7. fejezet

Az egész délelőtt arra ment el, hogy Alfonz és Leila kitakarítsa a házat.

Bár, belegondolva, inkább csak Leila takarított, Alfonz nyűglődőt.

- Kész van már?- nyúlt végig az asztalon.

- Még nem! – vágta rá Leila, és a fiúhoz vágta a törlőkendőt. – Takarítsd le a kutyád után!

Alfonz feltápászkodott az asztalról és odament a pulthoz.

Gyilkos Leila mellett ült és ezerrel csóválta a farkát. Tetszett neki a jelenet. A vigyorgásából ítélve valami megmagyarázhatatlan, emberi logikával fel nem fogható módon bejött neki, hogy órák óta utána takarítanak.

 Minek kellett neki kupit csinálnia? Otthon sose csinált semmit, csak kergette a macskákat vagy ugatta a Holdat.

Csodálkozva vette észre, hogy mire befejezte a gondolatot, kész is lett a pulttal. Nem gondolta volna, hogy ilyen gyors lesz.

- Kész!

- Akkor menny, és söpörj össze még egyszer! – válaszolt Leila, aki nekiállt megint átültetni a nővényeit.

- De már egyszer megcsináltam...

- Söpörj. Ki. Még egyszer.

- De. Már. Megcsináltam. És mennünk kell az anyádhoz.

Leila lecsapta a virágcserepet az asztalra. – Jól van, akkor megcsinálom én! – felállt és elindult a napaliba, de Alfonz megfogta a karját.

– Engedj el!

Lerázta magáról a fiú kezeit.

–Vegyél fel egy másik pólót, tíz perc múlva indulok. Veled vagy nélküled, de én megyek. – válaszolta neki Alfonz és kiment a konyhából.

 Nem értette, hogy mi történt Leilával.

Egyik pillanatban jó fej, a másikban egy házisárkány. Ki érti ezt?

- Áh… - levettette magát a kanapéra. Gyilkos követte és lefeküdt mellé a földre.

Leila sietett el mellette a fürdőszobába. A fiú halotta, hogy kinyitja a csapot.

Mosolygott magában. Végre hallgat rá a lány. Ezt is megélte!

Feltápászkodott, és bement a szobába, felvett egy másik pólót és készen is volt. Miután Leila kijött a fürdőből, bement a fiú megfésülni a haját és csatlakozott Leilához a konyhában.  Ő is lecserélte a hosszú ujjú pólóját egy feketére. Hogy melyiket a sokból, arról Alfonznak fogalma se volt, mert háttal állt neki.

- Mehetünk?

- Még nem. Adj egy pár percet. – hadarta a lány, miközben súrolta a pultot. – Még elteszem a cserepeket.

- Segítek.

- Nem! – vágta rá Leila.

Mi van?

Alfonz érezte, hogy vágni lehetett a levegőt pár másodpercig, egészen Leila torokköszörüléséig.

- Köszönöm, de nem kell. Kérlek, addig találd ki, mi lesz Gyilkossal. Nem akarom, hogy megint rosszalkodjon. Csak egy percet kérek.

A fiú nem mozdult, csak nézte a lányt. Leila a válla felett hátranézett a fiú szemeibe.

Alfonz egy pillanatra megrémült.

Felfogta. Felfogta, hogy mi baja van Leilának.

Harag gyűlt össze benne. Utálta magát, hogy erre kell kényszerítenie a lányt.

Rettegett. A pokolba, hisz Selenához mennek! Persze, hogy fél!

- Leila… - Alfonz a két kezét a lány karjaira tette.

Meg akarta nyugtatni.

 Meg szeretné nyugtatni.

Meg kell nyugtatnia!

Tett egy lépést a lány felé, amikor hozzá nyúlt, de Leila elhúzódott tőle. Visszafordult a pulthoz, és csendben nézett maga elé.

Alfonz úgy állt, kinyújtott karokkal egy pillanatig, majd leengedte őket.

Én most komolyan meg akartam őt…

Köhintett egyet.

- Kiviszem, és megkötöm addig, amíg távol leszünk. Úgy jó?

Leila bólintott egyet.

Alfonz megfogta Gyilkos pórázát és kiment a házból.

Mégis, mit gondolt? Hogy lehet ekkora barom… minek akarta megölelni?

