1. fejezet

Alfonzka izgulva ült egy öreg tölgy tövében. Gyerek teste teljesen eltűnt a fa törzse mögött. Kezeivel átölelte a lábait, amit a mellkasához húzott és vigyorogva várt.

Alig várta, hogy a hunyó megtalálja. Tökéletes búvóhelyet talált. A vastag törzsek között sűrű aljnövényzet volt, ráadásul valami szúrós vadrózsaféle, ami távol tartotta a kíváncsiskodókat. Amikor szétszéledtek, látta, hogy az egyik gyerek se jött errefelé, tehát senki se láthatta, hogy hova bújt.

Nézegette a madarakat, akik füttyürésztek a lombtömegben, és a szemével próbálta megtalálni őket. Sokáig hunyorgott, mire meglátta a színes madárkákat, és csak akkor vette észre, hogy a nap az égen mennyit ment arrébb.

 Régóta ott lehetett, biztos olyan jól elbújt, hogy a többiek meg se találták.

Felállt, majd úgy maradt pár percig, amíg a vér megint folyni kezdett a lábában, és elindult vissza a rétre, ahol a cuccait hagyta. Kikúszott a szúrós növények alatt, hajolgatott a fák ágai elől, ügyesen kikószált a csalánlabirintusból, végig ballagott az ösvényen, de mikor az utolsó fákhoz ért, megállt. Megszorult a szíve.

A többi kis ördöggyerek ott játszott a cuccaik mellett. Néhány fiú birkózott a puha füvön, a többiek fogócskáztak és piszkálták egymást. Mindig meghúzták a lányok haját, fellökték, elvettek valamit a fiúktól és kergették a másikat. Közben végig nevettek.

Nem keresték Alfonzkát, nem érdekelte őket, hogy bajban van-e vagy, hogy hol van…

Alfonzka dühös lett, magasra emelte a fejét, kihúzta magát, hogy nagyobbnak tűnjön és elindult a gyerekek felé. Félúton lehetett, mikor érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe, de beleharapott a szájába és visszatartotta őket.

- Nem kerestetek meg! – kiabált oda a birkózó fiúknak. Azok abbahagyták a verekedést, összenéztek, majd körbe, és nevetni kezdtek.

- Meg kellett volna?! Hisz minden ördögöt megtaláltam!

- Traaa-tratatatatata!

Alfonz szemei kipattantak, majd felugrott az ágyról és kapásból le is esett róla. Vagy még se.

 A lába még fent volt az ágyon. Nem értette, hogy mi történt. Körbenézett a szobában, és beazonosította Leila egyszerű szobáját. A ragyogó tisztaság és a fehér-fekete bútorok egyből árulkodtak a tulajdonos kilétéről.

Tényleg. Most Leilával lakik. Akkor ezért esett le az ágyról. Nála ezen az oldalt egy fal van, nem levegő!

- Traaa- tratatatatata! – szólalt meg megint az a trombitaszó. Alfonz behajlította a karjait és visszalökte magát az ágyra. Mikor a feje a párnához ért valami keményet érzett. Ráadásul az a valami megint megszólalt.

- Traaa- tratatatatata! - a fejét álmosan a párnába nyomta, majd benyúlt a párnája alá és kivette a telefonját. Kikapcsolta rajta az ébresztést, és eldobta az asztalra. 

Ezt is minek vette? Nem is használja! Semmi értelme…

- Semmi értelme!

Alfonzka ült egy réten, és tépkedte a fűszálakat egyesével. Unatkozott. Halálra unta magát, de akkor se megy vissza a gyerekekhez! Azok gonoszak vele és olyan durvák.

Hátradőlt a füvön és nézegetni kezdte a felhőket az égen. Ilyenkor egyik se hasonlít semmire. Sóhajtott egyet.

- Síp-síp! Síp-síp! -  Alfonz belemorgott a párnájába és benyúlt Leila párnája alá. Megfogta a lány telefonját, kikapcsolta és ledobta a földre.

