4. fejezet

A nap tüzes korongja lassacskán a rózsaszín felhőkhöz ért, amikor megszólalt az estét jelző harang.  A hangja messze szállt. Közeledett a sötétség, és ezt minden angyal tudta. Repkedtek a kékesfekete égen, köszöntve társaikat, és szálltak tovább a dolgukra.

Az, hogy beköszöntött az éjszaka, nem jelentette azt, hogy nincs több teendő. Valahol éppen most kezdődőt el egy új nap, új esélyekkel, új életekkel és megnyugvásokkal. Az angyalok sosem pihentek, dolgoztak, mint a szorgos méhek. Ám ezt ők mind mosolyogva tették.

De… angyalnak lenni se egyszerű…

 - Aúúú! – jajdult fel Jankó, majd ráharapott az ajkára, és még erősebben szorította az arcához a jeges tasakot. Márton érezte a keze alatt, ahogy a fiú összerándul. Ő kötötte tovább a sérült szárnyat, és amikor már egy darabon ott fehéredett a kötés, megfeszítette az anyagot. Jankó újra megrándult.

 - Az az Istenverte…

 - Jankó! – szólt rá a fiúra. Nem szabad ilyet mondani.

 - De akkor is, ez nagyon fáj!

- Gondoltál volna erre akkor, amikor hagytad, hogy a vizsgabiztos hozzáérjen a szárnyadhoz! Monoklid lehet, felrepedhet a szád, belilulhat a kezed.  Ezzel nem lenne semmi baj, holnapra észre se vennéd, de a szárnyad… áh… - morgott rá Márton.

Mit szépíti a dolgot, helybenhagyták az unokaöccsét. Meg se érintette a másik harcos hátára tűzött szalagot, nem hogy elvette volna tőle… és hagyta, hogy a háta mögé kerüljenek. Persze, neki muszáj volt produkálnia magát, és emiatt a harcos, aki csak meg akarta fogni a szárnyát, letépte a bőrét. Jankó azonnal kiesett, meg össze is a fájdalomtól…

Márton befejezte a kötözést, majd Jankó elé állt, és a kezével összeborzolta a fiú aranytincseit.

 - Öcskös, egyszer az a nagy eszed lesz a végzeted… - sóhajtotta.

A fiú duzzogva elfordította a fejét Mártonról. – Minek egyáltalán harcolni? Nekem, az örök nyugalomnak és szeretetnek - mondta gúnyolódva. -,  Isten szolgájának miért kell vizsgáznia harcból? Ez olyan ellentmondásos…

Nagybátyja odament egy nagy, fehér szekrényhez és keresgélni kezdett benne. Közben azon gondolkodott, hogyan magyarázza meg ezt Jankónak. Visszafordult a fiúhoz, majd nekidőlt a szekrénynek.

- Tudod, a béke egy igen relatív és törékeny jelenség… - felnézett a plafonra, amin visszatükröződőt fejjen állva a szóba. -  És attól, hogy most éppen nem szakad egybe a menny és a pokol, nem szabad ellustulnunk. A háborúk folyamatosak.  Sose tudhatjuk, hogy mikor kell harcolnunk és akkor már késő kiképezni a fiatalokat.  

 - Aha. – Jankó egyáltalán nem figyelt rá. – Bátyus, de minek kell nálam kétszer akkora ellenfél? – háborodott fel és magára mutatott.

Márton sóhajtott egyet, majd összekulcsolta a kezeit a mellkasán. – Te most tényleg azt hiszed, hogy egy csata közepette rád támad egy ördög, de mivel a hasáig se érsz, köszön neked és ott hagy?- megcsóválta a fejét, és felemelte a két kezét. – Az égre, Jankó, nem halsz bele, ha néha gondolkodsz!

A fiú válaszul csak nyelvet öltött neki.

 Jellemző.

