Alfonznak már nagyon elege volt az erdőből. Minden csupa zöld és vizes.

Fúj…

Dühösen dobolt a lábával a sáros földön és szidta a feledteseit.

Alfonz, csináld ezt! Alfonz, csináld azt! Ezt meg tudod oldani? Pontosabban- meg kell oldanod!

De itt hideg vaaaaan, a francba!

Egy esőcsepp valahogy megtalálta az utat az esőkabátja alá, és lecsurgott a hátán. Kirázta tőle a hideg.

Lenézett az előtte füstölgő autóra. Pontosabban gőzölgőre. Ez a némber még arra se volt képes, hogy úgy mennyen neki egy fának, hogy a kocsija kigyulladjon. De legalább alaposan beütötte a fejét. Ennyi is elég volt. A férfin már lehetett érezni a halál szagát. Mindig is gyorsan feladott mindent, nem csoda, hogy elég volt csak pár hónapot töltenie az agyában, és máris az őrületbe kergette.

Sőt! Csak pár gondolatot kellet elültetnie a fejében, és a többi ment szépen a maga útján.

A kollégáid ki akarnak túrni a helyedről.

Felejtsd el, ember, úgy se sikerül.

Régen is elszúrtad, most is elfogod.

Látod? Ez az egész a te hibád.

A te hibád!

Igen, szerintem is jó ötlet. Nyugodtan idd meg még azt a pár felest a haverokkal, aztán menny haza a feleségedhez, biztosan örülni fog neked.

Megint összevesztél az asszonnyal, de kinek kellenek a nők? Ott vannak a haverok!

Minek fizesd ki ezeket a számlákat? Eleget adózol már így is. Gyere, igyál egyet a srácokkal!

Nem értenek téged, ember, nem jók ők neked. Te sokkal jobb barátokat érdemelsz!

A fenébe már mindenkivel! Csak hátráltatnak! Egyedül kiskirály életed lesz!

Jaj, te szerencsétlen! Mindenki elhagyott. Szegény…

Magadra maradtál…

Nincs kiút…

És… paff. Vége. Ennyi volt. Nekiszállt egy fának. Feladta. És most már az életért se küzd.

És miatta itt kell állnia az esőben… a francba…

Mondania kellett volna neki, hogy legalább várja meg az eső végét…

                A távolból szirénahang szúródott ki. Mivel az erdő nedves, sokkal jobban terjednek a hangok. Valaki megláthatott valamit és hívta a mentőket. Alfonz ránézett a férfira, akinek már szépen folyt a vér az orrából és a füléből.

Neki már mindegy.

Finoman átcsusszant egy másik térbe, az angyalok és az ördögök közös síkjára. Itt a közönséges emberek nem láthatták őt, viszont ő még mindig ázott az esőben. Még mindig érezte az erdő friss szagát. Ahogy egy kis lepke szárnycsapása hathat egy vihar keletkezésére, úgy befolyásolja a két sík is egymást. Csak az emberek vannak kizárva innen. Itt szokott suttogni a kiszemelt áldozatoknak. Erről a síkról lesi ki a legsötétebb titkaikat és félelmeiket.  Itt szövi a pók a hálóját. Hasznos egy hely, annyi biztos.

                Éppen csak, hogy átért, egy mentő fordult be az útszakaszra, és hangosan szirénázva száguldott a baleset helyére. Mikor megállt, a sofőr azonnal kiszállt, és odaszaladt a roncs elejéhez. Két kollégája kistáskákkal követték. Alfonz szélesen elmosolyodott, mikor meglátta a férfiak arckifejezését.  A kocsi kitörte a fát, és az eleje teljesen összezúzódott. Jó munkát végzett.

A sofőr és az orvos nagy nehezen kinyitották a kocsi ajtaját, amíg az asszisztens visszaszaladt a mentőkocsihoz nyakmerevítőért és rögzítőkért. Körülbelül fél utón lehetett, mikor az orvos odaszólt neki, hogy újra kell éleszteni az embert. Alfonz is érezte. Az erdő szagát hirtelen elnyomta egy hideg, maró szag. A fiú mélyen bele szippantott. Ó… az otthon édes illata!

