Kilencedik rész

Űzötten kerengtem a szűkös szobában, amelyet Don Emilio tiszttartója szállásunkul jelölt ki. Ugyanis amikor napokkal korábban Gasparddal megérkeztünk a kolostorból, a senort nem találtuk otthon. Pár napra elhagyta a várost, legalábbis a tiszttartója így mondta, de ennek ellenére maradhattunk. Nyilván ő is jól tudta, milyen hevesen várja ura Francisco küldöttét.

Akkor úgy gondoltam: tévedtem, ha Fortunát valaha is sértődékeny asszonynak láttam. Vagy ha mégis az, legalább megbocsátani is tud, ugyanis a senor távollétében alig törődtek velünk; szabadon kimehettünk a városba, amikor csak kívántunk. Ezért a kis kegyért forrón áldottam Fortunát; egyrészt, mert beletébolyodtam volna az egész napos áristomba, másrészt pedig Gaspardnak és nekem is szükségünk volt a színészekre, hogy időről időre felfrissítsék az álcánkat. Mostanra már ők is ráébredtek, hogy nem holmi könnyed kalandról van szó, így végül beismertem nekik annyit, amennyit a siker kockáztatása nélkül megtehettem. „Egy régi barátom bajban van. Rajta akarok segíteni és lehetőség szerint magam is szeretném túlélni ezt a kalandot” – vallottam. Ezt ők is megértették, és még lelkesebben segédkeztek átalakulásunkban.

Egyszer, ha majd túl leszünk azon az átkozott vadászaton, gondoltam, talán ráébrednek, hogy kicsoda vagyok valójában. És büszkék lesznek, hogy ők is részesei voltak egy országos kalandnak… és addig mesélnek majd rólam, rólunk útjaik során, míg új legendák fonódnak a nevem köré.

Már persze akkor, ha mindannyian szerencsésen túléljük az elkövetkezendő pokoljárást; figyelmeztettem magam, míg mind gyorsabb iramban keringtem a holdsütötte falak mentén.

- Órák óta, hogy Don Emilio hazaérkezett – jegyeztem meg, sikeresen kivívva Gaspard felfortyanását.

- Ugyanolyan jól tudom, mint te, és akármilyen meglepő is számodra, azért próbáld elhinni: századjára sem jobb érzés hallani, mint elsőre.

- Az egész tervünket arra építettük, hogy még a vadászat előtt bele akar vágni a pénzverésbe! Ha mégsem, akkor…

- Nem érdekel – vágott a szavamba, és lendületesen maga köré csavarta a köpenyét. Nem túl határozottan, épp csak annyira, hogy az ócska anyag éles jajdulással hasadt ketté az egyik varrás mentén. Ő maga pedig a falnak fordult – Felesleges ezen rágódni, Florian. Tudom, hogy gyűlölöd, ha semmi hatalmad nincs az események felett… de most nincs, és kész. Majd az Úristen dönt felőlem, már ha méltónak talál rá, ha pedig nem, hát akkor kockán veti ki a sorsom.

A meglepetéstől megtorpantam. Nem annyira a szavai leptek meg, hanem az a nyerseség, amivel hátat fordított nekem.

- Csak nem sértődtél meg, mint valami süldőlány?

Erre visszafordult, és lapos pillantást vetett rám.

- Nem. Egyszerűen csak elszédülök, ha nézlek, de most, hogy végre egy helyben állsz, beszélhetünk.

Nem vártam meg, hogy van-e mondandója.

- Sajnálom, hogy még nagyobb bajba kevertelek, Gaspard.

A sok vihart megélt emberek sztoikusságával vont vállat.

- Eddig még soha nem fontolgattam, hogy a halálos veszedelemnek vannak-e grádicsai. Te nem sodortál baja; te lehetőséget adtál a menekülésre. És most hálás lennék, ha végre csendben maradnál.

