2. fejezet

                Leila dühösen csapta be maga mögött az ajtót. A picinyke kis ház beleremegett az erejébe és panaszosan nyögött egyet.

Ezt nem hiszem el!

                Ledobta az előszoba sámlijára a hosszú kabátját, és beviharzott a konyhába. Fekete csizmájának kopogása végigkísérte a házon. Odament a fehér konyhapulthoz, és kivett a szekrényből egy teakannát. Megtöltötte vízzel és rátette a tűzhelyre. Megfogta a tűzgyújtót, és odatette a kis fémlaphoz.

Kat. Kat. Összeráncolta a homlokát.

Kat-kat-kat-kat-kat-kat-kat-kat-kat-kat-kat-kat-kat-kat-kat!

 - Luciferre! – morogta és a gyújtót behajította a mosogatóba. Kezét a pult szélére tette és rátámaszkodott. Vett egy mély levegőt és becsukta a szemét. Benntartotta egy ideig, majd szép lassan kifújta. Utána megint megismételte. Amikor kinyitotta a szemeit, a falon függő kis polcról levett egy dobozt, amiben gyufa volt. Még az a régi, eredeti gyufa. Végighúzta a halvány falon a fapálcikát és meggyújtotta a gázt a kanna alatt. Visszatette a helyére a dobozt, majd odacammogott a kis, kétszemélyes asztalhoz és leült a székére. Beletúrva a hajába lekönyökölt az asztalra, hogy megtámassza azt a buta fejét.

Már megint.

                Szeme ösztönösen az asztalterítőjére meredt. Lassan, centiről-centire végigkövette a mintát. Ez mindig megnyugtatta. A kacskaringós, kiszámíthatatlan vonalak ironikus módon kicsit ellazították, de attól még haragudott magára.

Beleavatkozott egy ember sorsába! Ó, nem. Ettől a mondattól az anyja még akár boldog is lehetne. A baj csak egy elhanyagolandó, könnyen elfelejthető kis részlettel van. Mit kis? Hatalmas, kiemelendő és fontos részlettel, hogy hogyan! Nem ezt volt a feladat!

A szeme megállapodott egy fekete tollpihén, ami az asztal alól kacsintott rá.

Az anyja hatalmasat csalódik benne, ha meghallja, hogy mit tett.

Már megint.

És ezt nem tudja elkerülni. Minden eljut annak a nőszemélynek a fülébe…

                Hátradőlt a széken, és megérezte a csontos szárnyait. Most legszívesebben letépné őket! Az sem érdekelné, ha itt találnák elvérezve!

Már sokadszorra játszott el a gondolattal.

Vajon fájna?

Persze, hogy fájna, de ő bírja a fájdalmat. Az egész életét tönkretette ez a tollcsomó.

Utálja őket.

                Fütyülni kezdett a teakanna. Leila felállt, odament a szekrényhez, megkereste a teafüvet és levette a kannát a tűzről. Letette egy alátétre, had készülődjön a tea. Kivette a mosogatóból a gyújtót, majd a tűzhelyhez fél utón megállt a keze. Észrevette a kés csillogását. Annak tükörsima felületnek szépségét. A tisztaságát és az erejét. Egy igazi báránybőrbe bujtatott farkast.

Leila megbabonázva nézte a fémet.

Vajon, még mindig fáj?

Kiejtette a kezéből a gyújtót. Hatalmas koppanással esett a földre. De Leila nem hallotta. Csak egy gyenge puffanást hallott valahonnan messziről, mint ha az emberek világából szólna.

A kés nevető szemmel, bájosan mosolyogva nézte a lányt. De hát nincs is szeme! Leila mégis érezte, hogy a kés egyre hívogatja, csábítja. Olyan kedves és szép. Egy kis tündér. Csak úgy tündököl a kezében. Közelről még gyönyörűbb. Ahogy visszaadja a világot. Ahogy mindennek az igazi arcát mutatja.

                Mire észbekapott, már rányomta a kezére az élét, és egy vörös csík folyt végig a csuklóján. Megijedve saját magától elkapta a kést. A mozdulattól az egyenes vágás végét élesen ballra húzta, kampó alakot vágva a bőrébe. Leila azonnal kinyitotta a mosogatónál a csapot és a hideg víz alá tette a sebet. A sértetlen kezével elővett egy konyharuhát. Mikor már majdnem jéggé fagyott az alkarja, elzárta a csapot és rátekerte a rongyot a kezére.

Nem fájt. Mikor vágta, sose fájt.

                Érezte, hogy valaki kaparászik az agyában. Nagyon nem szerette ezt az érzést, és volt más baja is. Pedig eszerint valaki keresi. Ép kezével belenyúlt a zsebébe és elővett belőle egy kis fekete kütyüt. Nem jelzet semmit a készülék, akár hogy is hívják. Ja, igen. Mobil. Eszébe jutott, mit mondott Al. Itt nincs térerő… miért is nem lepődik meg? Csak tudná, minek vetették meg vele, ha csak az emberek világában használhatja? Biztosan ebből is pénz származik valakinek… hát persze…

Jobb megoldást nem látva, kinyitotta a fejében a kapukat, és várt. Nem sokáig kellett.

 - Leeeiiilaaaa! Tudtam, tudtam, hogy elfelejted! Gyere ide most!

Aztán Alfonz eltűnt.  A lány megrázta a fejét, de az agya még mindig zsibbadt volt az üzenettől. Nem szerette ezt!

                Töltött magának egy pohár teát, csak úgy cukor és minden nélkül, és egy húzásra lehajtotta. Bement a fürdőszobába és leragasztotta a sebet. Utána felvett egy tiszta pólót, mert a másikat összevérezte, és kiment a kabátjáért. Felvette, majd megvonta a vállát. Alfonz sose szerette a hideg helyeket. Visszadobta a sámlira a kabátját, kezével végigsimított a szárnyain, hogy elrendezze a tollait, és kilépett az ajtón.

Bezárta a gondjait a picike házba, szívének legelrejtettebb zugába, majd elrejtőzött egy kemény, gonosz álarc mögött, amit mindig viselt és csak ritkán vehetett le. Ő volt Angel.