Nyolcadik rész

Kósza napsugár szökött át a gondatlanul behajtott ablaktáblák közt, és egyenest az arcomra hullott. Melengető cirógatására ébredtem, és az effajta incselkedő keltegetés ugyan nem lett volna ellenemre, ha kecses női ujjaktól származnának… egyáltalán nem. Holmi szemtelen fénysugártól azonban a legkevésbé sem fogadtam szívesen. Fejemre rántotta a takaróként szolgáló durva szőttest, és szorosan lezárt szemekkel igyekeztem figyelmen kívül hagyni az új nap érkeztét. Végül persze feladtam, s ahogy kelletlenül néztem a résen át beáramló fényben kavargó porszemeket, meglepetten ébredtem rá, hogy jóval kevesebb van belőlük, mint eddigi szállásainkon.

Az elmúlt nap emlékei szédítő hirtelenséggel rohantak meg. A por azért gyérebb, mert ez a város legjobb fogadója. Ahol rajtam kívül Sebastian is megszállt. Én pedig vele és még sok mással együtt a fejem búbjáig ülök a bajban.

Nem állítom, hogy a veszedelmek közelsége teljesen hidegen hagyott volna – de az étvágyamnak mindenesetre nem ártott meg. És mivel az ágyam mellé készített, gazdagon megrakott tálcán illatozó hideg sült és a töltött lepények ugyancsak ínycsiklandozónak tűntek, rövid úton neki is láttam.

Már az ízletes fogások felét elpusztítottam, amikor megnyikordult az ajtó, és Sebastian lépett be. Észrevettem, persze, de még mindig túlságosan éhes voltam ahhoz, hogy zavartassam magam a jelenlététől. Ő meglepően sokáig tűrte, hogy jóformán levegőnek nézem, de végül egy hirtelen mozdulattal elrántotta előlem a reggelim maradékát.

Erre már kénytelen voltam ránézni, mire kurtán elmosolyodott.

- Na végre. Azt hinné az ember, hogy a királyi udvar küldötte több tiszteletet érdemel.

- A király küldötte a legkevésbé sem érdekel – vontam vállat – Az egykori diáktársammal pedig túl régóta ismerjük egymást a formaságokhoz. Egyébként szép jó reggelt… neked is.

Lapos pillantást vetett rám, és felvett egy lepényt a tálcáról.

- Érdekelne, kitart-e az étvágyad, miután elmondom: mi a Don Emiliónak készülő csapda következő lépése.

Próbáltam meggyőzni magam, hogy a gyomrom táján támadt enyhe szorítást csupán a túl gyorsan elfogyasztott finom falatoknak köszönhetem… és nem a mind határozottabb balsejtelemnek.

- Visszamegyek Don Emilióhoz – feleltem, majd nyomatékosan hozzáfűztem – Ahogy megbeszéltük.

- Majd. Előbb még Franciscónak el kell vinni a levelet. Vagyis egy pontos másolatát.

Nagyot nyeltem; most már határozottan rosszullét környékezett. Ha valakinek, akkor neki tudnia kell, hogy én nem mehetek Franciscóhoz.

Falrengető hahotájára eszméltem fel.

- Épp olyan bátor vagy, mint régen! Kíváncsi voltam, megváltoztál-e és esetleg összecsuklasz-e, de sajnálatomra nem tetted. Azért elég sápadt vagy – méregetett derűsen.

- Ne aggódj, nem téged küldelek. Valakit az embereim közül, akit ő nem ismerhet. A biztonság kedvéért kölcsönadod neki a parókádat meg az álbajszodat.

- Eridj a pokolba – közöltem vele hasonlóan barátságosan. Mindenesetre hálás voltam, amiért ültem; ugyanis váratlan remegés fogta el a lábamat. Nem fáradtam a kupával, egyenest a korsóból döntöttem magamba az italt.

- Tehát várjam meg, amíg a küldötted visszatér, és utána eredjek Don Emilióhoz?

- Úgy van – komolyodott el – Keress bármilyen bűnjelet. És mielőbb! A vadászat napján kívánom elfogatni őt is, meg Franciscót is. Nagyon jó lenne, ha addigra már több lenne a kezemben a leveleknél.

