsony ebben az évben nyomorúságos volt mindannyiuk számára. Natasha és John alig szóltak egymáshoz, Lilly pedig egyre szomorúbb lett Shane elvesztése miatt. Titkon a mamájára is haragudott, aki szerinte nem tartotta be a szavát. Shane eközben a munkájába temetkezett, az ünnepeket pedig Ray-jel és Sarah-val töltötte. Szerette volna felhívni Natashát, de mindössze kétszer beszéltek telefonon, mivel John minden hónapban kért részletes számlát, amin a hívószámokat is feltüntették.

***

Shane Dawson mélyet sóhajtott, majd minden bátorságát összeszedve megnyomta a csengőt. Hamarosan léptek neszét hallotta bentről, s Lizzie Robertson nyitott ajtót. Meglepve nézett az előtte álló férfire, nem tudta, jó-e, ha beengedi. Nem számított erre a látogatásra.

- Shane? – húzta fel a szemöldökét, s kérdően meredt rá.

- Hello, Lizzie – üdvözölte a férfi. – Bemehetek?

Lizzie hezitált pár pillanatig, majd hangos sóhaj hagyta el lányáéra emlékeztető ajkait, szélesre tárta az ajtót, és Shane belépett.

Elme trükk

Valahol az álom és a valóság között játszódott a jelenet, egy miénkhez kísértetiesen hasonló, ámde kisebb részletekben eltérő univerzumban. Péntek este lehetett, az emberek fáradtan értek haza a munkájukból, hogy megpihenjenek, mások a helyi kocsmában leltek szórakozásra, de egy szintén ott héderező fiút, valami egészen más motivált.

Sok éve élt már itt a városban, mégis a mostani alkalommal a kocsmába belépve váratlan kép fogadta.

15. fejezet

Sarah Brown leült a kedves kávézóban, és egy csésze mentateát rendelt. Fürkészően nézett körbe, megállapította, hogy a helyet ízlésesen rendezték be. Kényelmes, barna bőrhuzatú fotelok, kör alakú asztalok fehér horgolt csipketerítőkkel, melyeken, virágmintás tálakon fahéj illatú aprósütemények kínálgatták magukat. A falakon tájképek lógtak, a központban egy hatalmas kandalló állt, melyben vörösen lobogott a tűz. A nő a fából faragott kakukkos órára nézett, mikor megpillantotta Natasha göndör tincseit az ablak alatt elhaladva.

***

Az alkony fényei beragyogták a ház körüli fák sárguló leveleit. A nő gondolataiba merülten ült a verandán és szemlélte a természetet. Teljes megelégedettséget és boldogságot érzett. Tudta, hogy ezen tette meghozza az oly régóta áhított fordulatot, s John visszatalál hozzá. Ez volt a legjobb, amit tehetett. Ez volt a tökéletes lépés. Nem számít, kinek árt vele, neki a saját és a fia érdekeit kell néznie. Samie-nek apa kell, ő pedig épp eleget szenvedett John miatt.

14. fejezet

Másnap Shane Dawson épp a bevásárlását intézte. Evergreent az ősz még színesebbé tette, a fák ágain a sárguló falevelek ezer árnyalatban pompáztak, s mivel közeledett a Halloween, mindenhova tököket raktak ki az emberek. A bolttal szemben terült el a park, a túlsó oldalon pedig az iskola. Már vége volt a tanításnak, látta, ahogy a gyerekek vidám lépnek az utcára és hangos kiabálással indulnak útjukra. Remélte, hogy láthatja őt. Tudnia kellett, hogy jól van.

***

Natasha, ahogy bekanyarodott a ház elé, meglátta John autóját a garázs előtt parkolni. Magyarázkodnia kell, hazudnia arról, hogy merre járt. Hosszasan tanakodott azon, hogy mit mondjon, de nem állt rá az agya a hazugságra. Elment a boltba, kocsikázott egyet, nem számít. John úgysem fog hinni neki.  Amikor leállította a motort, mélyet sóhajtott, beletúrt göndör tincseibe és kinyitotta a kocsi ajtaját. Látta, hogy Lilly a hátsókertben játszik a homokozóban.