Az asszisztens sietett vissza, rátette a nyakmerevítőt a sérültre és elkezdte újraéleszteni a fickót. Az idő alatt az orvos megpróbált beszállni az anyósülésre, de lelassult a mozgása. A sofőr rádión jelentette a dolgokat a központnak, de egyre tagoltabban. Az asszisztens nyomta a férfi mellkasát. Egy-két-há-négy! Egy… két... há… négy…

Egy… két...

há…

négy…

…

Egy…

Majd megállt a levegőben a keze.

                 Alfonzt megborzongott. Megállt az idő. Az erdő, az emberek, az eső, az élet megállt a környéken.

Angyal járt a közelben. Alfonz behátrált az erdőbe. Nem harcra készülve szerelkezett ma fel. Remélte, hogy a magasban elszállnak, és nem veszik észre…

 - Hívtál?- kérdezte Leila mögüle. Alfonz ugrott egyet ijedtében, majd megfordulva szikrát szórt a szeme a lányra.

 - Basszus, Leila!

Az angyal igazi kisördögösen mosolygott a fiúra, majd közelebb lépett hozzá. A szemei csillogtak és gúnyolódtak.

 - Csak nem megijesztettelek? Ó, te drága, hívjam a mamidat? – csücsörítette a száját, mint ha egy kis gyereknek beszélne. –  Ugyulú- bugyulú…

- Fejezd be! – szolt rá, mire csak egy sötét nevetést kapott válaszul. Duzzogva hátat fordított a lánynak. Nem kellett volna.

Leila a háta mögé osont, és az agyonázott szárnyával lecsapta, amitől a fiú megint ugrott egyet, és sikított, mint egy lány. – Jaj, kicsi Alfonzka… nem akartam. Na… akarsz mesélni a te öreg barátnődnek?

A fiú feje már vörösödött. Fú… de utálta, ha a lány ilyen volt.

 - Majd mondok neked egy esti mesét, szúnyog, de most már abbahagyhatod. Nem jönnél át erre a síkra?

A lány egy félkört leírva elé kerekedett, és végigmérte a fiút.

- Hogy bosszút állhass? Felejtsd el! Jó itt nekem.

Az a… Alfonz vett egy mély levegőt, és kifújta.

 - Nem zavar, hogy éppen dolgoztam? – mutatott a lány háta mögé.

Leila félrebillentette a fejét és lefagyott a mosoly az arcáról.  – Nem. Te hívtál, te mondtad, hogy elfelejtettem, és te nem csinálod a munkádat.

Alfonz feje már szét akart robbanni. – De ha ott vagy, nem tudom folytatni! Fogd már fel! Gyere ide át! Hahó, kis szárnyas hangya, van ott valaki?- kopogtatta meg Leila fejét. Persze nem ért hozzá, hisz a lány emberi síkon volt, de Leila értette a célzást. Átsuhant az ő terébe és ráütött a kezére.

Az idő megindult. Először csak a mellettük lévő hangyák, bogarak kezdtek el mozogni, majd életre kelt az erdő. A mentősofőr folytatta a helyszín pontos helyének megadását. Utána az orvos nyúlt a beteg verőeréhez és végül az asszisztens is folytatta az újraélesztést.

… két - há – négy! Egy–két–há–négy!

Leila megragadta Alfonz kabátját, és magához húzta.

- Na, idefigyelj, kis ördögfigura, ha még egyszer ezt csinálod, letépem a karódat és odaadom a kutyáidnak vacsira. Értve vagyok?- morogta.

 - Most meg mi bajod van? Nyűgős vagy, vagy mi?

 - Semmi.

Ja, persze, semmi…

Megfogta a lány karját és megszorította, hogy engedje el. Szokatlan módon, Leila azonnal engedelmeskedet és fintorgott egyet.

Alfonzba belecsapott a felismerés. A karja után kapott és bármennyire is küzdött Leila, megragadta a kezét és felhúzta a pólójának az ujját. Ott volt a bizonyíték. Egy friss, fehér gézdarab sok kicsi ragasztócsíkkal. – Ugye nem?

A lány dühösen visszarántotta a kezét, és sötéten nézett rá. – Törődj a magad dolgával!

- De Leila! Megint! Beszélj, kérlek, mond el!

A lány makacsul elfordult tőle és odament nézelődni a balesethez. A mentősök még mindig küzdöttek, ám a férfi már kilépett a testéből, és mögülük nézte a jelenetet kerek szemekkel.

