Negyedik rész

A csiszolt fémlap visszaverte a festő alakját, s ő tetszelegve szemlélte tükörképét. Igen, határozottan jól fest… bizonyára sikere lesz az éjjel, állapította meg elégedetten. Végre kételyek nélküli és jövőtlen gyönyör, csak minél mélyebbre merülni, csak égessen minél forróbban, hadd feledje el minden rettegését és búbaját.

Apró villanás, ahogy arrébb fordította a tükröt, s meglepetten látta: a kép már nem csak az ő mását őrzi.

Üres szobámnak, csupasz falaknak

nem mondhatom el bánatom.

Úgysem válaszolnak.

De nem kiabálhatom mindig

szerte a világnak,

mi nyom ott legbelül.

Bizony, bánat csücsül,

hol egykor öröm volt -

de a sok szégyenfolt

örökre csúffá tett.

Kinek mondjam hát el?

Ki értené azt meg,

hogy semmi nem jön össze

elborult fejemnek?

Ugyan, kit érdekel,

hogy csak bánat ölel

engem éjszakánként?

Hogy minden, amiben hittem,

romokban hever rég,

és minden, amit úgy reméltem,

fényévekre van még?

Régi, elfelejtett képek

villannak néha fel.

Sok megsárgult, fakó emlék

olykor még életre kel.

Megéled újra, s csábító fénye

oly kedves mindig énnekem...

De már tudom, mind csak tűnő

illúzió; mint maga az élet,

és ha egyszer, húsz év múlva

szomorúan visszanézek,

nem látok mást, csak bús-magam.

Hiába vígság, hiába dallam,

hiába minden, olyan viharban,

ami majd végleg elsodor.

Utamba került annyi minden,

s mégis: eddig semmi.

Szeretnék már végre...

Szeretném,ha összejönne,de egy érzés megfér bennem.
Súgja,nem lesz ebből semmi,nem rontottam én el ennyit.
Maradjak és küzdjek a múltért,melyben benne él a remény.
(vagy)
Ragadjam meg a jelent,majd küzdjek egyetlen jelért.

Mindkettőnél bizonytalan mi vár az út végén rám.
Mikor véget ér a tizennégy és következik sok más.
Tizenötödikén,tizenöt és a dolgok bonyolodnak.
(miközben)
Új emberek jönnek és a régiek nem maradhatnak.

Érzékek tágulnak,karjaid körül fonnak.

Ott kiszakadt belőlem valami a hídon állva, mint apró szentjánosbogár, ragyogva szállt a tó fölé. Egy szellő elsodorta messze a fénylő pontot, aztán elveszítettem, nem láttam többé.
Talán, kihunyt és a vízre hullva, könnyen akár egy mályvaszínű rózsaszirom csak lebegve kering a felszínén tovább..
Talán, a zöld lombokon túl, tejszínfelhőkön át a csillagos égbolton talált egy fekete töredéket, melyen néha, kiszámíthatatlanul megcsillan.
Talán, a tó fenekén világít halványan, tompán elveszve száz kavics takarása mélyén..
Nem tudom.

Por simítja testem tükrét
az éj vizsgálja arcom fényét.
Tündöklő holdfény a távlat
milliónyi reménycsillag
az éjszakában.


Elbűvöl minden rezzenés
kiszivárog a simító fény.
Pupillám tágul, elveszik
egyesül az élet
s a szépség.


Dobban a pillanat
lélegzik a szív, a mélység.
Csókol a gyolcs menedéke
szárnyalva reményként
az éjben.

Az én kis községem

   Itt élni gyönyörűség, már régóta megfigyeltem, itt, Pesttől alig húsz kilométerre, mintha kétszáz választana el a fővárostól, olyan nyugalom, béke és csendesség van, még a nagy áthaladó forgalom sem zavar, pedig kamionok és nagyteherautók rohannak át naponta ezen a községen, egy olyan községen, ahol egyszerre pörög az óra mutatója, ugyanakkor meg is állt, egyfajta diszharmonikus harmóniában leledzik az egész helység, én pedig mindig is gyönyörűséggel néztem a hegyek közé ékelődött községet, azt a völgyet, amelyben folyóhordalékként rakódtak le a házak, kisebb-nagyobb házacskák, attól függ, ki milyet tudott építeni magának; vannak itt régi és új házak, szépek és kevésbé szépek; míg az egyik család kétemeletes házban lakik, addig az öreg svábasszonyok csak aprócska családi házban, és egymás mellett földöntúli harmóniában férnek meg ezek az otthonok.

Már te jelented a repülőket az égen. A kondenzcsík, kettőnk mennyországának az alja. Ez egy égbe írt lehetetlen szerelem.? Úgyse hiszem el magamnak, hogy, amit érzek, az tényleg van. Fogalmam sincs, hogy merre lehetsz a nagyvilágban, de teljesen mindegy és az is, hogy hány év telik el, egy mondatot mindig őrzök a szívemben: majd találkozunk. Nem ígérem, hogy nem lesz más, mert biztosan lesz, de te több vagy és más. Nem tudom, hogyan csináltad idegen, de te hoztál vissza az életbe.

Ünnepel a Föld és az Ég

Gondolj néha rá,
Ki egymagában ül.
Magány öleli át,
Titkokba merül.

Gondolj néha rá,
Kinek csend felel.
Titkos dallamát,
Neki játssza el.

Tévé bámul rá,
A gyertyák lágy fényükbe vonják.
Kinn most hó szitál,
Rég nem vár, álmok között sétál.

 Ünnepel a Föld és az ég,
Mindenkinek jutna hely itt még.
Csillagod ragyog, szépen fenn,
Adj másnak helyet a szívedben!

Hetek óta semmi újdonság sincs a Tornádó Völgy házatáján. Napról napra ugyanaz a forgatókönyv játszódik le mindenki életében... Szandra és Norbert kiötlik valami kreatív játékot amivel sikeresen felforgatják az egész tábort, Lily magányosan olvasgatja kedvenc könyvét, a Sors vagy Végzet-et a gyengélkedő csendjében, Arilyn a konyhában próbálkozik jobbnál jobb fogásokkal míg Márk az egyik asztalnál ülve unottan figyeli őt. Karjával a fejét tarja, nehogy az véletlenül is levágódjon az asztalra.

Örök emlék

Ezernyi apró pillanat kép,
Meghatódott megannyi jégszív.
Kicsapodó medálnyi varázs,
Volt egy valóság.