Felháborodottan tiltakoztam volna, nem tudván mire vélni ismételt hangulatváltását; ő azonban gyorsan az ajkára tette az ujját, másik kezével pedig az ajtó felé intett. Most már én is hallottam a közelgő lépteket. Épp csak annyi időm maradt, hogy a köpenyemet a fejem alá gyűrjem s alvást színlelve lerogyjak a szalmazsákomra, amikor az ajtó a falnak csapódott.

- Itt vannak, senor, ahogy ígértem – hadarta a tiszttartó, aki ura nyomában óvakodott be a szobába. Don Emilio azonban mit sem törődött vele, ahogyan – hála az Égnek – velem sem.

- Tudod, mit várok tőled? – fordult Gaspardhoz.

- Tudom.

- Remélem, valóban értesz is hozzá! Amilyen tengernyi időt kellett várnom rád, ajánlom, hogy te légy a legügyesebb kezű hamisító, akit pénzverő tőke valaha látott.

- Nem fog csalódni, senor. Majd meglátja.

- Ajánlom is – ismételte vészjóslóan Don Emilio – Ahogyan azt is remélem, hogy tudod tartani a szádat.

- Ez nekem is érdekem, senor. Hiszen amikor innen kijutok, semmi szükségem olyanokra, akik túl sokat tudnak rólam.

- Előtte sem járt a szád?

Nem láthattam a mozdulatát, hiszen szorosan lehunytam a szemem, de a hangsúlyból ítélve rám mutathatott. Gaspard hangjából sütött a szenvtelenség, amitől már nem először jutott eszembe, hogy kiváló színész lehetett volna belőle. Vagy akár a legmagasabb körökben forgolódó kém.

- Miért tettem volna? Nem ismerjük egymást. Csak senor szolgálata köt össze minket. Én nem akarok tudni az ő dolgairól… ahogyan ő sem az enyémekről. A magunkfajták körében többek közt ez a hosszú élet titka.

- A süket fülek, bármilyen hasznosak, önmagukban nem fogják megmenteni az életedet. Ha ügyetlennek talállak, a virradat már csak a holttestedre fog sütni! Lódulj, mutasd meg végre, mit tudsz!

Az ajtó döngve csapódott a helyére, s én még néhány lélegzetvételig mozdulatlanul heverve maradtam a fekhelyemen. Nem lehettem benne biztos, hogy a tiszttartó is velük tartott, de végtére is nem sok oka volna maradni. És hiába figyeltem visszafojtott lélegzettel; nem éreztem idegen jelenlétét a szobában.

Utánuk eredtem; épp jókor. Amikor kiléptem a folyosóra, még láttam befordulni a fáklyafényt az egyik sarkon – azután a sötétség ismét beburkolta a köveket. A keskeny ablakok közt süvítő huzattól hideg volt, csontig ható, embertelen hideg, amelyet az itt-ott fellógatott, valaha felettébb mutatós és értékes kárpitok sem enyhítettek. A szövevényes folyosókat alig világították meg a fáklyák, néhol egészen koromsötétbe borultak; jóformán tapogatózva haladtam előre a falak mentén.

A várat századokkal korábban építhették, és az utolsó tatarozás is bizonyára emberöltőkkel korábban történhetett. Minden óvatosságom ellenére sem vettem észre egy kiálló követ, és ahogy megbotlottam, támasztékot kereső csizmám a némaságban jól kivehetően dobbant a földön.

A fáklyafény a zajra rögvest megtorpant; és a senor meg a tiszttartó hátrafordulva kezdték vizslatni a sötétbe burkolózó folyosót.

Jóformán az utolsó pillanatban surrantam az egyik molyrágta falikárpit mögé… és majdnem felnevettem, mert az első gondolatom az volt: milyen irgalmatlanul poros ez a sarok. Azután már nem a kacagás környékezett, hanem a köhögés, és sűrűn fohászkodtam, hogy vissza tudjam fojtani, amíg azok ott folytatják útjukat.

- Nem jár itt senki, senor, engedelmével – kockáztatta meg a tiszttartó. Fáradtnak tűnt a hangja, az Isten áldja meg érte; máskülönben talán merő szolgalelkűségből valóban végigkutatott volna minden lyukat – Csak nagyon visszhangosak a folyosók.