Oldalra fordult, hogy megnézhesse Leilát.

Ez fog menni végig? Ébresztőórákat fog szerezni valahonnan? És hogy a francba lehet, hogy ő nem ébred fel ezekre?

Nehogy már ő aludjon, Alfonz meg nem!

Mikor a fiú jobban megnézte a lányt, észrevette, hogy egyáltalán nem békésen alszik. Folyamatosan mocorgott, a szárnyait védelmezően maga kőré tekerte. Az arca nyugtalan volt, és sötét karikák tarkították.

 Alfonz egyből megbánta az előbbi gondolatát.

Nehéz esett volt a lány, szó szerint szeszélyes, de…

 Úgy látta, hogy a Leila fázik. Megfogta a takaróját és betakarta vele a lányt, majd felkelt és megkereste Leiláét. Visszafeküdt az ágyra és összegubózta magát. Közben nézte a lányt, aki ott szuszogott mellette.

Fura érzés volt. Fura, de jó.

Majd elnehezedtek a szemei.

A kicsi Alfonzka egy hídon ült és lógatta a lábait.  A kezében egy könyvet tartott, amiben éppen egy fekete-fehér angyal képe volt. Nem igazi angyal, csak egy embernő, hátán egy tollal borított anyag és egy fehér lepedő, amit köré csavartak. Körülötte meg úgy három év körüli kisgyerekek szaladgáltak, játszottak.

 Alfonzka azon gondolkodott, hogy tényleg ilyenek-e az angyalok? Szépnek szép, de neki túl mű…

Cipőkopogás ütötte meg a fülét és vele együtt egy bőgőhang.

Felnézett a könyvből és Selena állt előtte egy kislánnyal…

Amióta az eszét tudta, tisztában volt vele, ki ez az ördög. Az apja neki dolgozott, és még az a gazember is félt tőle. Selenáról sugárzott a hatalom és áradt belőle a halál. Fekete szeme tükrözte a lelkét, erőszakos vágású arca a természetét.

 Legnagyobb ereje a manipulatív képessége volt.

Mindig megszerezte azt, amit akart. Alfonzka tudta, hogy Selena el tudná érni, hogy a fiú most leugorjon a hídról, és nem úgy, hogy lelöki onnan.

A nő megfogta egyik kezével a fiú vállát, és lábra állította.

Alfonzka nagyon megijedt.

 - Nesze! – tette le elé a lányt. – Etesd meg, vagy mit tudom én, csak hallgattasd el! Most!

A gyerek, aki egyidősnek tűnk a képen látott embergyerekekkel, el akart rohanni onnan, amint földet ért a lába. Selena viszont megfogta a barna haját, és visszatartotta. A kislány fájdalmasan felkiáltott és még hangosabban kezdett bőgni. – Azt mondtam maradj itt! Te meg csinálj már valamit és vigyázz rá!– sziszegett egyet a nő, és eltűnt onnan.

Alfonzka csak állt a síró lány mellett.

Nem értette, hogy mi történt.

Nézte a gyereket, aztán megsajnálta, hogy úgy sír szegény.

– Hé… - érintette meg a kezét, de ő azonnal elkapta onnan a karját, felsikított, és futni kezdett. Alfonz meg utána.

Ha elveszíti ezt a gyereket, Selena megöli, az tuti. – Gyere vissza, hallod?

 A kislány átfutott a hídon, és kinyitotta picike szárnyait. A fiú ámulva nézte.

 Szárnyak! Ennek a lánynak szárnyai vannak!

A lány csapott párat velük, és aztán a magasba szállt.  Alfonz abbahagyta a futást, és leesett az álla. A kis fekete szárnyak gyönyörűek voltak.

De valami nem stimmelt. Alig emelkedett tíz métert, a szárnyak egyszer csak megálltak a levegőben és a kislány zuhanni kezdett. Alfonzka gyorsan arrébb ment pár lépést, és elkapta a kis zuhanó lányt.