Odament a hatalmas fenyőfákhoz, és hívta Gyilkost. A kutya rohant is hozzá, de most már nem vigyorgott. Bánatos szemmel nézte a gazdáját, megállt a fa mellett és hagyta, hogy a fiú megkösse őt. Letelepedett a földre, a fejét a nagy mancsaira tette és aggódva figyelte a gazdáját. Alfonz megsimogatta a buksiját.

- Te vagy az én emberi felem, ugye tudod, kis bolond? – kérdezte kedvesen tőle.

Gyilkos lehunyta a szemeit és könnyezni kezdett. Alfonz meglepődött.

- Hé! Mi baj van kishaver?

- Tessék.

Alfonz megfordult és Leila a kezébe nyomott egy tálat teli vízzel.

 – Nem lesz neki hideg itt? – kérdezte aggodva.

A fiú elvette tőle a vizet és letette a kutya elé.

Ahhoz képest, hogy Leila utálja az állatokat, nem csinálja rosszul ezt a törődés dolgot.

Gyilkos kinyitotta a szemét és rápillantott a tálra. Majd Leilára nézett és abbahagyta a könnyezést.

Alfonz nem értette, mi lelte a kutyáját.

Majd a lány arcára lesett. 

Vajon hogyan reagált az előbbire?

Megállapította, hogy semmit se lát rajta.

Megint felvette a maszkját…

- Mehetünk?

Leila vett egy nagy levegőt. – Igen. – mondta monotonon.

Megint magába zárkózott.

Mindketten lazán öltőztek, mert tudták, hogy hova mennek. A lány házától van egy kis ösvény, ami levezet a völgybe. Hatalmas, Alfonznál is magasabb gazok és kopasz kis fák nőtték be a régen járt utat. A fiú tőrt, utat a gizgazok között, de szinte minden második méter után visszanézett a lányra. Leila bár ránézett, nem őt látta. Gondolatban valahol máshol járt, és Alfonz odaadta volna érte a fél életét, ha tudná, hogy merre.

Vakon követte a fiút.

Alfonz egy kis darabjának dagadt a melle, hogy a lány ennyire bízik benne.

A másik meg tudta, hogy Leila egyszerűen csak kikapcsolt.

Bokorzörgés ütötte meg a fülét, ezért megtorpant. Leila neki ment és felébredt.

- Hé, te…

- Pssz! – tette a szája elé Alfonz az ujját és mindketten leguggoltak a bokrok takarásának biztonságába. A fiú hegyezte a fülét. Szemével az erdőt pásztázta, megvizsgált minden egyes árnyékot. Az eget szürke felhő takarta, ezért kevés fény szűrődött be a fák közé. Egy gyenge szellő táncoltatni kezdte a leveleket. Suttogtak, beszéltek egymással. A madarak elhallgattak. Az erdő reagált valamire. Csak éppen Alfonz nem tudta, hogy mire. De érezte, hogy van ott valami.

Reccs.

A háta mögött egy ág elreccsent és Alfonznak nem kellett több. Megfordult és rávettette magát. Még a levegőben kihúzta a nadrágjára erősített kistartóból a pengéjét, és belecsapott a levélrengetegbe.

Leila valami ijedt nyögést hallatott.

De nem volt miért aggódnia, mert a fiú nem talált el semmit. Alfonz értetlenségében széthúzta az ágakat, és észrevette, hogy az avarba egy kis vadnyúl ásta bele magát. Mikor a kicsike felnézett rá barna szemeivel, azonnal menekülni kezdett. Villámgyorsan eltűnt a fák között. Alfonz pislogva nézett utána, majd visszatette a pengéjét a helyére. Vigyorogva fordult meg.

Megijedt egy nyúltól!

- Ne aggódj, csak egy nyúl volt. Megijedtél mi? – gúnyolódott. Hűlt helyét se találta a lánynak.

Leila?

Reccs.

Alfonz megfordult. Nem látott semmit.

Reccs.

Egy fához nyomta a hátát és úgy nézte az erdőt. Az a valami közeledett.

Reccs.

Észrevett egy fekete tollat az avarból kiállni.

Majd elhalkult. Kísérteties, holt csend járta át az erdőt. Alfonz nem hallott mást, csak a saját légzését.

Kapkodta a levegőt.

Leila! Hol van Leila?

A szeme a kis tollra szökött… majd a négy kézre, ami az avarból nyúlt ki és a lába köré fonódott. Hosszú, fehér ujjaik fekete körmökkel belevájtak a nadrágjába és húzták lefelé a fiút. Alfonznak semmi védekezésre se volt ideje. Ép csak egy valamit tudott beazonosítani.

Ördög kezek voltak.