Gyászkeringő

Szól a nagybőgő, sír a harang

Jajgat a zongora.

Szökken a férfi, hátrál a nő,

Gyászolók tábora.

Néma a sikoly, csendül a perc

Mindenki csak hallgat.

Csak egy rossz lépés, apró hiba

Halálba zavarhat.

Elrongyolódott, szakadt ruha,

ami hófehér volt.

Elkopott mosoly, mi rég minden

hű szivet elrabolt .

Egy tánc, egy parti, szórakozás,

Ennek indult minden!

Most már félelem, buta élet,   

Halott fátyol libben…

Táncol az ember, mereven

Életéért küzdve,

Nem mer se jobbra, se balra

Nézni, csak előre.

7. fejezet

Az egész délelőtt arra ment el, hogy Alfonz és Leila kitakarítsa a házat.

Bár, belegondolva, inkább csak Leila takarított, Alfonz nyűglődőt.

- Kész van már?- nyúlt végig az asztalon.

- Még nem! – vágta rá Leila, és a fiúhoz vágta a törlőkendőt. – Takarítsd le a kutyád után!

Alfonz feltápászkodott az asztalról és odament a pulthoz.

Gyilkos Leila mellett ült és ezerrel csóválta a farkát. Tetszett neki a jelenet. A vigyorgásából ítélve valami megmagyarázhatatlan, emberi logikával fel nem fogható módon bejött neki, hogy órák óta utána takarítanak.

1. fejezet

Alfonzka izgulva ült egy öreg tölgy tövében. Gyerek teste teljesen eltűnt a fa törzse mögött. Kezeivel átölelte a lábait, amit a mellkasához húzott és vigyorogva várt.

Alig várta, hogy a hunyó megtalálja. Tökéletes búvóhelyet talált. A vastag törzsek között sűrű aljnövényzet volt, ráadásul valami szúrós vadrózsaféle, ami távol tartotta a kíváncsiskodókat. Amikor szétszéledtek, látta, hogy az egyik gyerek se jött errefelé, tehát senki se láthatta, hogy hova bújt.

(Kommentben írtam egy kis emlékeztetőt)

5. fejezet

                Leila nagy robajjal ért földet egy házsor tetején, ahova Alfonzzal a találkát beszélték meg, nem messze egy hatalmas óratoronytól. Ilyenkor nagyon örült, hogy erről a síkról nem hallhatják meg őt az emberek.

Levegőért kapkodva ült le a háztető szélére. Teljesen kifulladt, annyira sietett ide vissza az angyalok várósából.  Hibázott. Már megint. Nem akarta, hogy az a fiú utána jöjjön.

Vörös vére vert egy másik földet,

Fehér múltja nyerte a sötétet.

Amerre megy, siratja a felleg,

Ártatlan gyermek, sosem pihenhet.

Éj gyásza borult gyenge vállára,

Ezrek könnye gyűlt szeme párjába.

Ezer halál. Számtalan ítélet.

Ártatlan gyermek, sosem pihenhet.

Reményt és pusztulást rejt személye.

Eredménye? Tán csak hazug béke.

Jutalma? Csak fájdalom. Nem nyerhet.

Ártatlan gyermek, sosem pihenhet.

Dicsőségben sokan vették körül.

4. fejezet

A nap tüzes korongja lassacskán a rózsaszín felhőkhöz ért, amikor megszólalt az estét jelző harang.  A hangja messze szállt. Közeledett a sötétség, és ezt minden angyal tudta. Repkedtek a kékesfekete égen, köszöntve társaikat, és szálltak tovább a dolgukra.

Az, hogy beköszöntött az éjszaka, nem jelentette azt, hogy nincs több teendő. Valahol éppen most kezdődőt el egy új nap, új esélyekkel, új életekkel és megnyugvásokkal. Az angyalok sosem pihentek, dolgoztak, mint a szorgos méhek.

Alfonznak már nagyon elege volt az erdőből. Minden csupa zöld és vizes.

Fúj…

Dühösen dobolt a lábával a sáros földön és szidta a feledteseit.

Alfonz, csináld ezt! Alfonz, csináld azt! Ezt meg tudod oldani? Pontosabban- meg kell oldanod!

De itt hideg vaaaaan, a francba!

Egy esőcsepp valahogy megtalálta az utat az esőkabátja alá, és lecsurgott a hátán. Kirázta tőle a hideg.

Lenézett az előtte füstölgő autóra. Pontosabban gőzölgőre. Ez a némber még arra se volt képes, hogy úgy mennyen neki egy fának, hogy a kocsija kigyulladjon.

2. fejezet

                Leila dühösen csapta be maga mögött az ajtót. A picinyke kis ház beleremegett az erejébe és panaszosan nyögött egyet.

Ezt nem hiszem el!

                Ledobta az előszoba sámlijára a hosszú kabátját, és beviharzott a konyhába. Fekete csizmájának kopogása végigkísérte a házon. Odament a fehér konyhapulthoz, és kivett a szekrényből egy teakannát. Megtöltötte vízzel és rátette a tűzhelyre. Megfogta a tűzgyújtót, és odatette a kis fémlaphoz.

1. fejezet

A Nap már elvonult a nyüzsgő város felől és folytatta az útját a csillagtengeren. A Hold, mint mindig, most is követte. Mint egy kísérteties árny, ezüstfénnyel borította be Budapestet.

            Puha kezeivel végigpásztázta az épületeket, az öreg szobrokat, abban reménykedve, hogy talál valamit. Bármit, amivel elütheti az idő végtelenségét. De nem talált semmit. Hiába is várt, bárhogy is bosszankodott, nem történt semmi.