Emlékezz kérlek,a hajnalra!
Emlékezz mennyire akartalak!
Emlékezz mennyire öleltél,
Mikor minden véget ért!

Új varázs kezdődik a porban,
Ki tudja merre visz,a kutyasorsban!
Csak hadd legyek melletted,kérlek!
Csak hadd ne rontsam el,mégegyszer!

Örök emlékként ivódott a bőrömbe!
Hozzád bújtam,álmos voltam,de emlékszem,
Milyen volt akkor,milyen volt akkor
Mikor megismertelek,mikor átkaroltál
És én,megkedveltelek!

A négy lovas fejvesztve menekült, hogy minél távolabb kerüljenek a mészárlástól. Nem tudták, hogyan fordulhattak a dolgok ilyen rosszra a számukra, de már nem lehetett megváltoztatni, ami történt. Céltalanul ügettek a sivatagban, miközben a hold ezüstös korongja fölöttük ragyogott a koromfekete égbolton. Embernél is magasabb dűnék vették körül őket, a távoli messzeségben sötét hegyvonulat húzódott. Arrafelé vették az irányt.

Úgy gondolták, ha meghúzzák magukat a hegyekben egy darabig, ismét elég erőre kaphatnak, hogy folytassák fosztogató tevékenységüket.

Míg te ittad a teád, s én a kávém, csak ültünk egymás mellett tétován. Cigarettád füstje keringve gomolygott körülöttünk, mint az el nem csókolt csók vágya, a tűzijáték óta. Miután a mokkáskanál koccant a kávécseppes csésze peremén, hazakísértél. Akkor, én már tudtam, hogy csak egy kézkulcsolás marad belőlünk a kapualjban. Aztán persze, hónapokkal később meséltél egy hajnali sms-ben, arról az elvesztegetett érzésről, ami azután a tiszta, fényben úszó éjjel után, halhatatlanná vált a szívedben.

Egyszer, talán megcsókolsz, a budapesti tűzijáték alatt.

Egyszer, pókrezgőkről álmodtam, de amikorra felébredtem, már fogalmam sem volt róla, mik is lehetnek azok a pókrezgők, mert  elrezegtek. Azután bevetettem a képzelőerőmet, és ezt sütöttem ki belőle…

A Pókrezgők

„Minden pók termel pókhálóselymet, egy vékony, erős proteinszármazékot, amit (a legtöbb esetben) a hasuk végében lévő mirigyek termelnek, választanak ki. Sok fajuk használja ezt fel arra, hogy zsákmányát elejtse. Ennek ellenére több faj, háló nélkül vadászik.

Adják a reményt

Elveszik a reményt

Derű fel, ború le

A nem létező tököm, is

Ezzel van már tele

168 órával később

   Az ajtó felől türelmetlen kopogás hallatszott.

 - Nyisd ki! - parancsolta egy szokatlanul mély, férfias hang.

 - Megyek már - válaszolta ráérősen Smith. Lassan a kémlelőnyíláshoz lépett, és kitekintett. Ford volt az, egy barátja a lapnál az IT osztályról. Mikor megbizonyosodott róla, hogy az informatikus egyedül van, kitárta az ajtót, és beinvitálta vendégét.

 - Henry - biccentett Cristopher - tegnapra vártalak.

 - Én meg ma jöttem Chris.

különleges éjszaka
egyedül, lecsupaszítva
a hazugságoktól
ki vagy, s ki voltál
az élet elött,
a halál után
cselekvő akarat nélkül
a neved, ki ismer téged
vajon mit jelent?

Egy újabb meleg, tavaszi nap köszöntött a Tornádó Völgyre. A virágok illatoznak, a vadvilág éli mindennapi életét, fiatal hőseink pedig próbálják elűzni az őket állandóan üldöző unalmat... több-kevesebb sikerrel...

     Míg Lily Arilyn és Márk folytonos veszekedését hallgatja, addig Szandra és Norbert javában harcolnak kint a sűrű, zöld fűvel borított réten. Persze, csak fabotokkal és a puszta képzeletükkel, de számukra ez igenis egy fontos csata.

2.Barátok - I.részlet

"Mi a barátság egyáltalán, ha nem az, hogy osztozunk egymás őrültségeiben? "-Marc Lévy

2010. március 1.
                                                                                        
        A mobilom negyed nyolckor ébresztett.Sose volt gondom a korai felkeléssel,amint meghallottam "Wake up or I'll scream" hangját nyomban felébredtem, kikapcsoltam,és már mentem a fürdőszobámba.Stacy-vel sosem kereszteztük egymás utjait reggelente - ő ugyanis mindig korábban kelt,hogy hamarabb érjen be.

Rengeteg történetet hallottam már nagymamámtól és édesanyámtól, milyen volt akkor, régen. És mindig is érdekeltek, nem legyintettem rájuk azzal, hogy „Jaj, hagyd már el, mikor volt az!”. Érdekelt a múlt, érdekelt a teljesen más környezet, ezért minden sztorit lelkesedéssel hallgattam. Ebből szeretnék most egyet megosztani, ami szerintem a legszebb, leghihetetlenebb.

Nagymamám - a kor adott körülményei közt - nagyon szép nő volt, az udvarlók versengve küldték a képeslapokat és leveleket a községi tanácsra P.-en, ahol dolgozott.

Harmadik rész

- Az Ég áldjon meg, Vittorio fiam – sóhajtotta az alkimista, míg elhelyezkedett a pattogó tűz mellett, hiába köszöntött be a tavasz, az éjjeli vihar hideget és nehéz fellegeket hozott.
Lánya időközben ellátta Piero sérülését, és Matteo legjobb reményei szerint már mélyen aludt az emeleti szobában, melyet a festő ajánlott fel neki. Így, kettesben maradván vendéglátójával, végre ő is rászánta magát a kérdésre, amin már órák óra tépelődött.

Amennyire tudott, Smith spórolósan lélegzett. Lassan haladt, uszonyaival is csak időnként csapott egyet-egyet, aztán vitte a lendület. 45 bar nyomása bolt még, ami megfeleően beosztva elegendő lehet a felszínre jutáshoz, mindazonáltal mostmár nem a levegő volt a legnagyobb problémája. Zsibbadtak a végtagtagjai, a lábujjait alig érezte. Szédült, és legszívesebben ott helyben elaludt volna, tudta, habzik fel a vére. Ezt szaknyelven dekompressziós betegségnek hívják, és akkor jelentkezik, ha a búvár túl mélyen túl sok időt tölt el.

