Tizenegyedik rész: Utószó

Két esztendővel később

A tengerészek elnyújtott kiáltásától megriasztott sirályok felrebbentek, és gyors csapásokkal szárnyaltak a kékellő magasba. Vijjogásukat hallottam már bánatnak, örömujjongásnak, haragnak… ezerszínű volt, saját hangulatomtól függően. Ezúttal izgatottnak véltem, mintha nem csupán halra, hanem új kalandra is éhesen kelnének szárnya a horizont felé. Vajon meddig repülhetnek, merengtem el, milyen messzire juthatnak el a távoli kékségben, míg el nem fáradnak?

Amikor legutóbb szálldogáltak errefelé hírek az Indiákról, az alkirály betegeskedését is idesodorták. Úgy beszélik, súlyos a kór… és nemsokára új senort küldenek a helyére. Talán már jövőre.

A szóbeszédet elsőként Sebastian hozta, neki már a mesterségéhez tartozott, hogy mindenféle fecsegést figyelemmel kísérjen. Cristóbal lelkesen hallgatta értesüléseit, és ezt látva régi diáktársam homályos ígéretet tett, hogy talán bejuttatná őt az új alkirály kíséretébe. Persze akkor, ha valóban azt a senort nevezik ki a tisztségre, akit ő sejt. De hát miért is tévedne? Az neki nem szokása.

Már most elszorul a szívem, ha arra gondolok: egy év múlva talán már unokaöcsémmel a fedélzetén fut ki innen egy hajó… és hogy utána hónapokig fohászkodhatok, valahányszor vihar dúl: kerülje el az alkirály útját… és ne legyen lázongás az Újvilág lakói közt… egyáltalán, hogy minden baj, tőr, méreg, járvány messze kerülje el Cristóbalt.

Persze tudom én, hogy meg kell lennie. A fiút ugyanúgy hajtja a vére, ahogyan engem egykor, és ez ellen meddő volna küzdeni. És ha már ilyen kalandvágyónak született, akkor a legjobb helyre fog kerülni.

Ki tudja; talán kimódolom, hogy én is vele tarthassak.

Elvégre is… a legendám szerint jártam az Újvilágban. Milyen mulatságos volna igazzá tenni a szóbeszédet.

Élvezettel tartottam bele arcomat a feltámadó szélbe, amely kövérre dagasztotta a kifutáshoz készülődő Aranyflotta vitorláit. Pontosabban majd csak lesz Aranyflotta, ha gazdagon megrakodva tér haza az Indiákról.

A behajózásra várók forgatagában váratlanul ismerős arc bukkant fel. Azt hittem, talán csak a szemem káprázik, talán csak az előző este benyakalt bor űz még mindig tréfát velem… A varázslatos kurtizán, Yasmine és én pár napja ismét egymásra találtunk, és hát féktelen örömünkben mindenből egy kissé túl sokat csináltunk.

Lehunytam a szemem, majd ismét kinyitottam, de a jelenés nem tűnt el. Sőt: látomáshoz nem illő módon felragyogó arccal ismert fel, és széles mosollyal integetve törtetett felém.

- Hála az Istennek, Florian! – harsogta, mit sem törődve a feltűnéssel – Nem volt már más kívánságom az Úrhoz, csak hogy adjon jó szelet és jó időt az útra… meg alkalmat elbúcsúzni tőled. Ezek szerint mégsem haragszanak rám oly nagyon Odafenn.

- Halkabban – sziszegtem, egy domonkos csuha felé intve, de azért nem állhattam meg, vele mosolyogtam – Én is örülök, hogy látlak, Gasprad. De hát mit keresel te itt?

- Hajóra készülök szállni.

Megszédültem.

Valahol, valamikor már elhangzottak ezek a szavak. De akárhogy erőltettem, nem emlékeztem, mikor. Mégis… furcsamód békességet éreztem a hallatán.

- Az Aranyflotta? – intettem az impozáns csoport felé – Talán te is a legénység tagja leszel?

- Úgy van. Ekkora kincs mellé elkélnek a fegyveresek is. Közöttük kaptam helyet. Néhány utat végighajózom, utána… a te Sebastianod azt is emlegette nemrégiben, hogy talán én is kapok kereskedelmi engedélyt. El tudod képzelni? Hogy egy egykori csempész az Újvilággal kereskedjék, méghozzá királyi támogatással? A Társaság részeként?

- Fogadd elismerésem – szívből örültem a sikerének, csak azt nem értettem, hol találkozgat ő Sebastiannal. Neki is szegeztem a kérdést, mire ő hanyagul vállat vont.

- A barátodat időnként Sevillába szólították a megbízatásai. És ha már ott volt, hát miért hagyta volna ki a fogadómat, amikor az a város legjobbika? Egyébként, ha már a sevillai híreknél járunk: emlékszel rá, hogy Don Emiliónak volt egy lánya is? Könyörületes rokonok fogadták be, miután halott apját elítélték, és most nemrégiben hallottam, hogy összekerült valami gazdag nemesúrral. Ősszel lesz a menyegzőjük; a család cselédje gyakran jár a fogadómba, ő mesélte, hogy a senorita boldognak tűnik. Gondoltam, tetszeni fog neked a hír.

Az Úr kegyes; gondoltam megkönnyebbülten. Az elárvult lány sorsáról eddig semmit sem tudtam, és nyomasztott a gondolat, hogy én okoztam a vesztét. Ezek szerint talán jóra fordul az élete.