A kárpit hasadékán át láttam, hogy Don Emilio kiragadja a fáklyát embere kezéből, s pár lépést tesz visszafelé a lépcsőn. „Csak ne jöjjön erre” – rezzentem össze, ugyanis az irgalmatlanul kormozó fáklya közelségét már bizonyosan nem állhattam volna meg köhögés nélkül – „Kérlek, forduljon meg és eredjen tovább lefelé; Miatyánk, ki vagy a mennyekben, kérlek, csak most az egyszer; szenteltessék meg a te neved, ha most segítesz, én…”

Pár kétségbeejtően hosszúra nyúló pillanatig magasra emelt fáklyával kémlelte a folyosót… de maradt ott, egy helyben állva. Majd szitkozódott egyet, megfordult, és a másik kettőt maga mögé utasítva mind sebesebb iramban indult lefelé a lépcsősoron… míg eltűntek a szemem elől. Kicsusszantam a rejtekemből, és utánuk osontam a legfelső grádicsig.

Veszedelmes vállalkozás volt a falhoz simulva a mélybe hajolni, könnyedén felfedezhettek volna; de szerencsém volt. Gaspard és a tiszttartó egykedvűen lépkedtek megbízójuk nyomában, Don Emiliót pedig túlságosan is lefoglalta a kézzelfogható közelségbe került mesés vagyon, hogysem óvatosságra pazarolja az idejét.

Úgy a lépcsősor felénél járhattak, amikor a senor megtorpant. Végigtapogatta a falat, hogy mit mozdított el pontosan, azt a homályban nem láthattam – de a felderengő világosságból ítélve egy rejtekajtó nyílt meg. Maga elé taszította társait, és a nyomukban maga is belépett.

Majd az ajtó bezárult, elzárva a fényt, hármójukat… és feltehetően a lázasan keresett pénzverő tőkét.

Minden ösztönöm azt üvöltötte, hogy rohanjak végig a folyosókon, míg a szobámba nem érek, de józanságom utolsó maradékával lassú léptekre kényszerítettem magam. Ha éjszaka rajtakapnak itt az udvarház közepén, azt már eleve bajos lenne kimagyaráznom – de ha fejvesztett loholás közben találnak rám, az könnyen felérhet egy halálos ítélettel.

Az Ég különös kegyelméből baj nélkül tértem vissza a szobámba, s mihelyt magamra csuktam az ajtót, lerogytam a földre. Míg odakinn bolyongtam, leghőbb vágyam volt, hogy végre elaludjam – de most meglepetten eszméltem rá, hogy az átélt izgalmak s leginkább a siker reménye kiűzte a szememből az álom maradékát is.

Ott maradtam az ajtó mellett, hátamat a falnak vetve, és térdemet átfonva néztem, ahogy lassanként hajnallá enyészik az éjszaka.

Végül, reggel felé, csak elszenderedhettem kissé ültömben, mert sietős léptek dobogására neszeltem fel. Alig ugorhattam a szalmazsákhoz és vethettem magam hanyatt, alvást színlelve, máris felpattant az ajtó.

- Ahhoz képest, hogy milyen fényes ígéreteid voltak, elég kényelmesen érzed magad! – harsant fel Don Emilio hangja.

Erre a dörgő köszöntőre még a holtak is felébrednének, gondoltam, így megkockáztattam, hogy rögtön a második hasonlóképpen barátságos mondatnál kinyitottam a szemem.

- Engedelmével, senor… mi történt? – színleltem zavart – Bocsásson meg, ha…

- Itt henyélsz, ahelyett, hogy beváltanád az ígéreteidet, az történik! Az idő márpedig fogy, a türelmemmel együtt!

Alázatosan lehajtottam a fejem; nem is volt nehéz, az átvirrasztott éjjel hatására váratlanul tüzes fájdalom fogta satuba a homlokomat.

- Szükségem volt a pihenésre, hogy ma annál jobban szolgálhassam, senor. De, engedelmével, már indulok is. Megfelelő helyet kell keresnem az embereimnek.