A döntő lépés

Felhevült az indulat,
Vibráltak a sértő szavak.
Kínoztak és gyötörtek,
Így szólt a srác: "Én lelépek"
"Szerelmed fogja vagyok,
Meguntam, mert megfulladok.
Ami szép volt, mind velem marad,
Kívánj holnap majd jó utat".

Virraszt a lány álmatlanul,
Hideg fém hozzásimul.
S a pisztoly lassan forró már,
Gonosz torkán ásít a halál.
Szólt a fegyver: "Még melletted alszik,
Védtelen és csak ez számit.
Ha erős az érzés, az önzés, a féltés,
Golyó a válasz, és nincs több kérdés".

Mindig is azon a véleményen voltam, hogy az ember agyában a választásnak két folyamata bonyolódhat le. Az egyik, mikor már szinte a kérdés felmerülésénél tudjuk, mit fogunk tenni - de mégis, ha van más perspektíva, akkor boncolgatjuk, piszkáljuk a dolgot, úgy teszünk, mintha hatalmas súly nehezedne a vállunkra, és a döntésen is hatalmas dolgok múlnak... persze, végül mindig az első, eredeti megoldás mellett szavazunk. A másik folyamat, mikor az ember tényleg nem tudja, mit tegyen: két, teljesen egyenlő változat lebeg a szeme előtt, nem tudja, nem tudhatja, mik az előnyei, hátrányai.

Lassan sétálok át a téren

Gaz, csendesség, megdőlt padok.

Üres, elhagyott homokozó,

Rozsdás hinta, semmi több.

Gyerekkorom útjai eltűntek,

az ösvényeket, csapásokat benőtte a fű.

Nem ismerősek a vidám hangok,

csak szürke emlékei a múltnak,

Az összes emléknek, élménynek,

de hiába - mind elmúltak.

Nem szeretek ott járni.

A régi emlékek furcsán fájnak,

s az idő gonosz fogai

az őrzött képeken át meg átjárnak.

Eltűnt az összes csővázas mászóka,

itt-ott egy szabványos fapalota,

nem is játszásra való ez. 

Fáj a látvány, hogy ma már

a gyerekek sem lehetnek 

olyan boldogok, mint mi,

s így a jövő is szürkébb lesz.

(Kommentben írtam egy kis emlékeztetőt)

5. fejezet

                Leila nagy robajjal ért földet egy házsor tetején, ahova Alfonzzal a találkát beszélték meg, nem messze egy hatalmas óratoronytól. Ilyenkor nagyon örült, hogy erről a síkról nem hallhatják meg őt az emberek.

Levegőért kapkodva ült le a háztető szélére. Teljesen kifulladt, annyira sietett ide vissza az angyalok várósából.  Hibázott. Már megint. Nem akarta, hogy az a fiú utána jöjjön.

A névtelen levél

   Egészen vidám reggelnek indult az a márciusi reggel, amikor Békési jókedvűen ébredt, a felesége teát tett elé az asztalra, szalonnás rántottát, és valami furcsa mosollyal bújtak össze lélekben. Odakint sütött a Nap, a szemközti ház néhány ablaka tárva-nyitva állt, és itt-ott megjelent néhány hófehér paplan a szárítókon. Igazi tavaszi reggel volt, mindenen érezni lehetett a vidámságot, szinte harapni lehetett a levegőben a jókedvet.

Előszó
A nevem Joyce Swit,egy történetet szeretnék megosztani önökkel, melynek én vagyok főszereplője. Vagy legalábbis remélem. Nem lesz egy vidám történet, sőt néhol kifejezetten tragikus végkifejletűek lesznek a cselekményszálak.Leszögezném,hogy e történetet nem csak én fogom elmesélni.Úgy érzem,ha így lenne megfosztanám olvasóimat néhány potenciálisan létfontosságú információtól. Mindenki azt mondja, hogy meg kell küzdenünk a démonainkkal. Most elmesélem, hogy sikerült nekem felülkerekedni a sajátjaimon.

Habár a titokzatos hang alaposan felborzolta a kedélyeket, a nap még nem ért véget és a régészek ismét a munkájukba temetkeztek. Az árnyékok, azonban lassan megnyúltak, ahogy a nap izzó korongja a horizont felé közeledett és alkonyodni kezdett. Mindeközben alig néhány száz méterre a tábortól, egy nagyobb dűne tetején magányos férfi hasalt, éles szemével kémlelve a tájat. Figyelmét a sátrak között mászkáló és a romoknál dolgozó emberek kötötték le.

 - Ehe, na ez nem is rossz - mutatott Lembo a barlang falán elterülő egyik óriásfreskóra.

 - Ne a rajzokat figyeld, nem ezek miatt vagyunk itt.

 - Hát miért? Az, hogy bebetonozták a bejáratot, még nem jelenti, hogy ufókat, vagy miket találtak.

 - Akkor mégis miért vagy itt?

 - Mert fizetsz, Smith.

 - Pontosan, alkalmazott vagy, az én alkalmazottam, tehát fogd be a lepcses pofád, és előre világíts, mert nem látok semmit.

 - Búvár vagyok, nem azért kellek, hogy engedelmeskedjek neked, hanem, hogy kivigyelek innét.

Konyhából be,

Korom sötét,

Így lehet, hogy

Kézben villa

Nem tíz köröm

Karcoltatta össze velem

Unott, sötét arcodat

Jeges köztünk az lég.

Gyűlölet tüze ég.

Körben a gyertyák fénye,

mint halálos látomás,

s istenek sikamló kénye.

Hatalmas e terem.

Utálatot terem.

A mennyezet a homály tere,

Sötét csend ül mindenütt,

csak a félelemnek lüktet ere.

Köztünk hosszú asztal.

Ételistent magasztal,

pompás étkek, nagy fogások,

érintetlen tálak, kancsók - 

s halál-látomások.

Arcunk semleges, sima.

Felesleges minden ima.

Már az Isten se hallgat ide,

beledfáradt éveibe,

s elhagyta a hite.

Azt mondják, hogy ha valaki sokat bagózik, egy idő után mélyebb lesz a hangja.

Lehet, hogy van benne némi igazság, de mint mondják, kivételek vannak, már csak azért is, hogy erősítsék a szabályokat.

Az csak természetes, hogy ismét magamról fogok sztorizni, bár kivételek azért akadnak ebben az állításban is bőven.

Szóval, hogy a főtémánál maradjak, amióta az eszemet, azt a kevéskét, ami van, tudom, az alapbeszédhangom nem éppen csicsergősnek mondható.