Shane az istállóban volt, a lovaknak hordta a takarmányt, mikor meghallotta a furgon motorjának hangos bőgését. Letette a kezében lévő kupacot és letörölte a verítéket a homlokáról, s ahogy kilépett az istállóból, Natasha zokogva omlott a karjai közé.

A férfi rémülten nézett rá, s kereste, nem esett-e baja. Arra gondolt, John tett vele valamit, de azt akkor nem ússza meg szárazon!!!

- Kicsim, mi történt? – kérdezte a síró nőt, aki beszélni is alig bírt az őt rázó zokogástól.

***

Natasha McDonald a virágoskertjében dolgozott egész reggel már hajnal óta. Nem bírt aludni, csak forgolódott a vendégszoba kényelmetlen kanapéján. A gondolatai a délután történteken jártak, nem bírta elképzelni az életét Shane nélkül. Oly sokáig ő volt az egyetlen barátja, s hirtelen annál sokkal többé vált. Mindent megoszthatott vele, meghallgatta, megértette, és mérhetetlenül szerette a nőt. Az élete nélküle sivár pusztaság lenne csupán.

13. fejezet

Ray és Sarah Brown némán ültek az autóban, miközben az alabamai táj elsuhant mellettük. Mindketten gondolataikba temetkeztek, ám ugyanazon járt az agyuk. Sajnálták, ami a fiatal Shane-nel és Natashával történik, s azt kívánták, bárcsak segíthetnének.

- Sajnálom őket – törte meg Sarah hangja a csendet. Ez volt talán az első alkalom, hogy ő kezdeményezett beszélgetést a férjével az őket ért tragédia óta.

- Én is - sóhajtotta Ray, s már majdnem a felesége keze után nyúlt, de elhessegette magától a gondolatot.

John McDonald mérgesen vágta be a Mercedes ajtaját. A másik oldalra ment és megragadta Natasha karját, jó nagyot lökött rajta, s a ház felé irányította. Nem akarta, hogy szemtanúi legyenek a jelenetnek.

- Hogy tehetted? – üvöltötte, mikor beértek az ajtón.

- Nem tudom, John, miről beszélsz – tagadta Natasha és fogalma sem volt róla, hogyan jött rá a férje.

- Ne tettesd az ártatlant, mindent tudok, mindent láttam.

- Mit láttál?

- Azt, ahogy Dawson megvizsgálta a manduláidat!

***

Natasha McDonald gyorsan magára kapta a kedvenc kopott farmerét és begombolta az inge utolsó gombjait, és a szájában a slusszkulccsal igyekezett a rozzant furgon felé, mialatt a fülbevalóját próbálta bekapcsolni. Gyorsan odakiabált az anyjának, hogy indul a találkozóra és már útban is volt Shane farmjára. Izgatottságtól piroslott az arca és nem bírta felfogni, ami az elmúlt néhány hónapban történt vele. Mint valami tornádó, úgy ragadta magával az Élet, amit addig igyekezett figyelmen kívül hagyni.

12. fejezet

Barbara Lewis az ablaknál állt és az utcán mászkáló embereket nézte. Alig várta, hogy John a tulok belépjen az irodájába és elmesélje neki, hogy mit látott. Tudta, hogy feldühíti azzal, hogy ide jött, de semleges terepen szeretett volna vele találkozni. A múltkori kis incidensük óta jobbnak látta nem maradni vele kettesben. Nála sosem lehet tudni. Valahol gyűlölte azért, ahogy bánt vele, de a kis ribanc Natashát még jobban utálta… Teljes szívéből.

