Tizenegyedik rész: Utószó

Két esztendővel később

A tengerészek elnyújtott kiáltásától megriasztott sirályok felrebbentek, és gyors csapásokkal szárnyaltak a kékellő magasba. Vijjogásukat hallottam már bánatnak, örömujjongásnak, haragnak… ezerszínű volt, saját hangulatomtól függően. Ezúttal izgatottnak véltem, mintha nem csupán halra, hanem új kalandra is éhesen kelnének szárnya a horizont felé. Vajon meddig repülhetnek, merengtem el, milyen messzire juthatnak el a távoli kékségben, míg el nem fáradnak?

Ki lesz...?

Ki lesz a fény a némaságban,
zengő dal az éjszakában;
lesz biztos pont vad orkánban,
ölelő kar hegyomlásban?
Ki oldja fel foglyok láncát,
hallja meg a némák szavát,
őrzi-e a tiszták álmát,
lidérc ha járja az éjszakát?
Hogy elűzze a rettegést,
ki mesél új ezeregy éjt?
S mielőtt kihunyna a remény,
ki lobbantja újra a fényt?

A farkas család meghozta a döntést: hátrahagyják az életképtelen egyedet. A kis életkezdeményt lassan betakarta a hó, várta a végzetét. Ekkor egy soha nem látott lény jelent meg előtte. Idegen bőrökbe öltözve ott állt egy kétlábú, lehajolt hozzá, valami meleget hozóba becsomagolta és felemelte. Elájult, csodálatos fények villództak körülötte, megnyugtató érzés kerítette hatalmába. Felébredt, már nem fázott, meleg hatotta át bundáját, valami édeskés ízt érzett a szájában, ami az anyai táplálásra emlékeztette.

               Terhes a föld,

               épp vajúdik.

               Szent kínjában

               megfeszül és

               megreped.

               Bogár, virág

               előbújik,

               faágakra

               ráülnek a

               levelek.

               Zöld a világ!

               Kék a világ!

Tizedik fejezet

Ó, mennyei csodák, fohászkodtam magamban, sorra véve a kettévált tengert, a megsokszorozódott kenyeret és halat, a borrá vált vizet, csodás gyógyulásokat és feltámadásokat… ha most az egyszer velem is, ha ez egyszer lehetséges volna…

- Don Emilio!

Fel sem kellett néznem, tudtam jól: Francisco az.

- Don Emilio – hallottam Sebastian felettébb hűvös köszöntését is – Micsoda meglepetés. De ha már így esett, hozta Isten.

„Inkább az ördög”, gondoltam keserűen.