Az elmúlás kertjében

Halott virágok,
Csendes fohászok,
Nem hozhat békét,
A részvét.

Kőtestű angyal,
Néz fel az égre,
Arcán a bánat,
Kőszárnyak nem szállnak.

Kereszten csendben,
Vérző márvány-isten,
Arcáról peregnek,
A könnyek.

Nevek elmosódva,
Korhadt kereszten,
Szegényes dombok,
Nincs igazság itt sem...

Kiégett mécses,
Gyertyák a földön,
Nem számít semmit,
Testből épült börtön...

Néma ezüst holdfény fenn,
Az Öröklét Örökös Csendjében
Csak a szél és én jár benn,
Az Elmúlás Szomorú Kertjében.

Botrány-gyár

Elkésett, félrelépett,
lelépett, kiégett.
Becsapta, megvádolta,
ellopta, megcsalta.

Megnyerte, elvesztette,
kitűzte, letépte,
tüntettek, kitüntették,
elhagyták, eltüntették.

Kiforgatva, kinyomtatva,
felturbózva, feltálalva.

Bajt és botrányt tonnaszámra,
a bankszámla szépen nő.
Jöhet aztán ráadásba'
ál-sztár, szilikon-nő.

Vért és könnyet tengerszámra!
Bajt és botrányt minden áldott számba!

Te benned bíztunk...

A nap immár hanyatlik,készül nyugovóra,

Kezünk összefogva borulunk imára

Megköszönni mindent szentséges Atya,

Mert te benned bíztunk eleitöl fogva.

Uram,akaratod bátorít a jóra,

Te rendelted úgy,életünk Mentora:

Küzdj,dolgozz és úgy élj,megsegít Jehova,

Mert te benned bíztunk eleitől fogva.

Majd,ha reánk köszönt az utolsó óra,

S lelkünk elődbe száll,életünk Bírója,

Fogadj el magadhoz Krisztusnak Atyja,

Mert te benned bíztunk eleitől fogva!

Nyócérettségi

Sokszor hallom, ezt a lenéző, lekicsinylő titulust. Tudom jól, hogy akinek nem inge, ne vegye magára. Nem is veszem, viszont valahol mélyen, érzékenyen érint, nem is érint, inkább úgy mondanám, hallom, ahogy csattan.

Soha nem szerettem iskolába járni, tanulni, még kevésbé.

Alsó tagozatosként sem ütöttem meg, a közepesnél magasabb átlagot, legföljebb ha egy-két tizeddel. Nem nagyon emlékszem azokra az időszakokra, hogy miként próbáltam elsajátítani, az írás – olvasás tudományát, hogy mennyire voltam ügyes, vagy ügyetlen tornaórán.

                      Még ma

               Azért  van a nyár,

               hogy sárgára fesse a

               zöldet.

               Azért esik  az eső

               hogy termővé tegye a

               főldet.

               Azért nyiladozik a virág.

               hogy szebb legyen a

               világ.

Itt állok a Kristály-hegy oldalán...

a kellemes szellő halk csendje

zengve énekel fülembe,

mint kismadár a fán

úgy énekel nékem...igazán.

Lelkem szoktatom szívem melegéhez

s a test mi hideg, mégis langyos, kellemes.

Mintha mennék...mennék menedékhez,

mégis egy helyben állok

s szerte szét nézek, szerte szét csodálok.

Mily csodás vagy te táj,

mily csodás eme illat ár,

mit orrom megízlel,

mit felfog, s magához ölel...

A Nap lassan elmegy,

nyugodni látom őt.

Mily érdekes az élet,

Pofont oszt, s mégis ez éltet.

Az öröm, mint pillanatnyi boldogság,

Nélkülözhetetlen fontosság.

De semmi sincs, mi oly jól tanít,

Mint mikor a fájdalom áthasít.

Emléke éberen lobog lelkedben,

Egész- egész életedben.

A boldogság emléke múlandó,

Egy-egy mosolyt előcsaló.

A csalódás érzése örök,

Mely szívedben él s dübörög.

A hangulat jelentősen romlott Kerülen eltűnése után, s a régészeket – bármennyire lelkesen is dolgoztak – kevésbe tudta lázba hozni a homok alól előkerülő fal újabb részlete. Michael volt a legmorcosabb közülük, hiszen az ő vállát nyomta minden felelősség, ráadásul annak sem örült, hogy vitatkoznia kellett a három mongollal. Michael olyan típus volt, aki inkább kerülte a konfliktusokat, hogy megőrizze lelki békéjét. Ha ebben kudarcot vallott, akkor kihatott az egész napjára.

Sírok és temetők

   Azt hiszem, az életben elkövettem már jó néhány balgaságot, egy szekérre való dőreséget, cselekedtem már jót és rosszat, bántottam másokat, és felemeltem másokat, s bármikor rosszra fordult a sorom, egyszerre jóként éltem meg, pontosan úgy, mint amikor jó szeleket fogott be a vitorlám, én rögtön átkoztam a Sorsot, hogy már megint kibabrált velem, hogy nem szeret a Jóisten, miért kell nekem szarul élnem, miért kell szenvednem… Valahogy elvoltam, reggeltől késő délutánig, vagy éppen estig dolgoztam, raktam a téglákat, épültek a falak, mintha egyenesen a földből nőttek volna ki azok a piros színű falak, szürke habarcsot kentem azokra a téglára, a ruhám és a kezem koszos volt, malter és téglapor ragadt rá, a kezem durvává változott, hólyagok keményedtek meg a tenyeremben, én azonban élveztem a tevékenységet, hogy valamit csinálok, hasznos vagyok, még akkor is, hogyha a hátamban nap mint nap lüktetett a fájdalom…