***

Néhány nap múlva Shane Dawson ugyanezzel az elbűvölő ábrázattal bámulta Deidre képét. Visszagondolt a születésnapjára és arra az érzésre, mikor meglátta a Natasha szemében csillogó vágyat. Még mindig nem bírta felfogni, ami történt. Natasha szereti és az övé… egy ilyen csodálatos, nem mindennapi ajándékot nem is érdemel meg. Ki ő, hogy ekkora kincset birtokoljon? Mivel érdemelte ki Isten jóságát? Ő csak egy egyszerű farmer volt, és vele ellentétben Natasha egy művész, aki hamarosan elismert lesz… Vajon ha majd kinyílik a világ előtte, ha híres lesz és ezreket adnak a képeiért, akkor is ő kell majd neki?

11. fejezet

Egy őszi falevél hullott a lába elé, mikor Ray Brown kiszállt a kocsiból. Végignézett a birtokán és elégedettséggel bólintott. Elért mindent, amit fiatalon eltervezett. A ranch hatalmas volt. Több ezer állattal, marhával, lóval és több száz hektár földdel büszkélkedhetett. S most ez az új üzlet… nem kívánhatna többet… vagyis csak egy valamit, de ez a kívánság sohasem teljesülhet.

Felment a házhoz, belépett a bejárati ajtón, a kalapját a fogasra akasztotta, ahogy mindig tette, s a nappaliba vette az irányt.

Nyílt levél egy sellőlányhoz

A sellő és a kavics

2012-08-07. Éjszaka. Virt szigeten állok egy híd közepén teljesen egyedül. Alattam a tenger hullámai, akár csak a gondolatok a fejemben, dühödten csapkodják a pilléreket. Belenyúlok a zsebembe, és előhúzok egy kavicsot, majd kitartom egyenesen a tenger fölé, melyet csupán a félhold fénye világít halványan. Egy egyszerű kis mezei kőről van szó, mégis annyi emlék kötődik hozzá. Az utóbbi egy évben végig velem volt, bármi is történt velem, ott volt, amikor vaksötétben futottam a Gulyadomb erdőiben, mikor halloweenkor részegen sziklát másztam, a kocsmában, mikor végig kellett néznem, hogy egy srác, akit valaha tiszteltem, részegen vadállat módjára ordibál a barátnőjével, megalázva őt az összes ismerőse előtt.

- Na, gyerünk, Samie! Sietnünk kell. Gyorsan dugd bele a lábacskád a cipőbe és húzzunk az oviba, mert anyának még van egy kis elintéznivalója…

Elmegy és tönkreteszi a mocsok életét. Vele nem packázhat, őt nem fenyegetheti meg a saját otthonában. Elege van John McDonald mindenhatóságából! Mit képzel magáról az az önző, egoista seggfej! Majd megtudja, kivel van dolga! Azzal a tükörhöz ment és feltette a nyakába a halványrózsaszín kendőt, hogy elfedje a péntek éjszaka nyomait.

10. fejezet

Shane mindent előkészített Ray Brown fogadására. A lovak tiszták voltak és gyönyörűek. Különösen Csillag mutatott pompásan, akit kifejezetten tenyészménnek szánt. Pontosan délután 3-kor megállt a fekete BMW és egy öregedő úr szállt ki belőle. Nagykarimájú jellegzetes kalapot viselt, farmert és csizmát, felül egy barna bőrzakóval. A szemei tekintélyt, de ugyanakkor kedvességet sugároztak. Shane sietve felé indult és kezet ráztak

Tőlük néhány kilométerre, Montgomery- ben John igencsak paprikás hangulatban érkezett meg Barbara lakásához. Mérgesen vágta be az ajtót maga mögött és ahelyett, hogy megölelte volna szerelmesen a nőt, nagyot lökött rajta.

- Mondd te eszement liba. Mit képzelsz? – üvöltötte. – Elment az a csöppnyi eszed is, ami még volt?