 – De egy velem egyenlő ellenféllel simán elbántam volna. - morgott magában, majd ökölbe szorította kezeit, és beleütött a levegőbe. - Mire észbe kapna, már előtte is lennék, gyorsan leütném és enyém a szalag. – vigyorodott el. -  Sőt, először gyomron vágnám, amire ő összegörnyedne, majd alulról állba vágnám, és mielőtt összeesne, látványosan visszakézből kiütném!- emelte fel a maga fölé a kezét győztesként. -  Vagy ha ez nem jön be, és rám támadna, gyorsan arrébb szállnék, és ráverve egy kört mögé kerülnék és egy hatalmas ütéssel leteríteném! Paff!  Semmi esélye se lenne az én szárnyaim ellen! – mint egy bizonyításként csapott egyet a szárnyával, megfeledkezve magáról.

Márton halotta, ahogy szakadnak a varratok, majd a fiú felordított előtte.

Ha a tudatlanság fájna…- sóhajtott egyet megint. Elővett egy rongyot, amit a még mindig remegő Jankóhoz vágott, és lecserélte az átvérzett kötéseket. – Élsz még?

A fiú sötét szemekkel nézett rá. – Nagyon vicces.

 - Na, gyerünk, állj ki ellenem, mi nagyjából egy méret vagyunk. Egyből leütsz? Netalán gyomron vágsz?  Várj, tudom már, kergetőznél egyet velem!

 - Hagyd abba! – szólt rá Jankó, és lesütötte a szemét.

 - Ó, pedig az előbb olyan nagyfiú voltál… nagyszavakat mondtál magadhoz képest. – Visszament a szekrényhez.

 Csendben körbenézett benne, hogy mi hol van. A tökéletes rendszert, amit a nővérke alkalmazott, hogy mindent mihamarabb megtaláljanak, nála sosem jött be.

 - Semmi esélyem se volt ellene, érts meg! – kiabált a háta mögül az unokaöccse.

Márton kivett a szekrényből egy üveg betadinet, és valami vattát keresett. – Tudom.

A teremben megfagyott a levegő. Mikor a nagybátyja visszafordult kezében a fertőtlenítővel, és egy maréknyi pamaccsal, Jankó mereven nézte a padlót.

- Tudtam, hogy nem győzheted le, de azért többet vártam volna. – Belemártotta a barna löttybe a vattát, és az arcára nyomta. A fiú mozdulatlan maradt. Nem panaszkodott, hogy égeti vagy hogy fáj. Csak nézte a padlót. Miután Márton befejezte a sebeinek fertőtlenítését, egyszerűen leszállt az asztalról és egy fejbiccentéssel távozott.

A férfi neki állt pakolni a nővérkeszobában, eltette a kötözőket, a jeget, amit az elején nyomott Jankó az arcára, mindent vissza a helyére. Feljegyezte, hogy miből, mennyit használt el vagy nyitott meg, és letette az egyszerű faasztalra. Majd leült egy székre, és a kezével elkezdte masszírozni a homokját.

- Olyan jellemző…

Felnézett a hang eredetére, majd felállt, alázatosan leterítette a szárnyait és lehajtotta a fejét. Így illik köszönteni egy rangidőst. István csak legyintett egyet a kezével, jelezve, hogy nem hivatalosan van itt. – Te sosem változol. – a fiú után nézett. - Megrágtad és kiköpted. Nem erre volt szüksége, hanem atyai tanácsra.

 - Egy hazugság mindig két emberen múlik István, és én nem olyan vagyok, aki rózsaszín felhőbe burkolja és becsapja. Azt megkapja a többiektől. Két lábon kell állnia a földön.

- Ahogy látom, az most egy darabig meglesz.  Súlyos?

- Nem. Pár hét múlva már újra megpróbálhatja.

- Csak nem már előre beírtad vizsgázni?

 - Dehogynem.

István bután nézett Mártonra. – Te is voltál gyerek.

 - De ő már nem az. – látta, hogy nem győzte meg az angyalt. - István, ez az én dolgom. Hidd el, jót tesz neki, hogy egy kicsit magába néz, és ezzel lezárom a témát.

István békítően felemelte a kezét, és odasétált Márton mellé. – Te tudod, fiam. De hadd mutassak valamit.

Rátette a kezét a vállára. – Nézz ki, Márton.