   Egy hűvös, esős őszön jó munkát kaptam, elszegődtem egy műköves mellé szerencsét próbálni, naphosszat műköveket zsaluztam, gipsszel dolgoztam, elnéztem a kövek csiszolását, hogy aztán kicígöljem azokat a köveket az udvarra, ahol spattal tömítettem le a lyukakat, és kezeltem azokat a műköveket, nehezek voltak, nem volt igazán fogásuk, de én szerettem azt a munkát, még akkor is, hogyha értelmetlenségében nem találtam semmi gyönyörűséget; főleg azért szerettem, mert rengeteg érdekes dologra nyitotta fel a szememet az élet, miközben én a temetőket jártam, miközben újítottam a régóta feketedő sírokat: többek között arra jöttem rá, hogy az emberek nem az elhunytnak emelik a síremlékeket, hanem saját maguknak, hogy ők megnyugodjanak, valahányszor kiballagnak a temetőbe, mert bizony a halott már nem törődik azzal, hogy hová kerül, ő már nem ad utasításokat, hogy engem ide vagy oda temessetek, vagy engem csak gránitból készült sírba tehettek, a műkő már nem elég jó nekem, tehát az emberek nem a halott tiszteletéből rakatják a síremlékeket, azok mind az élőknek készülnek, az ő lelki üdvösségükért öntik vagy faragják azokat az emlékeket, amikbe aztán belevésik az elhunyt nevét… Sokszor elnéztem a vörös gránitból ívesre kivágott hatalmas tömböket, vagy a magasra felépített obeliszkeket, mintha egy valóságos hadvezér nyugodott volna ott a mi temetőnkben, pedig csak az öreg Metzger bácsi feküdt az alatt a kő alatt, aki világ életében kovácsként dolgozott, egész nap a vasat ütötte, mint egy félőrült, és alig hatvanesztendős korában érte jött az átkozott kaszás, hogy végre pihenjen el a bácsika, elég volt a napi robotból.

Az író előszava:

Iskolás éveim alatt már egy ideje figyelem, milyen jellegzetes hangvételűek az irodalomkönyvek hangvételei, s hogy az órák alatt készített jegyzeteim a füzetben is hasonló kicsengésűek. Úgy néz ki, az élet külön hangnemet szánt az irodalmi művek elemzésére, de az is biztos, hogy egy idő után kezd idegesítővé válni ez a dolog. Sok esetben a lírai és epikai elemzések jó részét értelmetlen belemagyarázásnak tartom, a tipikus kék függönyös esetnek.

NYÁRON APÓNÁL

Eljött a nyár,szép az idő,

Tombol a kánikula,

Az udvaron négyen vagyunk,

Nagyszülők s két unoka.

Az égen nincs egy felhő sem,

Forrón süt a nyári nap...

Apó ötlete nagyszerű,

Aki jó lesz élményt kap.

Az udvarra kihozott

Egy hatalmas tekenőt

Mit gyermekkorától őríz,

Abban fürösztötték őt.

Teletölti langyos vízzel,

Hogy testnek kellemes legyen,

Persze csak két személyre szól

Nem férnénk bele négyen.

Csakis ránk számított,

Hogy örömünk legyen

És pancsoljunk,lubickoljunk

Akár a strand vizében.

Második rész

Kegyetlenül fázott; a tömlöc hidege belemarta magát a zsigereibe, csontjaiba; s egy idő után már úgy érezte: nemcsak kívülről borzongatja fagyos leheletével, hanem benne fészkel. Egy szál rongyos köpeny; ennyivel szánta meg a katona, aki belökte börtönébe; alig adott meleget, legfeljebb az illúzióját. Korábban csak fel-felbukkanó köhögése immár mindennapi társa lett; s mind fojtóbb, mind kínzóbb erővel marta bensejét; míg egy alkonyon, a roham enyhültével, sötét foltok maradtak ingén.

Mondd, mit kívánsz még tőlem, te sötét árnyként kísértő valaki,

Nyakam gyönge pihéit borzongtató valami

Gyomromat markoló érzésnek mondalak

Te, anyaszomorító kegyetlen, rideg, és torz alak

Hiába is próbálnék kitérni, elbújni, elfutni előled

Látó szemeimben, egy sötét folt, ott ragadt belőled

Befelé sírok, hisz könnyeim apasztod,

Jajomra, kapuként kezedet tapasztod,

Lelkem, a szép felé óvatosan nyitnám

Ám, te beste lélek, kéretlenül nyitsz rám

Túlélőszütyőmtől, kérdem, hol a remény

Azzal ütném, verném, érezze, mily kemény

De, oly sokszor csépeltem, a sok rosszat vele

Péppé verve hever, össze-vissza neve

Mer,

Mér,

Meny,

Én

Ér,

A remény széthullva,

Mondd,

Mennyit

Ér

?

           Úszni tanulok!

Már kezdek öregedni,de a vízbe,

     nem merek belemenni.

Eddig nem tanultam meg úszni,

    csak a víz parton pancsolni.

Most erőt vettem magamon,hogy

      az úszást megtanulom.

A medence szélén megálltam,

    de bambán a vizet bámúltam.

Most itt van az idő gondoltam, és

    a medencébe belecsúsztam.

Az unokám mellettem úszott,

    ne félj mama Ő csak biztatott.!

Karjával egyet-kettőt felém csapott,

    így a víz a hajamra rácsapódott.

Erre babám, erre gyere,

lesz majd egy kis tere-fere.

Játszadozunk majd az ágyban,

imádjuk egymást eme hatalmas vágyban.

Huncutkodunk ölelkezünk,

s engem meg téged összeteszünk.

Dombokon halad végig a kezem,

s, ha bejártam már nyugalomba teszem.

Te pedig fogj engem, de ne fájjon

csak úgy, hogy minden rendben álljon.

Közben fejemet fejed elé teszem,

szemedbe nézek, s megáll az eszem.

Szeretettel pusszantom a szádat

és az édes kis pofádat,

majd haladok egyre lejjebb csókjaimmal,

s meg megállok, hogy hevítselek bókjaimmal.

Érintettél kézzel, öleléssel

szívvel, szenvedéllyel,

Örömmel, ámulattal

csókkal, imádattal.

Vágyottam mindig reád

óvtalak, védtelek,

s ha fáztál

takarómat tettem terád. 

Elmúlsz majd...

Hogy hol lehetsz

nem tudom...

Vajon még szeretsz?

...nem hiszem, de

reménykedem, hogy visszatérsz

s nekem majd újra sokat érsz.

Most érintesz fájdalommal

kínnal, nyomorral

könnyekkel, lángokkal

szenvedéssel, ártalommal.

Lassan múlsz el szívemből

s a feledés visz el.

Amit Ti bizalommal elmondtok nekem

Én azt egy nagy Tok-ba beteszem

Van rajta egy TiTok biztos reteszem

És, hogyha benne van a TiTok

Hozzá többé már nem nyúlhatok

Zárva marad az a Tok

Mert csak így maradhat Ti-Tokban, a titok

Káosz uralkodott a táborban, mire Michael felébredt. Kiáltások és dühös mongol szavak kakofóniája jutott a fülébe. A kelő nap fénye vérpiros köntösbe öltöztette a tájat. Az archeológus szemeit dörzsölve lépett ki sátrából, s egyenesen Arslan és emberei felé indult, akik a tábor szélén állva vitatkoztak. Időközben Girard is megjelent. A francia férfi nyúzott arccal csatlakozott a régészhez.