Éreztem a gyanakvását, ahogy végigmért, de már nem maradt választása, hinnie kellett nekem.

- Hát keress. De szaporán, és utána eredj Franciscóhoz. És el ne merészeld rontani, mert akkor olyan véged lesz, hogy az akasztás kegyelem volna hozzá képest.

- Nem szokásom tévedni, senor – hajoltam meg, közben az ajtó felé araszolva – És nem most kívánom elkezdeni.

***

Természetesen eszemben sem volt felkeresni az elöljárót. Sikerült titkon üzennem Sebastiannak, aki készségesen el is jött a fogadóba, hogy meghallgassa friss értesüléseimet. Amivel olyannyira meg is örvendeztettem, hogy ez egyszer teljesen felfedte a lapjait.

Franciscót a vadászaton kívánja kézre keríteni, lehetőleg élve, hogy az ő vallomása is Don Emilio ellen szolgáljon. A rajtaütéshez néhány katonáját elrejti az erdőszélhez közeli rekettyésben. Néhány másik emberét pedig még korábban elküldi a senorhoz azzal, hogy a királyi parancsra hivatkozva menjenek be és fedjék fel a rejtekajtó mögötti hamisítóműhelyt. Nem kellett benne csalódnom; a parancshoz mellékelte Gaspard menlevelét is.

Ami az én sorsomat illeti… nos, engem nyomatékosan kért, hogy maradjak ki a hajsza utolsó felvonásából. Mire én közöltem vele, hogy vagy sose ismert jól, vagy az emlékezőtehetsége romlott meg, ha tőlem effélét vár. Még mit nem! Annyi veszedelem és – mit tagadjam – olykor félelem után pont a diadalmenetből maradjak ki?

Tudtam azért jól, hogy ez a végjáték is felettébb veszélyes; és bár vakmerő voltam, de ostoba távolról sem. Gondoskodtam róla, hogy Francisco ne ismerhessen fel túl korán, és szokott maskarámat egy egész arcot fedő maszkkal is kiegészítettem. Persze a hangomról is rám ismerhet, így hajlottam rá, hogy némának adjam ki magam; elvégre az még illik is egy orgyilkoshoz.

Míg a vadászat utolsó részletein töprengtem, lovam szinte táncot járt türelmetlenségében az erdőszéli keresztúton. Vagy talán nem is szegény pejkó hibája volt ez; meglehet, egyszerűen csak saját izgatottságomat érezte meg. Azonban ez jófajta izgalom volt. Az elmúlt napok kényszerű tétlenségétől megkopott jókedvem most megsokszorozódva tért vissza, hiszen vége a tehetetlenségnek, vége a meddő várakozásnak; most már tőlem is függ, hogy ép bőrrel érem-e meg az estét. Végre ismét lehet cselekedni, szerepet játszani, kockáztatni… és ha jól csinálom, akkor nyerni.

Arra eszméltem, hogy egy súlyos tenyér csapódik a vállamra.

- Hát ez a maskara meg micsoda? – köszöntött Don Emilio – Majdhogynem meg sem ismertelek.

A durván mintázott farkasmaszk alatt kifutott a vér az arcomból. Táncra hívni a halált, az egy dolog… de önként hurokba dugni a nyakad, az valami egészen más. Mit keres ez itt, lüktetett a fejemben a kérdés, hiszen úgy volt, hogy meghúzza magát az árnyékban, míg Francisco és meggyőződése szerint én elvégezzük a piszkos munkát; uramisten, hiszen erről Sebastiannak is tudnia kellene, de hogyan figyelmeztethetném… és ha Don Emilio kötelez az álarc levételére, akkor nekem végem. Rögvest, mihelyst Francisco felbukkan. De hiszen ha ezek ketten egymással akár csak egyetlen szót váltanak, nekem akkor is végem. Csak legalább egy kis időt nyernék… csak a rekettyésig…

- Don Sebastian látta már az arcomat – feleltem, elfojtva a torkomba kúszó remegést – Az is lehet, hogy csak ismerősnek találná a képemet, de nem ismerne fel. Amennyiben azonban mégis, az végzetes lenne ránk nézve.