A férfi hallgatott rá, és kinézett a szoba egyik oldalát teljesen kitöltő kristályablakon. A vörösen izzó nap már félig elmerült a narancs-rózsaszín felhőtengerben. A távolban fekete pontok jelölték az angyalokat. Tizenkettő fiatal repült egy vonalban az épület felé. Mindegyik mellén ott virított a kék szalag, amit egy kis ezüst gyűrű fogott össze. Mostantól fogva mindig rajtuk lesz az ékszer. A szalagot elhagyják majd, ami a fiatalságukat jelképezi, de a gyűrű, az örökkörforgás mindtája örökre a kezükön marad. Mostantól igazi angyalnak számítanak.

Jankó is ott repülne velük, ha ez az egy vizsgája sikerült volna. És bár lehet, hogy soha sem fogja használni a tanultakat, a jövő bizonytalan és köd fedte. Így nem érdemelte ki az angyallétet.

Istvánnal nézték, ahogy a fiatalok közelednek, és eltűnnek az épület falai mögött.

 - Emlékszel, amikor te is ott repültél? – kérdezte meg Mártonról.

 - Persze.  Életem egyik legszebb napja volt.

 - Emlékszem, mennyit dolgoztál, és mennyire rettegtél, hogy megbuksz az utolsó vizsgádon. Várj, azt hiszem úgy mondtad, elbuksz. – nézett bölcsen a fiúra.

Márton megrágta az angyal szavait, és biccentett egyet a fejével. – Akkor is azt mondom, hogy az én dolgom. Hidd el, hogy jobb lesz neki így. Megtanul egy olyan leckét, amit szerintem a fele se tudd a kintiek közül.  – mutatott ki a szürkülő égre. A szeme angyalok híján a tájban gyönyörködött.

A felhőtengerből, mint a zátonyok, kristályépületek emelkedtek ki. Tündökölve verték vissza a nap utolsó sugarait, és köszöntötték a holdat. Keletre a faluk már fekete volt és csillagtérképek csillogtak rajtuk. Nyugatra vörösen ragyogtak és emiatt olyanok voltak, minta igazi lávafolyam venné őket körbe. Gyönyörű. Márton szeme sose tudta megunni a tájat. Itta befelé a látványt.

Északon valami csillogni kezdett. Márton összeráncolta a homlokát.

 - Az ott mi? – kérdezte István és a kezét a kristályüvegre tette. A csillogás egyre növekedett.

 - Nem tudom.

Nem csak ők vették észre a jelenséget. Több feketepont, vagyis angyal repült oda megnézni.

Márton és István is követte a példájukat. Kijöttek az ellátóból és szárnyra kaptak. A levegőben több angyal is csatlakozott hozzájuk. Hírtelen csörömpölésre lettek figyelmesek. A csillogás mellett álló épület egyik oldala megroggyant és összedőlt. A távolból szörnyülködés és kétségbeesett kiabálások hallatszottak.

Márton megdöbbent. Az épületek, amióta az eszét tudta állnak. Túléltek háborúkat és sötét évezredeket. Túlélték az emberek lázadását.

És most az egyik összedőlt.

†                                            †                                             †

Jankó zsebre dugott kézzel sétált a felhőkön.

Sétált! És az istenit, ez hideg!

Mint ha jégen járt volna, annyira fáztak a lábai.

Miután kijött az ellátóból, felháborodottan sétált a házak között.

Még hogy neki nem sikerült a vizsga? Pont neki? A többieknek könnyű dolguk volt, csak vele szúrtak ki. Valamiért pikkelt rá az edző. És látta, hogy milyen ellenszenvvel nézett rá a felügyelő. Az ellenfele meg egy őrűlt szadista állat volt! Persze, hogy nem volt esélye ellene!

Dühében belerúgott a felhőbe.

Márton meg mennyen a fenébe! Többet várt! Istenre, ennyi telt tőle! A francba is…

A kezével összemorzsolt egy könnycseppet az arcán.

Kit akar becsapni? Elszúrta. Kapkodott és nem figyelt. Teljesen bepánikolt, amikor megfogták a szárnyát.