– Mi folyik itt? – kérdezte Michael, túlharsogva a mongolokat.

                                       Tanáraim

           Ílyenkor, júliusban minálunk véndiáktalálkozót tartanak  a magyar iskolákban , osztályokban végzett diákok. Ez a szokás  ezerkilencszáz kilencven után nyert új lendületet. De én most nem erről akarok irni mert az máshol is előfordul , hanem arról , hogy tudom mindenkinek vannak kedvenc tanárai és még több kevésbé kedves tanárai. Nekem, fura mód tanáraim közül , nem azok vésődtek be emlékeim tárházába  akik huzamosabb ideig tanitottak , hanem azok akik  talán csak néhány alkalommal helyetesitettek, és ezen néhány alkalommal sikerült valami olyat mondani , olyasmit mesélni , amit nem tartalmazott sem a tankönyv sem a tanterv.

                                      Ülök a játszótéri padon

           Most is meleg van, pedig már estére jár az idő -- már hét óra is elmúlt , mégis csak  két--három  gyerek és úgyanannyi felnőtt uralja a játszóteret. Nem mindenki vállalkozik ebbe a tikkasztó hőségben, hogy eleget tegyen gyermeke, unokája kérésének és kimenjen vele a szabadba. Nem vagyunk egyformák gondolom magamba , és egyre jobban húzódok a pad árnyékosabb széléhez.

A délután eseménytelenül telt el, habár Kurt Bauer rábukkant néhány vázadarabkára, ami legalább bizonyította, hogy egykor emberek éltek a közelben. A munkálatok tovább haladtak, mígnem beköszöntött az este és az csapat nyugovóra tért. Testüket kikezdte a megerőltető munka és a nap izzó korongja, de elszántságukat megtörni nem tudta. Hideg éjszaka köszöntött a sivatagra, a homok furcsán nyögő hangokat adott ki magából, hála a hőmérsékletingadozásnak.

Ami elmúlik, az fáj.

Ami fáj, az nem kellemes.

Minden elmúlik egyszer, tehát:

semmi sem kellemes.

                                       Ülök a játszótéri padon

           Mostanában szinte mindennapos vagyok a játszótéren kisunokámmal Blankával. Kicsi az unokám , és kicsi a játszótér is. A köralaku homokozóba állandó jelleggel  váltakoznak a gyerekek, és velük együtt a kisérő szülők, nagyszülők. Körbe--körbe kisebb nagyobb fák probálják enyhiteni a hőséget-- nem sok sikerrel, de némi árnyékot biztositanak legalább a játszótéri padok felének.

Fülledt hőség uralkodott, de ez nem akadályozta meg őket a táborverésben, amivel egy-két óra alatt sikerült végezniük. Szinte megkönnyebbültek, miután bebújtak a sátrak nyújtotta árnyékokba. Ahogy felfrissültek, Michael utasításait követve, a csapat nekilátott kiválasztani a helyszínt, ahol elkezdhetik az ásást. Eközben a négy mongol férfi ott segített, ahol tudott. Szerszámokat vittek, gondoskodtak a megfelelő vízkészlet kiosztásáról, valamint körülnéztek, hogy biztonságos-e a környék.

Kész balszerencse nyáron buszon utazni. Környezettudatosság ide vagy oda, azért az ember mégis csak jobban érzi magát egy kényelmes, klimatizált autóban, mint a forró, ragadó bőrüléseken, vagy az ablaktalan, ám de romlott klímával furikázó, busznak csúfolt szaunákon. De nincs mit tenni, ha az ember tizenhét éves és olyan messze van a jogsitól, mint Kukutyin a Szaturnusztól, akkor el kell viselni az áldatlan körülményeket. Persze az Ikarus jó egy eszköz, hatékony légkondival rendelkezik (értsd: annyi lyuk van rajta, hogy átfúj a szél...).

Az újrakezdés

„Minden ott ér véget, abhol elkezdődött, és minden ott kezdődik, ahol egyszer véget ért. „

Előzmény.

Már három éve ismerik egymást, mégis mindig valami, vagy valaki közéjük állt, néha már-már felfoghatatlan volt, hogy mégis kitartanak egymásnak, egymásért. A pasik és a csajok csak jöttek, az egyik széttette a lábát, a másik betette magát a könyv közepére, sose volt tartós kapcsolat. Egészen mostanáig. Először a lány ismerkedett meg egy „fresh” sráccal, magasabb volt a lánynál ami igen csak pozitívum, hisz a lány 170 cm volt, nem volt túlságosan kigyúrva, csak éppen egy pici alakot adott magának.

Sziasztok! Én még teljesen új vagyok az oldalon, szóval ez az első írásom és bejegyzésem. Belekezdtem egy regénybe és szeretném, ha véleményeznétek (ez a legeleje). További szép napot és jó olvasást nektek! =)

Tudtam, hogy követtek. Már napok óta éreztem, tudtam, hogy a gondosan felépített valóság darabokra hullott körülöttem, de azt mondogattam magamnak, hogy biztosan csak képzelődöm. Most viszont már egészen biztos voltam a dolgomban. Lélekszakadva rohantam végig az ősöreg tölgyekkel övezett poros úton, amely a kápolnához vezetett.

Sziasztok! Kicsit offtopik, de a mai nap megjelent egy kritika a második regényemről, amit most megosztanék veletek. Szóval ha valakit érdekel akkor az alábbi linken megtekintheti:

http://olvasoterem.com/index.php/2012/07/kirsch-akos-a-zeusz-rejtely/

További szép napot!:)

    Ismerjük Bear Grylls-t?  Ő az az ember, aki a Discovery Channel nevű Tv-csatornán túlél. És akinek a nevét én, zseniális angol tudásommal csak Grillezett Medvének fordítom. Egy Tv-csatornát túlélni sem kis dolog, ám ő ettől sokkal komolyabb veszélyeket is játszi könnyedséggel hárít el. Egyébként mindennapos, ám szinte kivédhetetlen veszedelmekről beszélünk, tehát érdemes rá odafigyelni. Ráadásul mindezt azért teszi, hogy bennünket, kényelmes fotelekben terpeszkedő, szerencsétlen városlakókat megtanítson az összes létező fortélyra, amivel túlélhetünk egy egész napot is, ha példának okáért egyedül bóklásznánk Bolívia őserdejében, netán a Kalahári-sivatagban, amire – lássuk be őszintén – óriási az esély.