- Rád legalábbis bizonyosan – vetette oda csípősen.

- A senor tervére is, engedelmével, ha Don Sebastian gyanút talál fogni.

Összevont szemöldökkel méregetett, de végül vállat vont.

- Mit bánom én, hogy kinek milyen leszámolással tartozol. Addig, amíg az én terveimet szolgálod, tégy, ahogy akarsz. Azért jöttem, hogy lássam Sebastian halálát. Igaz is, pontosan hogyan tervezted? Eltévedt nyílvessző, és utólag példásan, bár immár hiába megbüntetett lövész? Vagy… igazi erdei vad által?

Viszolyognom kellett a tekintetében tükröződő vad lelkesedéstől, és hálát adtam az álarcomnak, amiért ezúttal legalább a vonásaimon nem kell uralkodnom.

- Embereim az utóbbit próbálják felhajtani – kaptam az ötleten –, ezért is kellett gondosan előkészíteni. Sebastian vendég, az ő előjoga, hogy egy különösen nemes és veszélyes vad nyomába eredjen. És az efféle vadakra támadók olykor rajtaveszítenek. Ha nem járunk sikerrel, még mindig megmarad a nyílvessző.

Szerencsémre többet nem faggatott, és visszasüllyedhettem gondolataimba. Sebastian emberei most már bizonyosan az ő otthonában járhatnak… Hiába a menlevél, ettől én még ugyanúgy aggódtam az öreg csempészért. Akarom mondani, fogadósért; bocsáss meg, Gaspard; de az én emlékezetemben már mindörökké úgy fogsz élni, mint az a merész, öntörvényű tengeri medve a holdsütötte parton. Aki elárulta társait, de megmentett egy gyereket. Csempész és bölcs, egyszerű és mégis rejtélyes. Az ellentétek embere.

Mi lesz, ha mégsem lesz olyan sima a rajtaütés? Ha Don Emilio emberei közt akad olyan fura madár, aki nem érdekből hűséges hozzá? A menlevél csak a király katonáitól védi meg Gaspardot…

Megráztam a fejem, mintha bizony így elűzhetném a dermesztő gondolatokat is.

Igaza volt az öreg csempésznek ebben is: valóban ki nem állhatom, ha nem befolyásolhatom a jövőt. A szerencsejáték egy dolog, de a jó kártyás ésszel játszik; itt meg nem maradt más dolgom, csak a fohász. Már megint, hála Don Emiliónak.

„Szabott ideje van a vetésnek és az aratásnak”, nos, a vetés már megvolt, lássuk, milyen lesz a termés… „a születésnek és a megha…” nem, erre most inkább mégsem gondolunk. A születés, az azért jöhet: új élet és szabadság Gaspardnak, új legenda nekem, és üsse kő, legyen új dicsőség Sebastiannak. Alaposan kihasználta a lehetőségeit, de azért elég tisztességesen tette, azt meg kell hagyni. Ahogyan azt is, hogy nélküle ezúttal nem sokra jutottam volna.

- Talán ébren álmodsz? – harsant fel mellettem a senor hangja – Mert úgy rázod a fejed, mint valami holdkóros.

- Csak a legyek kínoznak – vontam vállat jobb híján, bár a következő szemvillanásban már hevesen átkoztam magam meggondolatlanságomért. Baklövésem sajnos nem kerülte el Don Emilio figyelmét sem.

- Furcsa egy légy, ami csak téged szemelt ki! Talán mégis inkább téboly lesz az… csak vigyázz, nehogy véletlenül elborult elmével rám találd irányítani a merénylőid fegyverét!

Kikényszerítettem magamból egy mosolyt.

- Hűségem töretlen. Akár ébren, akár álmomban; józan fővel vagy tébolyultan.

És ez még igaz is, merengtem el a szavak sokrétűségén. Hiszen azt nem vallottam meg neki, hogy kihez köt ez a hűség…