De most Leila jobban izgatta. Társak voltak, becenevűkön Angel és Demon, a tökéletes beépített csapat. Valójában az egyetlen beépített csapata az ördögöknek, de ami még fontosabb, hogy törődtek egymással. Ha az ördögök között van ilyesmi, akkor ők amolyan barátok voltak gyerekkoruk óta. A kicsi Alfonzzal nem játszott a többi gyerek, mivel félvér volt. Nincs szarva és van szíve… de megszívta.

Leilát kicsi korában kidobta az angyaltársadalom, és balszerencséjére idekerült. Egy vezető fogadta örökbe és képezte. Vele se játszott senki, hisz egy angyal. Hamar összebarátkoztak.

Most meg itt vagdossa szét magát neki. Ebben a hónapban már másodjára. És tizedike van…

Leila nem akar beszélni róla, pedig Alfonz megérti őt. Persze, hogy nehéz neki ördögnek lenni. Hogy kitagadták, és hogy elhagyták. Hogy az anyja miket követel tőle. Vagy akármi… ő megértené. De a lány inkább szenved, csendben.

- Leila…

- Most állj le! Jól vagyok. Nincs szükségem segítségre.

Makacs öszvér.

 - Pont egy ördög akar nekem lelki segélyt adni? Ne nevettess… inkább mond, mit akarnak, és intézd el ezt a lelket… mi is a bűne?                                                                                                                                                                                                                                                                                             

Ez fájt.

Alfonznak ez nagyon fájt. Utálta a munkáját, bár jó volt benne. Utálta, hogy ördög. Utálta azt, amit az apjától örökölt. De hát a genetika… ez van.

Besérülve odacsoszogott a lány mellé. – Öngyilkosság.

- Öngyilkosság, értem… Ők egyből a pokolba kerülnek, nem? Hisz beleszóltak az Isten dolgába. Még, hogy szabad akarat… ch.

Alfonz lopva Leila arcára lesett és meglepődött. Nem a kegyetlen ,, a végzet angyalát” látta rajta, hanem őt.

- Körülveheted magad pajzsokkal Leila, de nem bírod te ezt. Kezd megrepedni az álarcod. Csak egy szavadba kerül, és abba hagyhatjuk. – közölte vele már sokadszora.

- Nem kell. Jól vagyok. – válaszolta Leila, mint mindig.

Alfonz odament a lélekhez és hátulról a fejére tette a tenyerét. A férfi megborzongott az érintésétől, és rebegve kérdezte:

- Mi történik most velem?

Alfonz elkezdte lefele tolni a lelket. A cipője belesüppedt a nyálkás, vizes agyagba.

- Mit csinál? Hé! Álljon le! Hagyja abba! – mocorogni kezdett. A férfit viszont nem hátráltatta a munkájában, csak tolta lefelé. Mikor az ember derékig belesüppedt a sárba, kiabálni és csapkodni kezdett. A keze keresztülment Alfonzon. Már nincs teste és ereje. Akarata sincs. És most már semmije.

Mikor a nyakáig lesüppedt, és csak a kézfeje volt még szabad, bőgni kezdett.

 - Mit akar tőlem?

 - A lelkedet. – válaszolta Alfonz és lenyomta a földbe. Utoljára még hallotta a férfi fájdalmas üvöltését, mikor felfogta, hogy mi vár rá. Egy örök időkig érvényes bérlet a pokol bugyraiba. Nem örült neki. Senki se nevetett még soha, amikor letaszították.

Alfonz megfordult, és Leilára nézett. A lány sápadt volt és kicsit remegett. Mindig megviseli őt, ha látja ezt az egészet. De mindig végignézi. Azokat, akiket ő tesz tönkre, néha meg is siratja. Gyászolja. Pedig az ő vétke, hogy a pokolra kerültek.

A mentősök abbahagyták az újraélesztést, és kimondták a halál idejét. Nemsokára ideért a rendőrség is, és elkezdődött a helyszínelés. Alfonz és Leila egymás mellet állva nézték a fekete zsákot.

A fiú megköszörülte a torkát. Leila vörös szemekkel nézett rá.

 - Megkaptuk a csomagot. Kezdhetünk.

A lány bólintott egyet. – Rendben. Holnap…

 - Igen.

A lány kitárta a szárnyait, és a levegőbe szökkent. Ott hagyta a fiút. Alfonz a földről nézte, ahogy a lány eltűnik.

Féltette őt.

A saját fajtájától és a lányétól is.