- Higgadj le John… felébreszted Sam-et – csitította Barbara persze nem a kisfiúra gondolt, inkább magát igyekezett védeni. Számított rá, hogy John kiakad, de ez egy kicsit meglepte.

9. fejezet

Szép késő őszi este volt. A felhők halványlilában és rózsaszínben úsztak a sötétedő égbolton. Kellemes szellő lengedezett, a nap parázsló korongja pedig lebukni készült a nyugati égbolton. Natasha McDonald Shane farmja felé robogott az ócska tragaccsal. A kép ott lapult mellette, gondosan becsomagolva. John elment Montgomery-be a hétvégére, Lilly és az anyja pedig együtt akarták tölteni a hétvégét egy újabb nagynénivel, Natasha pedig természetesen nem ellenkezett. Különlegessé akarta tenni Shane születésnapját és tudta, hogy a festmény megteszi kellő hatását, mint első lépés, és az is biztos, hogy az ajándék második része is hatással lesz a férfire.

A múltkoriból lemaradt egy kis rész. A 8. fejezetet egyben adom, mert nem lehetne szétszedegetni!:)

***

Barbara Lewis a nappaliban ült. Végignézett az újonnan vásárolt bútorokon és elégedetten sóhajtott. A fehér kanapé a halványzöld párnákkal olyan volt, amilyet régóta szeretett volna. Hosszú függönyök, kandalló, az ablak alatt hintaszék. Belekortyolt a teába és Johnra gondolt. Milyen nagyszerű lenne, ha itt lehetne vele. Valahogy el kell érnie, hogy otthagyja azt az ostoba libát és eljöjjön hozzá.

Néhány perc múlva már a kocsiban ültek és útban voltak hazafelé. Shane a visszapillantó tükörben szemlélte harci sérüléseit, ami most a szemöldökére és a szájára korlátozódott. Kicsit vérzett és feldagadt mindkettő. John sokkal jobban járt. Neki mindössze az állán volt egy aprócska seb.

- Akarsz róla beszélni? – kérdezte Shane. Úgy érezte magyarázattal tartozik.

- Nem hiszem, hogy van miről beszélnünk – vetette oda John. – Nem hiszem, hogy bármi is lenne köztetek Natashával.

7. fejezet

Október volt. Beköszöntött az ősz, s a Main Streetet keretező fák hullatni kezdték megsárgult leveleiket. Natasha McDonald kilépett az iskola kapuján és az elmúlt hónapra gondolt. Sikerült beilleszkednie és megtalálnia a helyét. A kis tanítványai rajongással szerették, és ő viszontszerette őket. Élvezte az óráit, amiket a legkisebbeknek tartott, ahol csak színes ceruzával vagy festékkel tanultak vonalat húzni vagy egyszerű dolgokat rajzolni és ugyanúgy élvezte a felsőbb évfolyamokban tartott óráit is, ahol egész tehetséges diákok is megfordultak. Neki való munka volt.

Néhány óra elteltével, miután közösen vacsorát készítették és el is fogyasztották, letelepedtek a kanapén és Shane begyújtott a kandallóban is. Csak különleges alkalmakkor szokta ezt, s számára a mai ezek közé tartozott. Kezébe vette az édesanyja kedvenc könyvét: Tündérvarázs címmel, melyet a nő Írországból hozott magával, mikor ő és az apja frissházasokként az Államokba költöztek. Felbecsülhetetlen értékű volt Shane számára. Kissrác korában az édesanyja Mae, mindig ebből olvasott lefekvés előtt.

Natasha McDonald épp a reggelit készítette, miközben Lilly mellette lelkesen írta a leckéjét. Imádta az iskolát és nagyon gyorsan beilleszkedett. Az első nap egyedül ment be az osztályba, helyet választott magának Tom Gregson mellett, és a tanító nénivel is rögtön összebarátkozott. Érdeklődő, okos kislány volt, látszott rajta, hogy sokat foglalkoztak vele otthon. Ismert már néhány betűt, a legtöbb klasszikus mesét pedig kívülről fújta. A rajztehetsége pedig kiemelkedett a többiek közül.