Igaz is, a vadászat. A sosevolt és – remélhetőleg – soselesz merénylet.

- Ott kell lennem a vadászaton, Sebastian.

- Ennyire hajt a kalandvágy?

- Remélem, ez a szenvedély sosem hagy el – mosolyodtam el – De ettől még szeretek élni. Ha azonban visszamegyek Don Emilióhoz, valószínűleg meg akar majd ölni. Az egyetlen esélyem, ha azt mondom neki: a vadászaton csak én adhatom meg a jelet a merénylőknek. Akkor addig talán nála maradhatok… és kereshetem a bűnjeleket.

Elgondolkodva nézett, majd kurtán biccentett.

- Legyen így.

Kiszolgálta magát a boroskancsóból, majd ismét rám nézett, de olyan áthatóan, hogy beleborzongtam. Ez egyszer semmi kedvem sem volt filozofálni, és erősen tartottam tőle, hogy bármit is készül mondani vagy kérdezni, az nem lesz egyszerű.

- Mondd, mivel érdemelt ki az a fogoly… Gaspard, igaz? Mivel érdemelt ki ekkora hálát?

De jó is volna elütni a kérdést valami hangzatos szólammal.

Azonban joga van az igazsághoz.

És talán Gaspardnak is tartozom vele.

- Emberséges volt, pedig semmi oka nem volt rá – feleltem – És ezzel egy suhancnak elviselhetővé tette a poklot, amelybe a meggondolatlan gyerek önként ugrott bele.

Olykor úgy érzem, a Mindenhatónak volna ilyen tekintete, ha emberi alakban járna, borzongtam bele a pillantásába.

- Ez a… pokoljárás véletlenül nem az újvilági utad idején esett meg?

Nem volt értelme tagadni.

- Jól gondolod, Sebastian.

- Úgy ne is beszéljünk róla többet – intett, mielőtt még bővebb vallomásba kezdhettem volna – Elvégre is megesnek az Ég alatt efféle egybeesések. Egyébként – kortyolt nagyot a kupából – sajnálom. Egyre jobban sajnálom, hogy a salamancai diákévek után megfeledkeztem rólad. Bárki áldhatja a sorsát, aki a barátjának nevezhet téged.

- Ez rád is igaz – viszonoztam őszintén. Némileg meghatott hangulatom sem akadályozott meg azonban abban, hogy egy óvatlan pillanatban visszaszerezem tőle a tálcát.

- Ha már úgyis soká kell itt nálad várakoznom, legalább hadd töltsem kellemesen az időt.

Sebastian leplezetlenül kacagott.

- Egyszer még kifordítanak az irhádból a szemtelenségedért!

***

Míg kénytelen voltam a vendégszeretetét élvezni, sokszor beszélgettünk, és magam is meglepődtem rajta, milyen könnyen találtunk rá ismét a salamancai idők ízére. Olykor úgy éreztem, mintha nem is hullt volna közénk annyi esztendő.

Akkor is épp a szobájában voltam, amikor küldönce visszatért Franciscótól a válaszlevéllel. Sértetlenül távolította el a pecséteket, ahogy a korábbiakkal is tette – ezúttal azonban olvasás után nem helyezte vissza őket, hanem (igaz, röpke tétovázás után) a kezembe nyomta.

- Olvasd.

„Még ma elküldöm a meghívásomat a vadászatra Don Sebastiannak. Örülök, senor, hogy legalább így a szolgálatára lehetek, mert még mindig nem találtam hamisítót… de keresem. Éjjel-nappal. Francisco Fernando”

- Ez jó hír, nem? – emeltem fel a tekintetem a kusza, láthatóan izgatottan odavetett sorokból – Úgy alakul, ahogy vártuk… igaz?

Ő komoran nézett rám.

- Pontosan úgy. Nincs hamisító… még nincs. Ő nem talált. És mivel még ma átköltözöm hozzá, hiszen végtére is királyi küldöttként jogom van hozzá, hogy vendégül lásson… tehát átköltözöm hozzá és attól fogva nem lesz alkalma a tudtom nélkül kilépni a házból. Arra is lesz gondom, hogy ne üzenhessen Don Emiliónak.

