(Kommentben írtam egy kis emlékeztetőt)

5. fejezet

                Leila nagy robajjal ért földet egy házsor tetején, ahova Alfonzzal a találkát beszélték meg, nem messze egy hatalmas óratoronytól. Ilyenkor nagyon örült, hogy erről a síkról nem hallhatják meg őt az emberek.

Levegőért kapkodva ült le a háztető szélére. Teljesen kifulladt, annyira sietett ide vissza az angyalok várósából.  Hibázott. Már megint. Nem akarta, hogy az a fiú utána jöjjön. Leila nem figyelt és nekiment, ezért meg kellett volna ölnie azt az ártatlan.

A lány összevonta a szemöldökét az ellenmondáson.

Ártatlan? És ez Leilát mióta érdekelte? Hisz hány embert befolyásolt már, hogy az élete végén a pokolba kerüljön? Ez egy ördög dolga. Az emberek dönthetnek, hogy melyik irányba lépnek. De Leiláék addig suttognak a fülükbe, amíg meg nem inog a válaszútnál. És minél többször lép valaki a rossz irányba, annál könnyebben tévedhet le a helyes ősvényről.

Leila felnézett az égre, amin egy csillag se látszódott a fekete felhők takarója miatt. Egy fehér kis pamacs hullt a mellkasára. A kis szépség vízzé változott és lecsurgott a ruhája alá. Újabb hópihék kezdtek esni az égből. Leilának a fejébe kúszott az angyalfiú arca.

Sóhajtott egyet.

Viszont, amikor az az idegen segítőkezet nyújtott neki, Leila ingott meg. Pedig nem lett volna nehéz. Már leterítette és eltörte a szárnyát annak az angyalnak, csak a végső ütést kellett volna rá mérnie, ő mégis képtelen volt megtenni.

Jó, ő se bolond, tudja ő, hogy a fiú csak azért bízott meg benne, mert neki is szárnya van. Ha egy ördögöt talált volna maga előtt, azonnal rávetette volna magát.

De akkor is segíteni akart Leilának minden hátsószándék nélkül, és ez nagyon fura volt neki. Az ő világában nem volt ilyen. Abban a bűnökkel teli, nehéz és fájdalmas világban, talán Alfonzra tudott számítani, de rajta kívül nem nagyon volt senkije.

Csak a munkájának élt, ami szép lassan megölte őt. Micsoda hűtlen szerető… Luciferre! Alfonznak csak igaza volt, de mit csináljon? Nem tud ellene mit tenni.

Leila libabőrős lett, amikor eszébe jutott, mit csinált az előbb. Kezeit körbefonta a testén. A felhők felett melegebb volt az idő. Nem csoda, hogy havazik.

Tompa fájdalom szúrt a hasába, ezért hátradőlt a cserepeken. Eszébe jutottak a kristályépület képei.

Megtette. És újra meg kell majd tennie, csak idő kérdése. A hárpiáknak kell még egy kis idő, hogy csináljanak még ilyen követ, de ami késik, az nem múlik.

Az az igazság, hogy senki se hitte el, hogy ez lehetséges. Lerombolni egy ősi kristályépületet? Hisz azokat Lucifer bukásakor építették, szent kövekből és szent elvekkel, tisztasággal és ősi erőkkel, ami mostanra feledésbe merült. Pont ezért jöttek az Angel és Demon pároshoz, hogy bizonyítsák, ők rájöttek a titokra. Alfonz elterelte az őrök figyelmét, Leila belopózott, letette a követ egy épülethez, és várták, hogy összedől-e.

És tényleg.

                Akaratlanul megint felvillant annak a fiúnak az arca előtte.

Leila mellkasa bizseregni kezdett. Morgott egyet a lány és elhessegette a képet.

Az csak egy taknyos kölyök, tán még fiatalabb is nála.

Leila meglepődött.

 Így jobban belegondolva a fiú jött neki!

Nem az ő hibája volt.

A lány boldog lett, nagy súly esett le a szívéről.

 Nem ő hibázott! Nem csinált semmit se rosszul! És teljesítette a feladatot, fontos lépést tett az szegény ördögök győzelméhez! Anyuci örülni fog!

Leila mosolyogva felállt a háztetőn, majd a levegőbe szökkent. Egyre magasabbra repült, szembe a hópihékkel, és mikor eléggé magasra ért, abbahagyta a szárnycsapásokat. A lendülete vitte még egy kicsit tovább, megállt a levegőben egy pillanatra, majd fejjel lefelé fordult és együtt esett le az égből a kis pihékkel. Szabadesésben kísérte őket, mint ha ő is a testvérűk lenne, majd a földtől úgy tíz méterre megfordult, és csapkodni kezdett a szárnyaival. Elindult vissza az égre.

Leila boldog volt, imádta a havat.