6. fejezet

Ragyogóan sütött a szeptemberi nap, mikor Barbara Lewis kiszállt a drága sportkocsiból, amelyet még a John előtti szeretőjétől kapott, Ray Hamiltontól. Üzletember volt és menő autókereskedése volt New Jerseyben. Régen volt, évekkel ezelőtt. Olyan korszaka volt ez az életének, amire nem szívesen gondolt vissza, s akkoriban az egyetlen menedéke Ray volt. A férfi mindent megadott neki, amire csak vágyott, de aztán kiderült, hogy terhes és ez mindent tönkretett.

Natasha nem sokkal John előtt ért haza. Az arca ragyogott a boldogságtól, szállni tudott volna. John azonban túl fáradt volt ahhoz, hogy ezt észrevegye. A gondolatai Barbara körül forogtak. Az ostoba tyúk! A végén még keresztülhúzza a számításait! Minek kellett neki pont most felbukkanni? Mikor elküldte, azt hitte, pontosabban azt remélte, egy időre megszabadult tőle… és egy hét sem telt el, s már itt van újra. Valahogy le kell csitítania. Nem engedheti, hogy kinyissa a száját és világgá kürtölje a viszonyuk történetét.

Ahogy John és Lilly elautózott, Natasha fogta a slusszkulcsát és beült a kopott furgonba és meg sem állt Shane farmjáig. Alig várta hogy ott legyen. Nem érdekelte, hogy többször is átlépte a megengedett sebességet. Minél előbb Shane-nel akart lenni. Kopogott az ajtón, s miután nem érkezett válasz, belépett. Hallotta, hogy a nappaliban szól a tévé, de mikor bekukkantott nem látott senkit. Vajon hol lehet? Elindult a konyha felé és akkor megpillantotta a farmerben és fehér trikóban pózoló férfit, aki éppen mosogatott.

5. fejezet

Hétfő este volt. A telefon legalább ötöt csengett, mire valaki felvette.

- Halló, McDonald – női hang volt. Biztos a felesége.

- Jó estét. Barbara Lewis vagyok és John-t keresem – hangzott a válasz mézes-mázos hangon.

- Egy pillanat…

Ki lehet ez? – kérdezte magától Natasha. Soha azelőtt nem hallotta ezt a nevet. Barbara Lewis. Kit érdekel. Kikiabált a kertben Lillyvel játszó férfinek és a kezébe nyomta a kagylót.

- Valami Barbara - azzal megvonta a vállát és visszament a konyhába főzni a vacsorát.

Felteszem az egész negyedik fejezetet, mert ezt nem lehet részekre szedni és pár napig nem leszek gép közelben sem. Jó olvasást!

4. fejezet

Beköszöntött a szeptember első napja és a szokásos Evergreen Fair, melyet minden évben az ősz tiszteletére rendeztek. A vásár egész nap tartott, délelőtt vetélkedőkkel és játékos feladatokkal a gyerekeknek, délután állatvásárt, rodeót és különböző jótékonysági vásárokat tartottak. Mindenki készített valamit saját kezűleg, ki lekvárt főzött, ki takarót varrt s ezt eladták és a befolyt összeget felajánlották a helyi iskolának.

Kavarogtak a gondolatok Natasha fejében, miközben hazafelé tartott. Eszébe sem jutott most a táj szépségében gyönyörködni. Egészen mással volt elfoglalva. Shane Dawson ugyanazt érzi, amit őt. Szereti. És ennek pont akkor kell kiderülnie, mikor John észhez tér. Furcsa játékot űz velük a sors. Annyi éven át nélkülöznie kellett mindenféle szeretetet és most egyszeriben minden rázúdul. Nehéz döntést kell hoznia. Választhatja a boldog szerelmet Shane-nel vagy a boldog házasság látszatát John-nal.

