Tizenegyedik rész: Utószó

Két esztendővel később

A tengerészek elnyújtott kiáltásától megriasztott sirályok felrebbentek, és gyors csapásokkal szárnyaltak a kékellő magasba. Vijjogásukat hallottam már bánatnak, örömujjongásnak, haragnak… ezerszínű volt, saját hangulatomtól függően. Ezúttal izgatottnak véltem, mintha nem csupán halra, hanem új kalandra is éhesen kelnének szárnya a horizont felé. Vajon meddig repülhetnek, merengtem el, milyen messzire juthatnak el a távoli kékségben, míg el nem fáradnak?

Tizedik fejezet

Ó, mennyei csodák, fohászkodtam magamban, sorra véve a kettévált tengert, a megsokszorozódott kenyeret és halat, a borrá vált vizet, csodás gyógyulásokat és feltámadásokat… ha most az egyszer velem is, ha ez egyszer lehetséges volna…

- Don Emilio!

Fel sem kellett néznem, tudtam jól: Francisco az.

- Don Emilio – hallottam Sebastian felettébb hűvös köszöntését is – Micsoda meglepetés. De ha már így esett, hozta Isten.

„Inkább az ördög”, gondoltam keserűen.

Kilencedik rész

Űzötten kerengtem a szűkös szobában, amelyet Don Emilio tiszttartója szállásunkul jelölt ki. Ugyanis amikor napokkal korábban Gasparddal megérkeztünk a kolostorból, a senort nem találtuk otthon. Pár napra elhagyta a várost, legalábbis a tiszttartója így mondta, de ennek ellenére maradhattunk. Nyilván ő is jól tudta, milyen hevesen várja ura Francisco küldöttét.

Akkor úgy gondoltam: tévedtem, ha Fortunát valaha is sértődékeny asszonynak láttam. Vagy ha mégis az, legalább megbocsátani is tud, ugyanis a senor távollétében alig törődtek velünk; szabadon kimehettünk a városba, amikor csak kívántunk. Ezért a kis kegyért forrón áldottam Fortunát; egyrészt, mert beletébolyodtam volna az egész napos áristomba, másrészt pedig Gaspardnak és nekem is szükségünk volt a színészekre, hogy időről időre felfrissítsék az álcánkat. Mostanra már ők is ráébredtek, hogy nem holmi könnyed kalandról van szó, így végül beismertem nekik annyit, amennyit a siker kockáztatása nélkül megtehettem.

Nyolcadik rész

Kósza napsugár szökött át a gondatlanul behajtott ablaktáblák közt, és egyenest az arcomra hullott. Melengető cirógatására ébredtem, és az effajta incselkedő keltegetés ugyan nem lett volna ellenemre, ha kecses női ujjaktól származnának… egyáltalán nem. Holmi szemtelen fénysugártól azonban a legkevésbé sem fogadtam szívesen. Fejemre rántotta a takaróként szolgáló durva szőttest, és szorosan lezárt szemekkel igyekeztem figyelmen kívül hagyni az új nap érkeztét.

Hetedik rész

A színészek kiváló munkát végeztek, állapítottam meg, ahogy már sokadjára csodáltam meg arcomon végzett alkotásukat. Most épp egy ház sarkához állított esővizes hordó tükrén. Némi festék segítségével csontosabbá és ráncosabbá varázsolták a képemet, sőt még egy sebhelyet is festettek a bal arccsontom fölé. Vörhenyes hajamat bozontos fekete paróka alá rejtették, az orrom alá ragaszott álbajusz pedig – reményeim szerint – végképp felismerhetetlenné tett.

Hatodik rész

Hiába reméltem, hogy végre egy kis békességre lelek a kolostor vendégházában. Úgy tűnik, nemcsak Fortuna szeszélyes nő, hanem a nyugalom is az, legyen akármi is a neve – és miután túl sokszor közöltem vele, hogy untat a társasága, úgy döntött, inkább elhagy végleg.

Mivel messzire elkerült az álom, feladtam a meddő próbálkozást, és óvatosan, hogy fel ne ébresszem Cristóbalt, otthagytam a vendégházat. A kapustestvér szúrós pillantásairól tudomást sem véve léptem ki az éjszakába, s céltalanul róni kezdtem az utcákat.

Negyedik rész

Megcseréltem keresztbe tett lábamat a szúette karszékben. Aznap este már sokadjára, és lemondóan állapítottam meg, hogy a nyomorúságos gyújtósnakvaló sehogy se kényelmesebb. Élénken szidtam a fogadót, amely a nyomába sem érhetett Gaspardénak. Az alsó szintet félig az ivóterem foglalta el, félig pedig egy nagy, közös hálóterem; alig egy fokkal kevésbé zsúfolt, mint a sevillai börtön.

Ami a két ház leggyakoribb lakóit illeti, valószínűleg még annyi különbség sem volt.

Harmadik rész

- Ejha! – füttyentett Cristóbal, megpillantva a sevillai elöljáró otthonát – Igazán fontos ember lehet a barátja, nagybátyám.

- Francisco Fernando nem a barátom. Ezzel a címmel jelenleg… már jó ideje, hogy senkit nem kívánok megtisztelni – méregettem gyanakodva az impozáns homlokzatot. Bár fontos tisztsége volt, ennyire azért mégsem. És főleg nem járt ennyi pénzzel. Ha hozzászámolom (legalábbis tisztes kereteken belül) a kenőpénzeket, akkor sem – Még szerencse, hogy nem sokan tolonganak e kiváló poszt betöltéséért!

Második rész

Hűvös szél fütyült az ágak között az erdőben, ahol kénytelen voltam éjszakázni. Még az álmot is messze fújta a szememről; hiába csavartam szorosabbra magam körül a köpenyemet, nem hozott enyhülést. Az sem segített, hogy mindegyre bajba jutott jótevőm sorsa járt a fejemben… meg Cristóbálé. Fattyúkánt jött a világra, apja valami világcsavargó hajós volt, legalábbis a család ennyit tudott kiszedni szerencsétlen, bűnbe esett anyjából.

Első rész

A tengerészek elnyújtott kiáltásától megriasztott sirályok felrebbentek, és gyors csapásokkal szárnyaltak a kékellő magasba. Hosszan követtem röptüket, míg már nem tudhattam: az égen csapongó fehér foltok közül melyik a madár és melyik csupán szélkergette felhő.

Gyermekkorom óta szerettem ott üldögélni a kőkorláton és nézni a mindenféle égtáj felől érkezett embereket, hallgatni a pergő nyelvű árusokat, ahogy portékájukat magasztalják, s jókorákat lélegezni a sós párák és az étel- s italmérések felől szállongó fűszeres-zsíros aromák elegyéből.