Megborzongtam; de ez jófajta izgalom volt. Mintha magas tétet játszanék meg… vagy mintha ismeretlen ló nyergébe pattannék.

- Vállaljam én a hamisítást is a merénylet mellett? Talán kissé bajos lesz elaltatni a gyanakvását, mellesleg nem értek a pénzverő tőkéhez, de…

- Nem – szakított félbe – Még ha az angyalok nyelvén szólnál, akkor sem tudnád vele elhitetni, hogy épp téged jelölt ki Francisco erre a feladatra is. Nem beszélve arról, hogy nekem olyasvalaki kell, aki ért a tőke használatához. Nekem szükségem van hamis pénzre. Ott, Don Emilio otthonában.

Komisz kis köhögés kezdte kaparni a torkomat, ahogy végre megértettem. De nem akartam érteni.

- Kire gondolsz?

- Tudod te azt jól – felelte csendesen. Nem volt gunyoros… még csak elégedett sem – Azonban, ha ennyire nem akarod elsőként kimondani a nevét, megteszem én. Keresd meg Gaspardot, és vedd rá, hogy segítsen. Kegyelmi levelet állítok ki a részére, minden múltbeli bűne alól felmentem, és azt is írásba foglalom, hogy akármit is tesz most, azt az én parancsomra teszi. Biztonságban lesz.

- Már ha Don Emilio nem végez vele.

Élesebben sikerült mondanom, mintsem akartam, de nem sértődött meg.

- Úgy van. De ne feledd: ha nem kívánja megtenni, akkor szabadon elhagyhatja az országot. Nem fogom üldözni; állom a szavam. Választhat; de gyorsan válasszon. Ma estig valakit el kell juttatnom Don Emilióhoz. Őt vagy mást, végtére is mindegy.

Visszavette tőlem a pergament, és gondosan lemásolta újra. Némi igazítással.

„Még ma elküldöm a meghívásomat a vadászatra Don Sebastiannak. Örülök, senor, hogy a szolgálatára lehetek. Senor pedig, remélem, szintén örülni fog, amiért végre találtam megfelelő hamisítót. Őt küldöm a levélvivővel együtt. Francisco Fernando”

- Nos? – érdeklődött, míg az újraírt levelet feltekerte, s visszaügyeskedte rá a pecsétet – Hogyan döntesz?

- Beszélek Gasparddal. Dönteni ő fog.

Így hát magamhoz vettem a levelet és ellátogattam a kolostorba. Bejutnom ugyan nehezebb volt, mint az első alkalommal, de végül csak sikerült az apát elé kerülnöm. Még távolt volt az alkonyat, a szűk teremben mégis homály uralkodott, amit alig űzött el az asztalra állított gyertya. Ennél a cseppnyi világosságnál rótta a sorokat az apát egy gondosan megrajzolt iniciálé mögé.

Amikor először találkoztunk, én még gyermek voltam, ő pedig csak egyszerű szerzetes, egy másik kolostorban, akit kódexmásolásra osztottak be. Munkáját azonban nemcsak alázattal, hanem örömmel végezte – és úgy tűnik, kitartott mellette felemelkedése után is.

Az engem kísérő szerzetes s az én lépteim neszére felnézett a fóliánsból, s intett, hogy kerüljek csak bátran beljebb.

- Miben lehetek a segítségedre? – kérdezte, amikor magunkra maradtunk – Bocsáss meg, ha tévedek, de ismerősnek tűnsz – bizonytalanodott el, majd felismerés villant a tekintetében.

Felemelte a gyertyát, és közelebb lépett.

- Majdnem megtévesztettél – suhant át egy halvány mosoly az ajkán, ahogy az arcom elé tartotta a fényt – De azért ügyes álca, Florian. Nos? – kínált hellyel, visszaállítva a gyertyát a pergamenek mellé – Miért kerestél fel?

A szék ugyan durván faragott és kényelmetlen volt, de volt támlája és karfája, így legalább elnyúlhattam benne. A fáradság hirtelen szakadt rám; mióta Cristóbalt elküldtem magam mellől, most először nem volt szükségem semmiféle alakoskodásra.

- Gasparddal szeretnék beszélni, atyám. Fontos híreket tudtam meg. És neki döntenie kell a sorsáról.

