Tizedik fejezet

Ó, mennyei csodák, fohászkodtam magamban, sorra véve a kettévált tengert, a megsokszorozódott kenyeret és halat, a borrá vált vizet, csodás gyógyulásokat és feltámadásokat… ha most az egyszer velem is, ha ez egyszer lehetséges volna…

- Don Emilio!

Fel sem kellett néznem, tudtam jól: Francisco az.

- Don Emilio – hallottam Sebastian felettébb hűvös köszöntését is – Micsoda meglepetés. De ha már így esett, hozta Isten.

„Inkább az ördög”, gondoltam keserűen. Ha ennek a két cselszövőnek lesz alkalma egymással titkon szót váltani, akkor én egy szemvillanás alatt lelepleződöm. És belém vágnak egy tőrt, mielőtt még akár én, akár Sebastianék megneszelhetnék a szándékot.

Ezerszer is rajtaveszíthettem volna a mostani kalandon, de ha most halok meg, az lesz a legértelmetlenebb. Meghalni azért, hogy másokon segíthessek? Talán még el is engednek érte pár század tisztítótüzet. Meghalni, mert hajt a kalandvágy? Előfordul. De csak azért elhagyni a világot, mert látni akartam Francisco végzetét… ez olyan… kicsinyes. És végtelenül ostoba.

Bár… hogy is mondta nekem egyszer egy bölcs ember? Meghalni nem lehet értelmesen, a halál eleve értelmetlen… csak az élet számít. Csak az, amit az ember megtesz, adhat értelmet születésnek, létezésnek és halálnak egyaránt.

Értelmes volt-e hát, ki mondja meg?

- Francisco – fordult Sebastian a vendéglátójához –, ugye, megengeded, hogy a senor is csatlakozzon hozzánk? Ha már véletlenül összetalálkozunk. A szolgájával együtt.

- Természetesen. Ahogy kívánja – biccentett Francisco és odaléptetett Don Emilióhoz. Hiszen úgy természetes, hogy köszönti a váratlan érkezőt.

A szemem sarkából láttam, ahogy beszélnek egymással. Kiváló, talán épp most lepleződöm le, gondoltam, amikor belém villant a megváltó felismerés: hiszen én korábban elrejtettem egy tőrt a csizmaszáramba. Ha mégsem érnénk el idejében a rekettyést… pedig csak pár öl kellene odáig… akkor legalább megpróbálhatom megvédeni magam.

Lassan lehajoltam a nyeregben a fegyverért.

Valószínűleg ez a mozdulat mentette meg az életemet, mert alighogy megragadtam a markolatot, éles füttyentést hallottam, majd süvítés hasította ketté a levegőt… és körülöttem sorra hulltak földre Francisco emberei. Nyíllal átütve. Maga Francisco is átlőtt karral és combbal zuhant a fűbe. Én magam sértetlenül vészeltem át a nyílzáport… ahogyan, sajnos, Don Emilio is.

- Te mocskos kurafi! – hördült fel, megragadva lovam kantárját. Ez a szégyen gyermekkorom óta nem esett meg velem, de kizuhantam a hirtelen mozdulattól megriadt pejkó nyergéből… ráadásul olyan ügyetlenül, hogy még a tőrömet is elejtettem. Don Emilio szintén földre ugrott, és vállon ragadott.

- Te árultál el minket, igaz?

Ez egyszer cserbenhagyott a találékonyságom. Csupán viaszsápadt arcom beszélt… felettébb nyíltan és bőségesen.

- Vége van, Don Emilio – csendült Sebastian hangja – Többen vagyunk, mint a ti embereitek valaha is voltak, és nézz körül: most jó, ha hárman fegyvert tudnak fogni a tieitek közül.