3. fejezet

Natasha korán kelt. Még mindig a tegnap történtek hatása alatt volt. Nem akarta elhinni. Attól tartott, hogy ha reggel felébred, az egész semmivé foszlik, és az élete továbbra is sivár pusztaság marad. De ahogy lement a nappaliba, ott díszelegtek a tulipánjai a vázában. Mennyi minden történt egyetlen nap alatt! Visszakapta a férjét és vele együtt egy biztató jövő ígéretét. Úgy érezte, méterekkel a föld felett száll. Saját műterem, tanári állás, főiskola… ezek a szavak kergetőztek a fejében, miközben elfordította a slusszkulcsot.

Natasha egész úton haza felé ezen gondolkozott. Nem értette, mi üthetett John-ba. Nem úgy viselkedett, ahogy szokott. Régen is ilyen kedves volt és mosolygós, és rajongással szerette őt és Lilly-t. Nem volt este, hogy időben haza ne ért volna, nem volt este, hogy nélküle kellett elaludnia. De annak már vége. Emlékeztette magát. Már rég nem így működnek a dolgok. Nem akarta beleélni magát semmilyen álomba, nem akarta azt képzelni, hogy megint minden olyan lesz, mint évekkel korábban.

***

Mrs. Connelly épp az új zöldségeket rakta ki a pultra, és azon tűnődött, hogy milyen szép paprikákat hozott reggel Monty, mikor belépett Natasha McDonald. Gyönyörű nő volt, ismerte el Mrs. Connelly. És ez az imádnivaló kislány!

- Jó reggelt Natasha! – üdvözölte. – Jött friss zöldség reggel és abból a finom sonkából is tettem el, amit John úgy szeret.

- Köszönöm, Martha – mosolygott az idős hölgyre Natasha. - Hol tartja a festékeket?

- Csak nem kifestik a házat?

2. fejezet

Sötét volt, mikor Shane kilépett a fogadóból. Szeretett odajárni, szeretett beszélgetni az emberekkel. Szívesen meghallgatta a bajaikat egy korsó hideg sör mellett. Jól esett társaságban lennie a hosszú, kimerítő, magányos munka után. És bár nehezére esett beismerni, akadt néhány ember, aki értelmesebb volt, mint a tehenei. Nem sok, csak pár. Nem akart este megint Natashánál vacsorázni. Nem akarta, hogy megint gondot okozzon John és a nő között.

***

Másnap, ahogy ígérte, Shane pontban egy órakor megállt a kopott furgonnal a ház előtt. Lilly örömtől sugárzó arccal rohant ki elé, és a nyakába vetette magát. Rövidesen megjelent Natasha is egy rövidnadrágban és kényelmes pólóban, hatalmas piknikkosárral a kezében. Néhány perc múlva pedig már útban voltak a kis tóhoz. Forró volt a délután, még a szellő sem lengedezett, az augusztusi nap ontotta magából a meleget. Az út mentén a fű sárga volt a kánikulától.

Kellemes este volt. A hőség csillapodott, s enyhe szellő fújdogált. Az égen ragyogtak a csillagok, a távolból a baglyok huhogása hallatszott. Natasha a teraszon ült a kényelmes kanapén, amit még John nagyszülei vittek ki, s aminek külön története volt. Becky McDonald John nagymamája itt hozta világra első gyermekét, miközben a férje a bábáért szaladt a városba. Mire visszaértek, a nő ott feküdt karjában John apjával. Hányszor kellett ezt a történetet elmesélni Lillynek, aki mindig ragyogó arccal hallgatta.

A történet a régebbi tagok számára ismerős lehet, hiszen már tettem fel belőle pár részletet kb. másélf éve, igaz azóta kicsit átdolgoztam, új címet is kapott. Aztán jött a Grace, majd az Átváltozás és ez a történet közben türelmesen várt. Most elővettem, leporoltam, elhatároztam, hogy befejezem. Úgy érezm, ez az én igazi stílusom. 