Befordult egy épület mögött. Újabb könny csurgott végig az arcán. Egyszerre volt dühős és szomorú. Mindenkire haragudott, de főleg magára. Azok a fránya cseppek meg csak hullottak. Jankó a kezével letakarta a szemét, hogy senki se lássa. Valaki neki ment a vállának. Felkapta a fejét és utána nézett az illetőnek. Egy barnahajú, fekete szárnyú angyal épen landolt a földön. Jankó összezavarodva nézett a lányra.

Lepattant róla? Azt hogyan?

- Hé, jól vagy? - nyújtotta felé a kezét segítőkészen. A lány a szemébe nézett, és a fiút kirázta a hideg. Barna szemeiből egy vadállat vicsorgott rá. Megállt a levegőben a keze. Az idegen felguggolt, kezeit a földre tette, majd tigrisként felugorva mellkason rúgta. Jankó összes levegője kiszaladt a tüdejéből, és háttal a falnak repült. Csillagokat látott, amikor megérezte sérült szárnyának kiabálását a fájdalomtól. Erőtlenül csúszott le a földre. A szemét nem vette le a lányról. A támadása tökéletes volt.

 Ő meg megint nem figyelt.

 Az angyal berogyasztott lábbakkal ért földet, háttal neki. Majd megfordult és oda ment hozzá. Oldalra billentette a fejét, az arcán nem látszódott semmi érzelem. Ökölbeszorított kezével fejbe vágta Jankót. A fiú oldalra dőlve a földre esett. A szeme elnehezedtek, bárhogy is küzdött a sötétség ellen. Mielőtt vesztett volna, látta, ahogy a lány fut pár métert, majd a levegőbe szökken.

Hasító fejfájásra ébredt. A kezét a homlokához tette, és nyomni kezdte. Úgy érezte, mint ha valami szétfeszítené a koponyáját. Vett egy nagylevegőt, és felállt, majd vissza is ült törökülésbe, és a hátát a falnak nyomta. Úgy döntött, megvárja, amíg a felhő nem játszik hullámvasúttat. Hú… mindig is ki akarta próbálni azt az emberi szerkezetet, de ezután inkább hanyagolni fogja az ötletet.

 - Jankó!

A fiú hunyorogva nézett az égre, ahonnan Márton kiabált és éppen leszállt mellé. – Jankó, szólalj meg!

A fiú csak nézett. Kétségbe esett?

Márton a fiú mellé térdelt, majd megnézte a fejét és a szárnyát. Húzta a száját.

 Az nem jó. Az nagyon nem jó!

 - Maradj itt! Ne mozdulj el innen, öcsi, oké?

Jankó bólogatott, aztán meg is bánta. Az arca eltorzult a fájdalomtól. Hunyorogva nézett maga elé.

És nem hitt a szemének.

Tőle nem messze egy hallom kristály állt. Minden tele volt szilánkdarabokkal.  Elkerekedett a szeme, amikor rájött, hogy mit lát.

Ilyen nincs... ez nem lehet!

Az épület romjainál dulakodtak. Angyal az angyal ellen, testvér a testvér ellen. Négy angyal teljesen megörült, a többieknek esett és kiabált. Mindegyikhez ketten kellettek, hogy valahogy a felhőre nyomják őket.

Márton jött vissza kötszerekkel, és neki állt a fiú fejét bekötni.

- Mi folyik itt? Mi történt? – kérdezte tőle ideges hangon. Maga is meglepődött, milyen gyenge a hangja.  A férfi csak kötözte tovább. Mikor már úgy egy kilométernyit rátekert, megfogta a fiú vállait. – Ha nem zavar, most felveszlek, és visszaviszlek az ellátóba.

Jankónak válaszolni se volt ideje, Márton már nyúlt is, hogy lassan a kezébe vegye. – Igyekszem finoman repülni.

A fiú zavarba esett egy kicsit, hogy a nagybátyja, mint egy gyereket, a kezébe vett, de nem mert ellenszegülni. A férfi lépett vele pár lépést, hogy egy kis lendületet vegyen és felszökkent vele az égre. Akkor jutott el az agyáig, mit mondott az egyik lefogott angyal.

- Pusztuljatok! Pusztuljatok mind!