Már értettem, mi történt. Nyilván a füttyszó volt a jel a támadásra, amire Sebastian és emberei ugyanúgy lebuktak a nyeregben, mint én magam. Úgy féltucatnyian lehettek itt a tisztáson, és ki tudja, még hány másik íjász rejtőzik a rekettyésben. Francisco embereinek jó része holtan vagy legalábbis súlyos sebekkel feküdt a földön. A talpon maradt kevés pedig tétován szorongatta a tőrt vagy a kardot, és egyáltalán nem igyekezett harcra kelni uráért.

Don Emilio azonban hirtelen kést rántott elő, és a mellkasomnak szegezte.

- Tudom jól, hogy egyetlen intésedre jobban teletűzdelnek nyíllal, mint Szent Sebestyént a kivégzésén – sziszegte – De mielőtt meghalok, annyi időm lesz, hogy belédöfjem a fegyveremet a kémedbe. Ha bármit is számít neked az élete, akkor megkaphatod: a szabadságomért cserébe!

- Az embereim mostanra már nyilván átkutatták az otthonodat és megtalálták a pénzverő tőkét. A hamis pénzekkel együtt – közölte hidegen Sebastian – Számodra nincs menekvés.

Odafenn ugyancsak tréfás kedvükben lehetnek, gondoltam fanyarul. Arra vágytam, hogy láthassam a senor arcát, amikor megtudja ezt a hírt… de terveim között egyáltalán nem szerepelt, hogy közben nekem fogja szegezni a tőrét.

Don Emilio sebzett vad módjára üvöltött fel, és apró szúrást éreztem. Összeszorított foggal vártam a véget, de a fájdalom nem erősödött; nyilván véletlenül remegett meg a fegyver a kezében. Egy kis szerencsével csak a bőrömet sebezte meg.

- Akkor hát szökevény leszek! A puszta életemért az ő életét! Ehhez mit szólsz?

Nem mertem Sebastianra nézni. Nem büszkeségből; ha értelmét látom, akkor kész lettem volna könyörögni neki az életemért. De tudtam: akár feláldoz, akár nem, mindenképp megszenvedi a döntését. És ha egyszer meghozta, halandó többé nem fogja rábírni, hogy megváltoztassa.

És féltem, hogy akármennyire is kedvel: a végzetemet fogom kiolvasni a pillantásából.

A fűben megcsillant elejtett tőröm pengéje. Csak pár arasz… ha sikerülne hátralöknöm fogvatartómat, akkor elő tudnám kapni. És nem kellene tehetetlenül várnom Sebastian ítéletét.

Mielőtt elszántam volna magam, valami ezüstösen villant Don Emilio háta mögött… és a következő szemvillanásban vér fröccsent a zekémre, olyan bő sugárban, hogy csaknem rögvest átáztatta a könnyű anyagot. Nem éreztem a kínt, talán mégsem legenda a kiszolgált katonák beszéde, hogy nem az első percekben mit sem éreztek sebükből…

Halk surranás csak, ahogy az öltözet darabjai elcsúsznak egymáson, úgy omlott földre a senor, egy jajkiáltás nélkül.

Először jóformán fel sem fogtam, csak néztem dermedten az élettelen testet. Egyszerre körülöttem is meglódult az erdő; nem sokon múlott, hogy én is oda nem hullottam a másik mellé. A rekettyés megzizzent és a félrehajtott ágak közül előlépett…

- Cristóbal!

Unokaöcsém enyhén zihált, de más nyoma nem látszott rajta az átélt izgalmaknak. Mielőtt egyáltalán köszönetet mondhattam volna, ő könnyedén meghajolt Sebastian előtt.

- Bocsásson meg, senor, amiért elhajítottam azt a tőrt. Jól emlékszem, hogy azzal a feltétellel tarthattam a senor embereivel, hogy nem avatkozom közbe… de hát Don Emilio jelenléte sem szerepelt a tervben.

- Valóban nem – villant rám a kémmester szeme. Kénytelen voltam felelni a kimondatlan kérdésre, pedig semmi kedvem nem volt hozzá. Cristóballal akartam beszélni, méghozzá négyszemközt, köszönetet mondani… és kiszedni belőle, hogy mégis miként szökött ki a bezárt szerzetesi cellából.