1. fejezet

Gyönyörű késő nyári nap volt. Az égen vörösen ragyogott a hatalmas korong és ontotta magából a meleget.

                         Magányos George, az utolsó galápagosi óriásteknős emlékére

A teknős, aki szaladni akart  

   Dimbes-dombos erdőcskében élt ő, hátán egy hatalmas teknő, melyet gyakran megcsodáltak a teknőslányok, átlag teknős ennél többre nem vágyott. De képzelő ereje nem hagyta nyugodni, mily szép lenne egyszer napsütésbe futni. Reggeltől estig kergetni a vöröslő csodát, magunk mögött hagyni őzet, nyestet, kutyát, vagy legalább azt a jól orientált csigát.

  Lassúságkomplexusa egyre csak sűrgette, belefogott hát a kőkemény edzésbe.

Ahogy kiléptem a rendelő épületéből, a kocsim helyett a parkba mentem. Néztem a gondtalanul játszó gyerekeket az anyukáikkal, a padokon ülő újságot olvasó apukákat és elfogott a szomorúság. Az én babámnak ez sosem adatik meg! Próbáltam felfogni, ami velem történik, de nem voltam benne biztos, hogy sikerült. Minél jobban belegondoltam abba, ami rám várt, annál jobban magával ragadott a kétségbeesés. Egyedül felnevelni egy gyereket hatalmas felelősség.

Hosszas ténfergés után, felemeltem a telefont és tárcsáztam Iris, a nővérem számát. Ő orvos, tudnia kell a választ. A negyedik csengésre vette fel.

- Szia Iris, Grace vagyok – szóltam bele s a szívem a torkomban dobogott.

- Hugi – kiáltott fel s aggodalom bujkált a hangjában. – Jól vagy? Hónapok óta nem hallottam rólad! Már vagy ezer üzenetet hagytam neked, de sosem hívtál vissza…

- Ne haragudj, nem vagyok valami jól mostanában.

- Ez érthető, azok után, ami történt. – sóhajtotta és tudom, hogy millió kérdése lett volna még hozzám, de engem csak egyetlen dolog foglalkoztatott.

7. fejezet

A hajnal első sugarai

Ne ijedj meg Grace, én vagyok, Josh…

Már sötét volt, mikor visszaértem Los Angelesbe. Leparkoltam a kocsit és egyenesen a nappaliba rohantam. Leültem a kanapéra, miközben a gondolataim össze-vissza cikáztak. Eldöntöttem, mit kell tennem, már csak azt kellett tisztáznom, hogyan. Bevehetnék altatót, van itthon, hisz az orvos a baleset után elég nagy adagot írt fel. Ez lenne a legegyszerűbb megoldás. Csak elaludnék, és többé nem ébrednék fel.

Elmír üvölteni tudott volna fájdalmában, hiába kérdezte a belső énjét, sokadszorra is, süket csönd válaszolt helyette. Nem megnyugtató békés, hanem félelmetesen kongó és fájóan magányos.
-Nem hagyhatsz magamra hallod? Válaszolj, az úristenit neki, mondd meg, hogy Treka- e a nő, akit keresek?- Elmír az egyik ökölbe szorított kezét csapkodta a másikba, őrjöngve szitkozódott és átkozódott, de mindhiába. Életében először magára maradt, nem volt vele a belső vezetője, aki amióta csak öntudatra ébredt a társa volt a legnehezebb pillanatokban is.

Gyulladáspont

Másnap reggel korán felkeltem és autóba ültem s elindultam a szinte minden hétvégén megtett úton. Még ezt el akartam intézni, mielőtt a kezembe veszem a dolgok irányítását. Az autóban Josh illata is jelen volt. Az ismerős fák jó érzéssel töltöttek el, ahogy bekanyarodtam Hope városába. Hope vagyis Remény. Számomra is ezt jelentette ez a kis város valaha. De már nem. Nekem megszűnt ez a szó létezni. Nekem a remény már egészen mást jelentett. Abban reménykedtem, hogy a fájdalom és a szomorúság végleg elmúlik.