Góbi sivatag

Napjainkban…

Három terepjáróból álló konvoj törte meg a sivatag kietlen egyhangúságát, amint hangosan zötykölődve átvágtak a területen, majd a kínai határtól nagyjából százötven kilométerre megálltak, hol egy magányos sziklaalakzat tört az ég felé. Mongólia belsejében jártak, egy érintetlen és vad tájon, száraz cserjék valamint embernél is nagyobb homokdűnék között. Egy öt főből álló csapat szállt ki a járművekből, melyekre megannyi csomag volt erősítve.

Sziasztok! Rég nem írtam ide, de sok dolgom volt:) Mostanában dolgozok egy újabb kisregényen, amit megosztanék veletek. Jó szórakozást hozzá.

Kr.u. 1220.

A nap izzó sugaraitól vibráló levegő fülledten telepedett a Góbi sivatagra, miközben két mongol lovas bandukolt a dűnék között. Hírvivők voltak, akik Dzsingisz Kán parancsára indultak el, hogy átvágjanak a sivatagon, követve a Selyemút vonalát. Tekintetük a távolba meredt, a környező hegyvonulat sötét csíkjára, s elméjük máris visszavágyódott a füves puszták és sós tavak világába.

Vörös vére vert egy másik földet,

Fehér múltja nyerte a sötétet.

Amerre megy, siratja a felleg,

Ártatlan gyermek, sosem pihenhet.

Éj gyásza borult gyenge vállára,

Ezrek könnye gyűlt szeme párjába.

Ezer halál. Számtalan ítélet.

Ártatlan gyermek, sosem pihenhet.

Reményt és pusztulást rejt személye.

Eredménye? Tán csak hazug béke.

Jutalma? Csak fájdalom. Nem nyerhet.

Ártatlan gyermek, sosem pihenhet.

Dicsőségben sokan vették körül.

Régi dalok ballagnak a fülemen át a sötétben,
Azt hittem könnyebb lesz tovább lépni,tévedtem.
Túlélés ez.Mindennap egy hazugság lenne,
De emléked visszaránt,nem találom a helyemet.

Bizonytalanság mardos,szeretném,ha szeretnél.
Az álmaim rólad szólnak,hidd el nekem kellenél.
Ki tudja mi lesz azon az elveszett szombaton,
Hozd vissza azt a régi,gyönyörű napot!

Utoljára három hete,egy Vasárnap hajnal láttalak.
Világfájdalom ült arcodon és én nem tudtam miért.
Tovább lépnék,maradnék,karjaidba is lehetnék,
Ha azon az évnyitón el nem rontom a dolgokat.

Egérke, még fiatal, kíváncsi kisegér volt, mindenbe beleütötte a bajszát.
A szülei próbálták óvni, de hiába beszéltek neki.
Egérkénk eldöntötte bemerészkedik a kamrából a házba.
- Ne menj be, ott emberek laknak! - mondták a szülei.
- Na meg ott van a macska is!
- Macska? - Kérdezte az egérke.
- Mi az a macska?
- Egy nagy szőrös valami, ami egereket eszik. - Felelte az anyja.
Eltelt egy kis idő, és egérke mégis útnak indult, hogy szétnézzen a házban.
Ahogy bemerészkedett, észrevette hogy az ágy lábánál fekszik egy nagy szőrös valami.

Tegnap esti relaxációm közepette a Kistehén tánczenekart hallgattam és írtam közben valami félig dal félig vers képződményt.

Instrukció a félig dal félig vershez: 1.Előnyös ezt a dalt hallgatni hozzá: http://www.youtube.com/watch?v=Zkkwxxhosfs

Nem koppintásnak szántam de ihletet adott. Biztos tudjátok, hogy megy ez.

2. Nem kell semmit komolyan venni, szabályokat keresni, nem világmegváltás a célja csak az író fájdalmának kiszakítása a szívből

zuhanj

zuhanj

repülj egyszer majd azért

talán, kelj is fel

észreveszed majd, hogy ez az élet, semmi

régen máshol jobb volt ennyi

ott volt az a nő, aki talán szeretett

de neked azért, biztos tetszett

barna szeme, kerek ajka

megigézett, beragyogott

aranyalma ághegyen (Ő KEL NEKEM)

lehozom neked, el nem engedem

hajad amíg a bort kihányod

sokat ittál de te nem is bánod

felállsz tán rám is nézel

de létem nem, igazán, érdekel

téged

téged

téged

Úgy érzem nekem teremtett

a végzet csalfa mámora

körülleng, hajad illata

amíg én fel nézek bele a napba

te már tova is szökkentél, az éjszakába

csalfa álom

fejemből ki nem szál

semmi áron

semmi áron

Én fognám a kezed elszaladnánk

Messzi földekig meg sem állnánk

Nem látna minket senki

A boldogság kíséri

Utunkat, mit együtt járunk

Mindenki kérdezi, mér nem várunk

Mer’ én nélküled nem élhetek

És ez ellen semmit nem, tehetek

Semmit nem tehetek

Semmit nem tehetek

Hozzád vagyok rendelve

Mint képlet az egyenletbe

Beléd estem

Mint sirály szar, a tengerbe

Nem jut több rím, az eszembe.

                                          Ajánlat!

                          Ajánlom a tudósoknak

                          Az okosoknak,

                          és bugrisoknak ,

                          hogy most a nyár hevében,

                          vagy kályhájuk szegletében,

                          télen,

                          hűvösben vagy hőségben

                          gondolkodnának azon,

                          vajon,

                          megoldható lenne-e

                          hogy a nyári nagymelegből

                          eltehessünk télire ?

Az idei év június utolsó napján elhatároztam, hogy elmegyek a kedvenc kocsmámba, a Gépmdarába, hogy megigyak egy jó korsó házi sört.
Nem volt nálam más egyéb, mint a pénztárcám, a doboz cigarettám, a jegyzetfüzetem és egy toll.A jegyzetfüzet és a toll azért volt nálam, mert a kocsmából egyenesen az egyik barátomhoz kellett volna mennem.Nos ez a találkozás nem éppen jött össze, mert miután a kocsmában töltöttem el két kellemes órát, arra gondoltam, hogy inkább sétálok egymagam vagy leülök egy padra és ami az eszembe jut, azt leírom.A csapos, Giorgio furán nézett rám, amikor leültem a hátsó asztalhoz a Jimi Hendrix festmény alá és elővettem a "munkaeszközeimet".Még mielőtt elfelejtem elmondani, ez a kocsma egy rock kocsma és minden asztal fölött vannak híres rocksztárokról festmények.

hát, újra itt vagy
elkéstél
ahogy én is
kiégett szemű
fájdalom fényében
hiszem:
már csak a bűn az
ami jobb emberré tehet

az utolsó menedék
mellé
temettem el
félreértett életem
segítő szándékát
hiszen:
már csak a bűn az
ami jobb emberré tehet

Pista bácsi karosszéke

nem volt más,

mint pista bácsi karosszék.