- Itt találkoztam vele az erdőszélen. Engem is meglepett a felbukkanása, különben idejében értesítettelek volna. Egyébként a te halálodat kívánta látni.

Régi diáktársam arca hűvös volt és megfejthetetlen, mint a századokkal ezelőtt faragott templomi szobrok.

- „Kard által vész, aki kardot ragad” – idézte, majd változatlanul kifürkészhetetlen arccal hozzáfűzte – Gondolom, ez a tőrökre is igaz.

Valaki megnyikkant a lassan előszivárgó katonái közül, de a többiek lepisszegték, mielőtt Sebastian tette volna meg.

Unokaöcsém pillantásában büszkeség és aggodalom keveredett.

- Haragszik, Don Florian?

Ezt a szemtelen gyereket! Más körülmények között már szitokszókincsem legjavánál járnék, amiért a kifejezett parancsom ellenére bajba sodorta magát… de ha nem teszi, akkor én talán már nem élnék.

- Még nem döntöttem el – morogtam, de kezet nyújtottam neki – Köszönöm, hogy megmentetted az életemet. És nélküled talán Don Emilio is elmenekült volna.

Gondosan kerültem Sebastian pillantását. Rajongok a tudásért; ha Ádám helyében lettem volna a Paradicsomban, biztosan nem várom meg, hogy Éva kínálgasson az almával. Azonban el kell ismernem, hogy igenis vannak dolgok, amelyeket jobb nem tudni.

Ifjú rokonom olyan hálásan szorította meg a kezemet, mintha Darius kincsével kínáltam volna.

- Szaporán! – harsant fel mögöttünk Sebastian hangja, ahogy a katonáit ugrasztotta – Gyerünk, emberek, kötözzétek meg a sebesülteket; amíg nem döntünk felőlük, a foglyaink. A holtaknak meg kerítsetek a szomszéd faluból egy szekeret.

***

Egy örökkévalóságnak tűnt a várakozás, míg Sebastian Don Emilio udvarházában járt, ellenőrizni: milyen munkát végeztek ott az emberei. Legszívesebben magam is vele tartottam volna, de azt már sehogy sem engedte; mondván, hogy a vadászatra eljönnöm is ritka bolond terv volt. Még egy hasonlóba nem egyezik bele.

Éppen századjára álltam neki, hogy az emeleti fogadószobában megszámláljam a padló repedéseit, amikor végre valahára kinyílt az ajtó és belépett a kissé fáradt, de látványosan elégedett Sebastian.

- Hogy van Gaspard? – siettem elé.

- Köszönöm kérdésedet, sikeresen megtaláltuk a hamisítási kellékeket és a hamis pénzt is. Ugyan sok jelentősége nincs, most, hogy Don Emilio halott, Francisco meg közel jár a véghez, de azért mégis jó, hogy bizonyságot nyert a gyanúnk. Felipe királyunk örülni fog… már amikor kezébe kerül majd a jelentésem. Úgy pár évszázad múltán, ha a Despachóban legutóbb is tornyosuló irathalmaz méretére gondolok. Diadalmasan végződik a megbízatásom, és köszönet érte mindhármótoknak.

- Hol. Van. Gaspard?!

Még egyetlen kertelő szó, mérgelődtem, és itt és most a torkának ugrom. Kit érdekel már a hamis pénz?

Végre ő is megszánta nyugtalanságomat.

- Ne aggódj, jól van az öreg. Nem esett semmi baja és velünk tért vissza a fogadóba. Amennyire tudom, most épp az ivóteremben ebédel az unokaöcséddel együtt.

Megkönnyebbülten rogytam le a karszékébe, és azonmód jólesően el is nyúltam benne.

- Örülök, hogy otthon érzed magad – jegyezte meg szarkasztikusan Sebastian, és gyakorlatilag hozzám vágta a köpenyét – Legalább terítsd a támlájára, ha már elfoglaltad a helyemet. És tölts egy kupa bort is.