Az angyalka sírt, nagyon megijedt. A fiú magához ölelte és simogatni kezdte a hátát.

- Jól van, na, itt vagyok. Nincs semmi baj, hallod? Sírd ki magad, és utána adok neked csokit… az jó lesz? Hogy hívnak? Én Alfonz vagyok… Ne sírj már…

Alfonz hátára hirtelen valami ráugrott.

- Vaú! – és végigsétált a fiún, majd lefeküdt mellé és az arcába lihegett.

Alfonz szitkozódott magában. – Gyilkos, takarodj! – szolt rá a kutyájára. De Gyilkos csak nevetőhangot adott ki, és mosolygott a gazdira. Végignyalta az arcát és elvette Alfonz párnájára tett csontot. A nagytestű kutya szorosan a fiúnak dörzsölte magát és elkezdte letolni az ágyról. – Gyilkos!

- Hogy merted idehozni ezt a dögöt? – hallotta Leila hangját a sötétben. Alfonz megfordult és szívbajt kapott az ágya mellett álló lánytól. Leila kicsit felhúzta magát, azon kívül felborzolta a tollait és gyilkos szemekkel nézte őt és a kutyáját. – Ez csak véletlen volt, ugye? Te se gondoltad komolyan!

Gyilkos nyüszítve elbujt gazdija hátánál. Alfonz felült, és megsimogatta a kutyát.

– Nem hagyhatom egyedül. Csak rám számíthat. Te azt hitted, hogy otthon hagyom?

- Pont ebben reménykedtem! Nálam nem lesz egyetlen perccel se tovább!

- Leila… - kezdte volna Alfonz az indokait sorolni, de a lány ott hagyta. Kiviharzott a szobából és jó hangosan becsapta az ajtót. Gyilkos még mindig nyüszített, de amint kiment Leila, merészen felállt az ágyon és ugatni kezdte az ajtót.  Alfonz megvakarta a fülét.

- Ej, de bátor vagy, kishaver. Nem vagytok egy súlycsoport. – majd visszadőlt az ágyra. Gyilkos lefeküdt a lány oldalára, és nézte a gazdáját a hatalmas barna szemeivel. Az ajtóra pillantott és vissza Alfonzra.

- Nem.

Gyilkos a hátára gördült és kinyújtotta a nyelvét, mint ha azt mondta volna, hogy - én szóltam, haver-. 

Alfonz sóhajtott egyet, megsimogatta kutyája fejét, és felkelt az ágyból.

A francba, a kutyának igaza van!

Mikor kiment a szobából, megértette Leila pokoli hangulatának mivoltát. Úgy néz ki, Gyilkos az új helyét úgy azonosította be, mint egy játszóteret. Leverte a lány virágcserepeit és széthordta a földet, megrágcsálta a bútorokat, levette a polcról a könyveket és megpróbált olvasni- kevés sikerrel.  Eltűntette – Isten tudja hova- a szőnyegeket, csontdarabokat hagyott maga után és egy kis vért. Alfonz összevonta a szemöldökét. Bement a konyhába, ahol Leila ült egy fognyomokkal teli széken. Éppen a talpát vizsgálta egy elégé kitekert testhelyzetben.

A francba…

- Beleléptél? Mutasd! – ment oda hozzá. Leila rámorgott, de hagyta magát. Alfonz megfogta a lábát és megnézte. Majd felállt és odament a konyhapulthoz, amit akkor vett észre, hogy összenyálazott valaki. Letépet egy törlőkendőt és beecetezte.

Bezzeg ecet van nála. De persze miért? Mert azzal vízkőtleníti a teáskannát. Ez már beteges…

Visszament és lefertőtlenítette Leila talpát, közben eltűrte Leila összes szitokszavát, amivel őt és a kutyáját becézgette.