Figyelmesen hallgatott; jóval azon túl is, hogy befejeztem a történetemet, és ettől égető csalódottság kezdett környékezni. Ő olyan tiszta volt, olyan méltóságteljes… ha már neki sincs szava arra, amibe keveredtem…

- Megviseltnek tűnsz, fiam.

- Csak festék – vágtam rá ösztönösen, ő azonban a fejét ingatta.

- Nem az arcodról beszélek, hanem a tekintetedről. Szeretnél gyónni?

Egy pillanatra meginogtam. Jó lenne, már rég’ nem részesültem az isteni kegyelemben… de nem tehettem. Bűnbánat nélkül nem.

- Köszönöm, atyám, de nem lehet.

Pillantása fürkésző volt, mégis megértő.

- Miért?

- Nem vagyok büszke mindenre, amit tettem… de nem bánok semmit. És ha sikerül segítenem Gaspardon, akkor nem is fogok.

Bárki más pap, akit ismerek, a kénköves pokollal fenyegetett volna efféle szavak hallatán, ő azonban csak intett, hogy térdeljek le. És könnyedén a fejemre tette a kezét.

- Így nem oldozhatlak fel, te is tudod. Azonban fohászkodom érte, hogy kísérjen az Ég áldása, mert tudom, hogy a jóért harcolsz. Segítsen az Isten, fiam. És tudom, hogy vissza fogsz térni, ha véget ér a vadászat. Most pedig elmegyek Gaspardért. Várj meg itt.

Nem álltam fel; most jólesett térdepelni. A szobában most már egészen eluralkodott a homály, elfátyolozta a falon a kereszten függő Krisztus vonásait is. Pedig de jó volna látni… tudni… legalább sejteni, hogy mit tart az Ég erről a mi mostani kalandunkról.

Daróc surranására neszeltem fel néma fohászomból.

Gaspard állt mellettem, rajtunk kívül üres volt a szoba. Bár az apát majdnem mindent tudott, mégis jólesett, hogy kettesben hagyott minket. Ehhez a beszélgetéshez nem vágytam tanúkra.

Az egykori csempész első ránézésre pont olyan alázatosan festett a barátcsuhában, mint bármelyik szerzetes. De csak addig, amíg hátra nem vonta a csuklyát, felfedve az arcát. Ráncoktól keretezett szürkéskék szeme ugyanis éppolyan elevenen csillogott, mint amikor kihoztam a börtönéből. Vagy akár mint sok évvel ezelőtt, azon a tengerparti éjszakán.

Széles mosollyal köszöntött, félresöpörve minden zavaromat.

- Jó, hogy végre itt vagy, Florian, Isten hozott! Bár ugyancsak furcsa maskarában, azt meg kell hagyni! Minek köszönhetem, hogy meglátogatsz?

- Hogy vagy, Gaspard?

- Kissé unatkozom, bár készséggel elismerem, ez még mindig sokkal jobb, mint az örök nyugodalom a föld alatt. Amit már kétségkívül megkaptam volna nélküled. Az atyák egyébként emberségesek, jó hozzám itt mindenki. Cristóbal pedig gondoskodik róla, hogy mégse legyenek annyira egyhangúak a napok.

- Mit követett el már megint? Mindegy, akármit is; mégsem akarom tudni. Legfeljebb majd, egyszer, ha ezt az egészet mindannyian túléltük.

- Lesz mit mesélnem – biztatott, de rögvest el is komolyodott – Mi történt, amióta idebenn vagyok? Megtudtál valamit?

Bólintottam. Egyszerre megsűrűsödött a levegő; akármilyen nagy kortyokban is nyeltem belőle, az is kevés volt.

- Don Emilio sosem látott téged, igaz?

- Sosem – bizonytalanul méregetett – Nem járt a fogadómban sem, arra emlékeznék. Hozzá akarsz küldeni? Mit kívánsz tőlem?

- Én semmit – sóhajtottam – De a király küldötte, Don Sebastian, aki éppen erre a hamisításra akar fényt deríteni; ő kíván.

- Hadd halljam.

- Ha úgy akarod, akkor szabad vagy. Átszökhetsz a határon vagy felszállhatsz egy Újvilágba tartó hajóra. Don Sebastian a szavát adta, hogy nem fog üldözni. Becsületes ember, megbízhatsz benne.