Készségesen kiszolgáltam, ő pedig, kezében a boroskupával, az asztalhoz lépett. Egy darabig kutatott az ott heverő pergamenek közt, majd felemelt kettőt és átnyújtotta őket.

- Az egyik Gaspard kegyelmi levele, az ígéretem szerint. A másik pedig… nos, a Despacho egy kisebb vagyont ígért annak, aki – akár álcaképp a hamisítók közé állva, akár valóban elárulva bűntársait – segít a kézre kerítésükben. A nevet üresen hagytam rajta. Tégy vele belátásod szerint. Bár – kúszott nála oly ritka csúfondáros mosoly az ajkára –, ajánlom, hogy jó erőben legyen a címzett, hogy meg is érje a jutalom kézhez kapását. Az udvar malmai lassan őrölnek.

Meghajoltam. Azt mondják, mestere vagyok a szavaknak… de ez egyszer nem találtam őket. Minden köszönet csak üres szólamnak hatna, annál pedig ő sokkal többet érdemel.

Ha Sebastiant környékezte is elfogódottság, nem mutatta.

- Remélem, tudod, hogy aggódtam miattad – morogta, míg újratöltötte a kupát – Ostoba ötlet volt eljönnöd a vadászatra. Megérdemelted volna, hogy legalább egyetlen nyíl súroljon. Legalább megérte?

- Amiatt a két irat miatt az elmúlt napokat igenis megérte végigélni. Ami a vadászatot illeti… legalább Cristóbal boldog lehet. Azt hiszem, azóta álmodott valami hasonlóról, hogy mellém szegődött erre az útra. Igaz is, jól sejtem, hogy egyenest hozzád szökött a kolostorból?

- Hogy a kettő közt útba ejtett-e más egyebet is, azt nem tudom. De hozzám valóban eljött és én nem is kergettem el. A többit már úgyis tudod.

- Mit tartasz felőle?

Tudtam, hogy már-már olyannak tűnhetek, mint egy elfogult anya, de képtelen voltam megállni. Kérdésemre az a gunyoros árny még határozottabb formát öltött Sebastian arcán.

- Annyit mondhatok, Florian, hogy ti ketten igazán megérdemlitek egymást.

A kétélű bóktól jókedvre derülten kerestem fel az ivóteremben már javában falatozó Cristóbalt és Gaspardot. Öreg barátom méltatlankodása már messziről tisztán kihallatszott a többi vendég zsivajából.

- Ez a lepény nem elég ropogós, ellenben a töltelékével be lehetne gyújtani, olyan száraz – bírálgatta a fogadó konyháját. Tekintve, hogy milyen bőségesen evett, kissé hiteltelenül.

- Én nem találok benne semmi kivetnivalót – dünnyögte unokaöcsém két falat között.

- Mert még nem jártál a fogadómban! – horkant fel Gaspard – Kóstolnád csak meg az én marhával-birkával töltött, sonkával tűzdelt lepényemet, amíg élsz, csak az után vágyakoznál! Bár ez a sült itt, ez majdnem ehető, próbáld csak ki.

- Csatlakozhatok én is? – léptem melléjük. Csak most, az ő étvágyuk láttám kezdtem érezni, hogy magam is milyen éhes vagyok. Cristóbal érdeklődve méregetett.

- Mit mondott Don Sebastian?

- Azt, hogy remek fickó vagy és büszke lehetek rád. Mellesleg hálásan köszön mindent mindhármunknak; neked pedig – fordultam Gaspardhoz – ezeket küldi; vigyázz, össze ne zsírozd – figyelmeztettem. Majd gyorsan rátenyereltem a pergamenekre.

- Ne nézd meg; csak később, egyedül. Remélem, boldog leszel tőle.

Hitetlenkedő örömmel nézett rám.

- Hát valóban kegyelmet kapok? Mindenért… a csempészévekért is?

