A tenger fekete volt, mint a gyász.
A hullámok tompán verték a part köveit, mintha valami ősrégi, lassú szív dobbanásai
lettek volna.
Lorian a parton állt, a köpenyébe burkolt újszülöttet karjában tartva. A másik kezében
egy pecséttel zárt pergamentekercset szorított.
A szél cibálta a haját, a sós levegő az arcába mart, de nem mozdult.
A háttérben egy öreg férfi, Ser Adric, lassan távolodott a homokos ösvényen. Nem
nézett vissza. A lábnyomait sorra mosta el a víz. Ő vitte a hajót, amivel a királynő
parancsára a gyermeket elhozta.
Most mindkettőjüket — Lorian és a gyermeket — a sorsra bízta.
Lorian egyedül maradt.
A tenger és a múlt között.
A levél
Lassan feltörte a királyi pecsétet. A viasz repedt, mintha maga a királyság tört volna
szét.
A tinta elmaszatolódott, a sorok helyenként elfolytak — talán könnycseppektől, talán
vértől.
„Lorian,” — így kezdődött.
„Ha ezt a levelet olvasod, már nem vagyok az élők között. A lángok, melyeket én
gyújtottam, most engem is felemésztenek. Nem menekülök előlük — sem a tűz, sem az
igazság elől.”
„Nem kérek tőled irgalmat, mert nincs jogom hozzá. Nem kérek bocsánatot, mert amit
tettem, az megbocsáthatatlan. De tudnod kell, hogy a méreg az én parancsomra
készült,a kéz, amely bátyád, Arven halálát okozta én tettem. Nem te voltál az áruló,
hanem én.”
A tenger felől fújó szél felkapta a pergamen szélét, Lorian ujjai közé szorította, nehogy
elsodorja.
„Megvádoltalak, mert így tarthattam meg a hatalmat. Arvent szerettem – de még jobban
vágytam a koronára. A nép előtt a te nevedet suttogtam, mint mérgező kígyót, hogy
senki ne kérdezze, miért nem sírok. És mikor a testvéred meghalt, tudtam, hogy ezzel a
korona terhei rám szállnak.”
Lorian lesütötte a szemét. A karjában lévő gyermek lassan mocorgott, apró keze a férfi
köpenyébe kapaszkodott.
„A gyermek, akit most tartasz, Arven törvényes fia. A király vére csörgedezik benne. Ő az
utolsó örökös — a remény, amit még nem temettek el. Gondoskodj róla, a testvéred
fiáról . Mert rajta múlik, lesz-e még napfény ezen az elátkozott földön.”
A tinta itt elhalványult, mintha az író keze remegett volna. De az utolsó sorokat még
olvasta:
„Nem kérem a megbocsátásod, Lorian. Csak azt, hogy őrizd az igazságot, ha majd eljön
az idő. E levél az én bűnvallomásom — és a te ártatlanságod bizonyítéka. Ha a nép még
egyszer hallani akarja az igaz király nevét, ebből tudják meg, ki volt az igazi áruló.”
„Égess el engem a múltammal együtt, de a levelet… őrizd meg. Mert benne él még a
jövő.”

A tenger tanúja volt

Lorian lassan leengedte a pergament. A szél játszott vele, de nem engedte el.
A tengerparti tűzre pillantott, amit a gyermek melegítésére gyújtott. A lángok halkan
pattogtak — mintha hívnák, hogy dobja közéjük a levelet.
De Lorian csak nézte, és lassan a köpenye belső zsebébe csúsztatta a pergament.
– Nem. – suttogta. – Ez marad. Az igazság nem hamvad el, csak rejtőzik.
A gyermek felnézett rá. Apró, ártatlan szemei visszatükrözték a lángok fényét.
– A véred nem vész el, kis király. – mondta Lorian halkan. – Az igazság él. És én… én
őrzöm majd helyetted.
A tenger tompán morajlott, mintha egy régi esküt visszhangozna.
A parton a férfi lassan elindult, a gyermekkel a karjában, köpenye mélyére rejtve a
királynő utolsó vallomását.
A hamu a levegőben táncolt, de a pergamen megmaradt.
A szél nem vitte el.
És azon az éjszakán, mikor a birodalom hamvaiból új élet született, az igazság nem
égett el — csak várni kezdett