A nap lemenőben volt, sugarai befestették a morajló vizet. Békésnek tűnt az óceán. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy óriási temető, mely annyi életet vett már el. Ugyanaz a víz, mely elvette tőlem az én Joshomat… ha vele akarnék lenni csupán annyit kéne tennem, hogy besétálok és megyek, amíg lehet. Nem is éreznék semmit. Nem fájna. És vele lehetnék. Talán az a hang is…. A képzeletem hangja, azért szólt hozzám, mert Josh hív és azt akarja vele legyek.

Fogalmam sem volt, merre tartunk, mikor Mark leparkolt egy felhőkarcoló előtt. Orvosi rendelők működtek benne. Egyszer jártam már itt, mikor Josh az epertől hatalmas vörös kiütéseket kapott néhány éve, s ide jöttünk bőrgyógyászhoz. Ismét egy emlék… ismét róla… mindenről ő jut eszembe… hát lehet így továbbélni nélküle? Kizárt.

- Szállj ki, megérkeztünk – parancsolt rám Mark és fogalmam sem volt, mi keresnivalónk itt. Agyturkászhoz hoz? Úristen!

6. fejezet

Sötétség

Elveszve, magányosan bolyongok az éjszakában,

Nincs ott senki.

Senki sem nyújtja felém a kezét.

Lassan elsüllyedek.

Mélyebbre.

Mélyebbre.

Lejjebb.

Lejjebb.

Félek…

Sötét volt és nyirkos volt a levegő. Rohantam a fák között, néha meg-megbotlottam a kiálló gyökerekben, de futottam tovább. Menekültem. Éreztem, hogy van ott valaki más is a fák mögött, de nem láttam ki az. A lelógó ágak beletéptek a húsomba, mikor valami hideg borította el a testem.

3. fejezet

Ragyogóan sütött a szeptemberi nap, mikor Barbara Lewis kiszállt a drága sportkocsiból, amelyet még a John előtti szeretőjétől kapott. Ray Hamiltontól. Üzletember volt és menő autókereskedése volt New Jerseyben. Régen volt, évekkel ezelőtt. Olyan korszaka volt ez az életének, amire nem szívesen gondolt vissza. S akkoriban az egyetlen menedéke Ray volt. A férfi mindent megadott neki, amire csak vágyott, de aztán kiderült, hogy terhes és ez mindent tönkretett.

Mindössze két napot vett igénybe, míg átköltöztettük az összes maradék holmit az új és gyönyörű lakásba. Felemás érzések kavarogtak bennem, mikor becsuktam magam mögött a régi lakásunk ajtaját. Nosztalgia kerített hatalmába, sóvárgás a régi életem iránt. Azok a napok, amiket itt töltöttem, töltöttünk Josh-sal életem legboldogabb pillanatai voltak. De mivel ő már nincs itt, minden ami rég örömet okozott, ma már fájdalmas tüske. A nosztalgia mellett meg is könnyebbültem, hogy nem látom többé az ismerős bútorokat, képeket.

Az első utam az ingatlanoshoz vezetett. A nő elképedve nézett rám, s mondta, hogy a hírekben hallotta, mi történt. Szánakozott ő is egy sort, aztán rátért az üzletre.

- Grace, sajnálom, ami történt, és tudom, milyen szörnyű lehet ez most neked.

- De? – vágtam a szavába

- De mivel eladtátok a lakást, az új tulajdonosok pedig be szeretnének költözni, el kell hagynod 5 napon belül. A Santa Monica-i ház mától hivatalosan is a tied. Ha akarod, én elintézem az egészet.

5. fejezet

Élet a halál után