Akkor értettem meg, hogy valójában sosem hitt benne.

- Az egyik a kegyelmi irat, igen. A másikkal még várj. De esküszöm, hogy nem kell aggódnod miatta.

Az a másik a jutalomról szólt, amelyet végül az ő nevére töltöttem ki. És egyre inkább örültem a döntésemnek.

- Nos, melyik az a ritka ízletes sült? – huppantam le kettejük közé a lócára – Amióta betettem a lábam Don Kurafi Emilióhoz, nem tudtam egy jóízűt enni – Igaz is – haraptam jókorát a rozmaringos libából –, miképpen jutottál ki a kolostorból? Amikor nyomatékosan megkértem az apáturat, hogy zárja rád a cellaajtót, amíg Gasparddal vissza nem térünk érted?

- Jó munkát végzett valóban – bólogatott unokaöcsém fancsali képpel – Irgalmatlanul nehéz volt kinyitni a reteszt, de végül csak sikerült.

- Ezt a tolvajtempót meg kitől tanultad? – kacagtam fel a megkönnyebbüléstől, amiért nem a magasan fekvő ablakon át szökött. A felidézett képtől azonban elszorult a torkom. Lánytestvéreimet korán más családokhoz adták nevelődni, de kevés korai emlékem elevenen élt. Különösen az, amikor húgom a lepedőjét és a takaróját összesodorva szökött ki az ablakon át a vásárba.

- Mi a baj, Don Florian? Olyan fura képet vág…

A boroskupám pereme mögé menekültem, de rossz ötlet volt. Alig bírtam lenyelni az egyébként kitűnő burgundit.

- Eddig mindig azzal hízelegtem magamnak, hogy rám hasonlítasz. Ez igaz is, de van még valaki, aki éppen olyan, mint te. Épp olyan… volt. Az édesanyád.

Cristóbal megrezzent.

- A nagynénémtől csak rosszat hallottam róla, de sose hittem el.

- Ne is hidd. Soha. Egy szavát se.

Az asztal alatt ökölbe szorult a kezem. Mea culpa, gondoltam, de miért nem a nővéremet vetted el, Uram? Nem hiányzott volna senkinek, se ő, se a gyűlölködése.

- Majd én mesélek neked a húgomról. Kivételes volt; bátor és elragadó.

Mélyet lélegeztem; most nem akartam meghatódni. Ez most a diadal napja volt, meg a vigasságé.

- Igaz is, Cristóbal, mielőtt elfelejtkeznék róla: pontosan ki is tanított téged tolvajtempóra?

- Én – kanyarított Gaspard mélységes nyugalommal egy újabb szeletet az aranybarna sültből – Milyen finom ez a liba. A szabadság hiányzott nekem a kolostorban, meg a jó ételek.

Elfojtottam egy mosolyt.

- Kicsit… bővebben, ha lehet.

- Hogyne. A tengeren fúvó szél, a csillagok a szabad ég alatt, a tavasz illata, a tüzes bor, fűszeres-zsíros sültek, töltött lepények…

- Gaspard – akkor már csaknem nevettem –, én a zár kinyitására gondoltam.

- Ó, az nem egy izgalmas történet – vont vállat – Mondtam már, hogy unatkoztam a kolostorban és az unokaöcséd hasonlóképpen. Az imák rendjét becsülettel követtem, még éjszaka is, de míg a szerzetesek kódexet másoltak vagy a kertben dolgoztak, én felkerestem őt a vendégházban. És beszélgettünk. Meg tanítottam neki ezt-azt.

- Ugye, nem baj, Don Florian? – aggodalmaskodott Cristóbal. Néha még olyan meghatóan gyerek tud lenni.

- Mivel már megtörtént, sok beleszólásom nincs a dologba. Mellesleg Fortuna szeszélyesebb, mint a föld összes asszonya együttvéve, és ráadásképpen még humora is van. Ki tudja, hátha egyszer ismét hasznát veszed ezeknek az… ismereteknek.