 Ilyenkor minden fehér, az éjszakai fényektől ragyog a világ és tiszta.

Felfelé menet megütötte egy folt a szemét baloldalról. A magasból visszanézett. Fehéredettek a háztetők mindenhol, de ahol az előbb feküdt, ott még mindig fekete volt. Egy fekete angyalminta pihent a cserepeken.

Leilát kiverte a hideg, és a boldogság legapróbb darabja is kirepült belőle. A mellkasán lévő nyomás visszatért.

A hangok a fejében suttogni kezdtek arról, hogy ő sosem lehet igazán boldog. Mindig ki fog rikítani a környezetéből. Angyalnak túl rossz. Ördögnek túl jó. Tehet ő bármit is, ez mindig így lesz.

A gondolat sokkoló volt számára.

 - Nem igaz!- leszállt a ház tetejére és belerúgott a pár centis hóba. Rúgta a tiszta havat a fekete foltra.

- Nem! Nem igaz! Nem! – kiabálta a fejében megszólaló hangoknak, viszont azok nem hallgattak el.

 Egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, és előre esett a térdére. De akkor se hagyta abba. Kezével húzta a foltra a maradványokat. Az ujjai lüktetni kezdtek a hidegtől. A térdébe fájdalom szökött.

 Mikor már nem bírta tovább, maga mellé ejtette a kezeit. Könnybe lábadt a szeme, mikor megnézte a művét. Egy torz angyalkép. Egy önarckép. Ez ő.

Nyomorék. Szörnyeteg. – suttogták a fejében.                                        

           Leila a levegőbe szökkent. Mire feleszmélt, már a kis házikó előtt szállt le. Kezével megérintette az arcát. Megszáradtak a repüléstől a könnyei.  Kicsit elmosolyodott. Nem látta, és senki se fog róla tudni, hogy kiakadt. Bár érezte, hogy nincs messze egy újabb rohamtól. Ránézett a házára. Kis parasztház a hegyekben, amit ő újított fel, fehérre meszelt falát borostyán nőtte be. Körülötte hatalmas fenyőfák, mögötte kis kert, amiben nyáron vadvirágok nőnek.

Leila szíve kissé megnyugodott.

 - Jól esne most egy tea.

Nézte a kis házát, végül bement és becsukta a faajtót. Ledobta a kabátját az előszoba sámlira, és ment a konyha felé. Csizmájának kopogása vízhangzott a házban.

Elkerekedett a szeme, amikor belépett a konyhába. A föld tele volt sárral, a konyhapulton ki volt öntve a teafű és csorgott róla a víz, ráadásul a tűzhelyre valami ráégett.

Kupi- Kupi-Kupi!

Valaki megköszörülte a torkát az asztalnál. Leila tátott szájjal nézett a bűnösre.

- Bocsi. – köhintett egyet Alfonz.

Leila szikrázó szemekkel nézett rá. – Mosdd le!

- Nekem tetszik így. Csináld te, ha valami bajod van.

Leila felborzolta a tollait, és fenyegetően nézett a fiúra.

 Kosz, Kupi! Rendet!

- Mosd le!- hörögte.

Tízperccel később együtt ültek az asztalnál a tiszta konyhában.

- Nagyon elgondolkodhattam, ha nem vettelek észre. - mondta elvörösödve Leila.

- Szikrázó jellememet bűn nem észrevenni kiscsaj, de nem hibáztatlak, - mondta önelégülten Alfonz - A napra lehet nézni, de rám?- vigyorgott.

- Hihetetlen, ismerek egy jóképű pasit… kéred a számát? – vágott vissza a lány.

- De gonosz vagy… - nyafogott Alfonz. – Teát?

- Igen, köszi. Pont erre vágytam, honnan tudtad?

- Te mondtad. Kint, a ház előtt. Persze utána még úgy egy órát kint álltál, magadba meredve. Én meg gondoltam, azok után, amit láttam, inkább megcsinálom én. – töltött Leila csészéjébe a gőzölgő kannából.

A lány belekortyolt a teába. Atán felfogta, mit mondott Alfonz.

-  Mióta is voltál ott? – kérdezte még jobban zavarba jőve.

- Még a hóesés kezdete előtt, csak te annyira elgondolkodtál, hogy akár táncolhattam is volna előtted. Mond csak, szabadesőnek készülsz, vagy mi? És az a hócsata jelenet, hú… mekkora is az ágyad?

 Leila félrenyelte a teáját az éles témaváltás miatt. – Hogy mi? Miért? Minek az neked?- köhögte.

- Döntöttem, szokd meg a kupit kis tisztaságmániás barátom, mert mától veled fogok lakni, amíg ilyen vagy.

Leila tátott szájjal nézte a fiút. Alfonzzal lakni? Vele aludni?

 - Bébiszittert kapok?!

 - A legjobbat. – vigyorgott.