Egy percig sem hittem, hogy elfogadja – azonban ettől még őszintén reménykedtem benne. Ő azonban sztoikus képpel hallgatta a kegyelmi ajánlatot, és kurtán megkérdezte:

- De?

Voltaképpen igaza van; ismertem el kelletlenül. Ha csak az életét kívánná menteni, azt már régen megtehette volna. Akkor nem kellene itt rostokolnia a kolostorban.

- De ha szeretnél visszatérni a fogadódba, ha itt kívánsz élni Sevillában… akkor cserébe azt kéri, hogy segíts neki elfogni Don Emiliót.

Gaspard kirévedt az ablakon. Odafenn a magasban nehéz fellegek tornyosultak egymásra, mint egy hatalmas templom boltozata.

- Nem is olyan régen még örömmel fogadtam volna el az első ajánlatot és a következő virradat már egy hajón találna, mindegy, hogy hová tart. Érdekelne, mikor változtam meg; mert most már nem akarok menekülni – fordult hirtelen ismét felém – És nem azért, mert féltem az életemet. Egyszerűen csak nem akarom, hogy gazembernek higgyenek. Érted te ezt?

Elfogódottan bólintottam.

- Értem, Gaspard.

Az egykori csempész apró fintort vágott.

- Akkor jó neked, fiatalúr. Mert én sehogy sem értem magam. De mivel a filozófia sosem volt kenyerem, így nem is töprengek rajta sokat. Mit vár tőlem ez a te Sebastianod?

- Amióta visszautasítottad, hogy pénzt hamisíts, Francisco kétségbeesetten keres valaki mást a helyedre. De nem talál, ezért neked kell elmenned. Ha lesz hamis pénz Don Emiliónál, az lesz a legjobb bizonyíték ellene. Nem lesz bántódásod, Don Sebastian írásba adja, hogy az ő parancsára cselekszel.

Halkan füttyentett meglepetésében.

- Emlékszel a régi mesteremre, akiről beszéltem? Aki azt mondta, hogy a legapróbb fény is bevilágítja az éjszakát? Nos hát, az egyik kedvenc jelképe a farkába harapó kígyó volt. Szerinte az időt jelképezi… szerintem meg az én mostani sorsomat. Mennyi mindenen keresztülvergődtem, hogy eljussak oda, ami elől futottam. Mulatságos, nem?

- Sajnálom – hajtottam le a fejem őszinte lelkiismeret-furdalással – Segíteni akartam, nem bajba sodorni téged.

Ő azonban vakmerő derűvel kacagott.

- Örömmel juttatom azt a két nyomorultat arra a sorra, mint amit ők szántak nekem. És egyébként is: mindig szerettem a veszedelmes kalandokat.

Mit tehettem volna? Én is elmosolyodtam.

- Legalább ezúttal egy királyi kémmester is melletted áll majd.

Vállat vont s egy pillanatra elfordította a tekintetét.

- Minden tiszteletem ezé a te Sebastianodé, nem is beszélve király urunkról, de azért jobban örülnék, ha a földi felségeknél egy kissé magasabb hatalom támogatásáról is tudnál biztosítani. Ne – intett hallgatásra, mielőtt még akár egy hang is kijött volna a torkomon –, ne mondj semmit. Még a magamfajtáknak is megvan a maga hite, még ha különösnek is tartják egyesek. Ne nézz így, nem rád értettem. Egyszóval megteszem, eljátszom nektek a hamisítót Don Emiliónál. Francisco azonban ismeri az arcomat – borult árny a vonásaira – Ha lehet, vele nem szívesen találkoznék.

- Nem fogsz. Sebastian ígéretet tett, hogy átköltözik hozzá a fogadóból, ergo gondoskodhat róla, hogy ne hagyja el az otthonát. De az talán valóban nem ártana, ha a színészek a te arcodat is kezelésbe vennék. Ami engem illet, felfrissíttetem velük az álcámat és javaslom neked is ugyanezt, mielőtt önként hurokba dugnánk a fejünket Don Emiliónál.

Gaspard eltúlzott tisztelettel, cirkalmasan meghajolt.

- Úgy hát vezess és én bárhová követlek.