Naphosszat ült rajta az öreg

s nem kelt fel, még akkor sem

ha arra jött a nagy tömeg.

Feléje ment Zoltán öccse,

hogy az öreget köszöntse

s arra várt, hogy Pista

hideg vízzel nyakon öntse.

Melege volt 

vizre vágyott

s a viztől ő elázott.

Nem bánta ezt az öccs

ahogy Pista sem 

s így leöntötte magát is: PLÖCCS.

Már egy ideje nem vennélek a nevemre

s nem akarom, hogy a kezedet tedd a kezemre.

Nem akarom, hogy ajkad érintse az ajkam

nem akarom, hogy többé gondolkodj te rajtam.

Megszédítettél hónapokra kedves,

de az élet sokszor olyan mint te, retkes.

Élj boldogan, amíg teheted

s fald a mannát, amíg eheted.

Csókoljon más, egy átlag férfi,

de hidd el vissza fogsz még térni.

Akkor én már másé leszek,

olyané, akiért mindent megteszek.

Bölcsei Imre

Az Opportunista

Szóval akkor nevezzünk is így. Én vagyok az Opportunista. A velem megtörtént eseményeket vetem papírra.

Szóval ültem a kocsmában tökéletesen egyedül. Kortyolgatom hideg sörömet és a cigarettámért nyúlok. Kattan az öngyújtó és már füstöl is a dohány. Ráérősen pöfögtetek hisz semmi dolgom.

Ó dehogyisnem. Van nekem dolgom. Randevúra megyek.

Nem megy nekem ez az írás. Kérem, tekintsen ettől minden olvasó de nem vagyok író csak egy szánalomra méltó alak aki papírra szeretné vetni a vele megtörtént eseményeket.

Ördögi karácsony.

Csak karácsonyt akart.

Egyszerűet.Tisztát.

Szerzett egy fenyőfát,

nem túl szépet,ritkát.

Felaggatta hát rá

kincsét,emlékeit,

homályos fotóit,

sárgult leveleit.

Több tíz éve őrzi,

csoda hogy megkopott?

Legfölülre tette,

mit a standról lopott.

Rajta van egy jászol,

jászolban a Gyermek

Angyal, szülők őrzik.

És barmok hevernek.

Felsejlik egy képsor.

Egyre tisztább s tisztább.

Gyermekként tudta még

a karácsony titkát.

AZ UNOKA AGGODALMA...

Már rég figyellek nagyapa,

Hogy lehetsz olyan buta,

Nem tudod,hogy miért

Nem barát a farkas és Piroska ?

Meg hogy a boszorkány

Mért készül Jancsit megenni?

Figyelj oda mikor olvassa

Midezt az ovonéni.

Most már nincs páni félelem,

Határoztam, s nem csoda,

Hogy egy szinten legyél velem

Elviszlek az oviba.

Figyelmesnek kell majd lenned,

Mert azt úgy kell  kezdeni,

Minden előkészületben

Mesét mond az ovonéni.

Aztán lehet játszadozni

Kifestőn,labdán,autón

De mindig a legkellemesebb

Odakinn az udvaron.

AZ ÁLLOMÁSON..

Még néhány perc és indul a vonat,

Sípolása mélyen szívbe markoló...

Feszült érzés,erőltetem magam,

Hogy ne hasson fájdalmasnak abúcsúszó.

Nézd, kincsem, mosolygok !

De ne tudd e mosoly mit takar,

Nem szeretném, ha hatna rád

Az érzelem, a bús, a fanyar.

Minden elválásunk végzetes,

Akár köztünk a temérdek idő...

Mire hazaérek este lesz,

A sötétség lassan lopva jő.

Hosszú - hosszú kilóméterekről

Szabadon szárnyal az érzés, gondolat.

Tölgyfa alól bámultalak az este,

mikor csillagos volt az égnek teste.

Pataknál ültél egyedül

s hallottuk, ahogy a tücsök hegedül.

Néztelek,csak néztelek

magam mellé képzeltelek.

Virág voltál rózsaszál

én a föld, mi téged táplál.

Az első együtt töltött karácsonyunk. Ajándékokat bontogattunk, nevettünk, énekeltünk, imádkoztunk… már egészen olyan vagy, mint a család tagja. Anya és apa kedvelnek, bíznak benned, szeretik hallgatni, amikor énekelsz, bár egy mukkot sem értenek belőle… na, jó, néha egy-két szót. A húgaim imádnak. Te meg nevettetni imádod őket. Minden olyan tökéletes… pedig még emlékszem, hogy féltél…

Amikor hajnali egykor még ébren voltam és chat-en beszélgettünk.

Anyám és apám fia vagyok én...
(Ady Endre után szabadon)

Anyám és apám fia vagyok én

hiába ütögetek templom falat

Had kérdjem meg tőletek:

Lecsúszik korcs torkokon-e ízletes falat?

Szugló határából jöttem én

fejemben még kiskori gőg rivall

szabad-e Örs vezértől bejönnöm

régi idők új tanaival?

Hátamra nagy lepelt tegyetek

legyek azúr, őszinte, de gazul

Ne halljam életem régi kínjait

segítsen meg engem az Úr.

Addig csak reménységre várva

mégis csak szál a régi új dal

S ha elátkoz százszor Kőbánya

Mégis őszinte, igaz, magyar.

4. fejezet

A nap tüzes korongja lassacskán a rózsaszín felhőkhöz ért, amikor megszólalt az estét jelző harang.  A hangja messze szállt. Közeledett a sötétség, és ezt minden angyal tudta. Repkedtek a kékesfekete égen, köszöntve társaikat, és szálltak tovább a dolgukra.

Az, hogy beköszöntött az éjszaka, nem jelentette azt, hogy nincs több teendő. Valahol éppen most kezdődőt el egy új nap, új esélyekkel, új életekkel és megnyugvásokkal. Az angyalok sosem pihentek, dolgoztak, mint a szorgos méhek.