- És ha megöllek álmodban? – vigyorgott vissza a lány rá.

 - Ugyan, ne nevettess. – kortyolt bele a teájába Alfonz. - Fúj!

Leila nevetésben tőrt ki.

- Mi a franc ez? Nem csinálok többet ilyet! Ezt te szereted?

- Imádom. – mondta kéjesen Leila, majd beleivott a sajátjába és csak a fiú cukkolása véget megcsókolta a csészét. – Imádom, ahogyan a hajnali takarítást jó hangosan, és az egész ágy birtokbavételét is. És ezen nem fogok változtatni, főleg, hogy csak ez van itthon. Nos, kedves barátom, szokd meg, vagy pás. – mosolygott rá.

Alfonz hidegen nézte a lányt, gondolkodott, majd felállt és odament a pulthoz, ahova a kabátját tette. Leila érezte a győzelem édes illatát.  Alfonz imádott aludni és egzotikus ételeket kóstolni. Igaz, nem szükséges az életben maradáshoz, hogy aludjanak, de a fiú imád lustálkodni és Leila se veti meg a dolgot egy-egy szabad estéjén. Enni, inni úgyszintén nem létfontosságú, ennek a szerepe csupán csak a meggyönyörködtetés, az ízek élvezete. Kényeztetni szokták magukat vele.

 A pultnál Alfonz megállt, és kihúzott egy fiókot. Majd egy másikat. A lány összezavarodott. A fiú beletúrt, megmarkolta a késeket és betette őket a kabátja zsebébe.

- Rendben van Leila, de akkor te meg ezeket felejtsd el.

Leila fagyosan nézett rá.

Szóval erről van szó.

Alfonz visszaült az asztalhoz és Leila csészéjéhez koccintotta a sajátját.

- Üdvözöllek lakótárs!- és lehajtotta. Fintorgott egy kicsit, majd hümmögött egyet, és megcsókolta a csészét. – Nem is rossz. – nyögte ki egy erőltetett mosoly kíséretében. – Amúgy, hogyan foglalod el az egész ágyat, ha közben hangosan takarítasz?

Leila morogva hátradőlt a székén. Ha a fiú így játszik, hát legyen.

- Menekülni fogsz innen, ördögfióka. - mosolygott vissza rá a lány.

†                                   †                                 †

Alfonz jókedvét még az a keserű lötty se tudta elrontani. Győzött. Próbálja csak szívatni őt a lány, addig is nem gondolkodik azon, ami bántja. És neki is lesz esélye rájönni, hogy mi folyik a háttérben és közben vigyázhat Leilára.

- Na, mesélj nekem, Leila!- Nézett komolyan a lányra.

Megvonta a vállát. – Minden rendben ment. Láttad összedőlni az épületet? Kísértetiesen szép volt.

Leila szemei messze merengtek, mint ha felidézne egy képet. Valamiért olyan szomorú lett.

 - Holnap jelentenünk kell anyádnak.

A lány hirtelen visszajött arról a helyről, ahova a gondolatai vitték, és ijedt szemekkel nézett a fiúra. A fiú barátságosan kinyújtotta a kezét, és Leiláéra tette. – Nem lesz semmi baj. – A hangja kedvesen csengett.

De a lány még mindig ijedt volt. Hirtelen felállt, odament a pulthoz és törölgetni kezdte a tiszta felületet. – Biztos vagy benne?

- Leila, tán hibáztál?

Leila sötéten nézett rá a válla felett. – Nem.  Miért, te igen?

Alfonz eltolta magától a teáskannát. Tea. Gyakran látta, hogy az emberek ezt isszák, de neki nem jött be.

– Tán úgy ismersz engem? Pár haverral csaptunk egy kis port az őrök orra alá, aztán az arcuk hirtelen elsápadt, és otthagytak minket. Egyből tudtam, hogy te állsz a hátérben.

Igaz, hogy nem így tervezte. Pont váltásnál értek oda a határra, így kétszerannyi őr kergette őket, de legalább biztosra vehette, hogy jócskán megkönnyebbítette a lány dolgát. Így a váltás nem vehette észre Leilát, hisz el volt foglalva Alfonzékkal.

És tényleg összedőlt az épület. Hihetetlen.

Egy lépéssel közelebb ért Alfonz a céljához.

Ha Leila nem omlik addig össze, ezekkel a jó pontokkal talán magasabb beosztásba juttathatja a lányt, ahol nem kötelező lelkeket szereznie. Leilának csak az a szint hozhat megnyugvást. Viszont ha arra gondol, amit ma látott, legszívesebben most megölné azokat, akik erre kényszerítik a lányt. Most már nem meri egyedül hagyni. Bárhogyan is ellenkezik. Ő mindig figyelni fogja a lányt. Vigyázni fog rá.

Semmitől se fog visszariadni, ha Leiláról van szó. Még magától a lánytól se.