Bűnbánóan leült a lánnyal szembe. Leila duzzogott, és nem szólt egy szót se.

- Kérlek. – Nézett a lány szemébe.

 – Csak miattam. – Leila nem válaszolt.

- Nem tudnék aludni, ha nem tudnám, hogy jól van-e.

A lány egy pillanatra elmosolyodott.

 Tényleg. A telefonok. Szóval így se, úgy se fog…

- Tudod, hogy mennyire fontos nekem!

Leila csak ült tovább csendben. Alfonz hiába nézett rá hatalmas szemekkel, a lány állta a tekintetét.

Alfonz sóhajtott egy nagyot. – Pedig tudod, hogy miért ragaszkodom így hozzá. Nem érted?

Tudta, hogy a lánynak rémlik a beszélgetésük. Látta, hogy picit enyhült az arckifejezése.

Annakidején letaszított egy öreget. Nehéz eset volt, évekig dolgozott rajta. Addig még nem találkozott egy olyan tiszta elvű, bölcs és ártatlan emberrel, mint az a férfi. A környezete, a családja rajongott érte, és ő is értük. És ez lett a veszte.

Alfonz elérte, hogy megözvegyüljön.

 A bácsi beleőrült.

És tönkretette a saját és a családja életét.

Egyszer rátámadt a lányára, aki sírva menekült tőle, és mikor követte, rosszul lett. Szívrohamot kapott, és az vitte el. Mint ha megszakadt volna a szíve, hogy ezt teszi, de nem tudott ellenállni a fiú erejének. Alfonz mellette volt a halálánál és fogadta a lelkét az angyalok és ördögök közös síkján. A bácsi- ellentétben a többi bukottal-, megbánta bűneit abban a pillanatban, mikor látta, hogy gyermeke odarohan a holtestéhez és rázza, hogy ne haljon meg. Sírva nézte, hogy a lánya könnyet hullajt érte, miközben az előbb bántani akarta.

Nem is került a pokolba az öregember, Isten megbocsájtott neki, és nem engedte, hogy a fiú hozzá nyúljon. Gyilkos annak az embernek volt a kutyája. Ott nyüszített a gazdája után. És valamiért látta Alfonzot. Mikor kisírta magát, odament a fiúhoz, és hozzábujt. A tekintette szidta, számon kérte, ugyanakkor valahogy támaszt is talált benne. Mintha megértette volna a fiút. Ő tudta, hogy mi történt és követte Alfonzot akár hova is ment. A fiú befogadta a kutyát és maga mellett tartotta, hogy emlékeztesse emberi felére és még valamire.

Mindig van remény.Csoda, ha ragaszkodik hozzá?

Hogy kell valami, ami emlékezteti, hogy mi ő?

- Nem maradhat az a görcs. – mondta szigorúan Leila.

- Nem görcs, hanem bernáthegyi.

- Felőlem chewbacca is lehet, akkor se.

Egy vakkantásra lettek figyelmesek. Gyilkos állt a konyhaajtóban. Lehajtotta a farkát és lassan, behízelgően odakúszott Leilához. Mikor odaért, lihegni kezdett, majd az ölébe tette a fejét. Hatalmas szemekkel próbálta megolvasztani a lányt.

Leila farkasszemet nézett vele. Mikor Gyilkos félrenézett, a lány elmosolyodott.

- Otthon te hordtad a nadrágot, mi? – kérdezte tőle. – Tudsz viselkedni?

Gyilkos vakkantott egyet.

 – Tud. - válaszolt Alfonz is.

- Szóval nem, de ne félj, kis dög, majd én megnevellek! Oké?

Gyilkos erre boldog pofával vakkantott, és megnyalta Leila arcát.

Alfonz nevetésben tőrt ki a lány arckifejezésétől és odahívta magához a kutyát, nehogy megbosszulhassák rajta a puszit.

- Még egy ilyen, és kint alszotok mindketten!