- Egyébként hiszek Don Sebastiannak, ha majd valóban kívánom a segítségét, bizonyosan megadja – fejezte be történetét Gaspard – De addig is: az Aranyflotta tagja leszek. Büszke egy rakás csónak az ott, nem igaz?

Felnevettem. Javíthatatlan; sose lesz hajlandó hajbókolni semmiféle tekintély előtt. Emiatt aggódtam is érte kissé, de már megtanultam, hogy ha kell, akkor minden nyakassága ellenére is tud magára vigyázni.

Azért remélem: mihamarabb kereskedő lesz belőle.

- Mi lesz a fogadóddal? – jutott hirtelen eszembe – Sevilla egyik legjobbjával?

- A legjobb, engedelmeddel – javított ki önérzetesen – Nemrég megváltam tőle. Gyakorlatilag elajándékoztam. Egy… ifjú rokonomnak. Egy nagyon közeli rokonomnak.

Meghökkenten pislogtam. Tudtommal egy szál maga állt a világban. Egy ifjú rokon… hacsak…

- Úgy tudtam, nincs családod.

Pillantása rejtélyes volt és gyászos, mint éjjel a folyók tükre.

- Sokáig én is így hittem, Florian. De tévedtem, méghozzá nagyot, és tévedésem egy apró morzsáját talán helyrehoztam ezzel a döntésemmel.

Megértettem, hogy kegyetlenség volna tovább faggatni. Egyébként is már sejtettem az igazságot.

- És mi lett a jutalmaddal? – fordítottam másra a szót – Vagy szeretett királyunk végül csak a dicsőséget adta neked, az ígért pénzt megtartva saját kincstárának?

- Az vérdíj volt, nem jutalom – vetette fel önérzetesen a fejét – Igaz, meglehetősen késve kaptam kézhez, de amint megkaptam, rögvest a szent nővéreknek adtam, a lelencek javára. Tudod, Florian, ifjúkoromban elég sokat mulattam szajhákkal… könnyen meglehet, pár új életet is teremtettem némelyikkel. Ki tudja, szegény gyerekek mennyi szenvedésre születtek… Talán ezzel az adománnyal egy töredékét letörlesztem a bűnömnek. Nekem efféle pénz nem kell. Én csempész voltam; borral, fűszerrel meg selymekkel kereskedtem… nem emberéletekkel. Örülök, hogy két gazemberrel könnyebb lett a világ, de pénz nekem nem kell Emilióék haláláért.

Csendesen megszorítottam a kezét. Megszólalni nem tudtam; valami kósza erő túlságosan szorította a torkomat. Én bizony vígan elmulattam volna a jutalmat a helyében, sőt, egyenest az átkozott kurafi Don Emilio sírján ürítgettem volna a kupákat. Pedig Gaspard többet szenvedett miatta, mint én.

- Tehát ismét tengerre szállsz – néztem, ahogy a szél fehér tajtékkal szórja be a partot.

- Vén tölgyet nem szokás átültetni – mosolygott az öreg. Nem teljesen boldogan, de nem is bánatosan… leginkább talán megbékélten – Sok vihart megéltem, talán szükségem volt ezekre a békésebb esztendőkre, hogy fogadósként szemléljem a világot. De eluntam, hogy egyszerű néző legyek, Florian. Ha valakinek, akkor neked ezt meg kell értened. Öregszem, és a halál már szemet vetett rám. A segítségeddel elszöktem előle, Emilióék nem pusztíthattak el… de az elmúlt két évben, amikor rossz éjjeleken felriadtam, olykor éreztem a közelségét. Hát majd meglátjuk, a vén cimbora szereti-e a sós vizet. Mert ha engem akar, óceánokon át kell követnie.

Most már meg sem próbáltam leplezni megindulástól rekedtes hangomat.

- Szívből kívánom, hogy még számtalanul sok esztendőn át hiába keressen, öreg barátom.

Derűs szikra villant a szemében.

- Rajtam nem fog múlni, fiatalúr. Szeretnék még jó sok vihart megérni a tengereken, mielőtt az Úr elé kell állnom. Ki tudja… mesélted egyszer, hogy egy napkeleti nagyúr megkímélte asszonya életét, mert a nő sok szép mesét tudott. Hátha én is megkapom az üdvösséget, ha elég sok történetet élek addig meg.

Ezekért a szavakért bármelyik pap máglyára küldte volna eretnekként, de én a saját üdvösségemet is feltettem volna rá: kevés emberben él ilyen erősen a hit.

- Ha azt is elmeséled neki, hogyan mentettél meg egy sihedert egy régi-régi csillagos éjszakán, akkor bizonyosan.

Váratlanul könnybe lábadt a szemem, de meg sem kíséreltem megakadályozni. Hadd lássa ő is, hogy hiányozni fog.

A kapitány fedélzetre parancsolta a legénységet; mennie kellett Gaspardnak is.

- Jó szelet, öreg barátom! – kiáltottam utána; remélem, meghallotta a tömeges búcsúzkodás zsivajában – Ki tudja, talán hamarosan összesodornak a hullámok.

Az összeverődött sokasággal együtt álltam a parton, tekintetemmel kísérve a távolodó hajókat. Még akkor is ott álldogáltam, amikor a tömegből már csupán pár lézengő maradt, a Flotta pedig csak sejtelmes fehér remegés volt a messziségben… végül már az sem. És biztosan éreztem, hogy ha az új alkirály flottája megindul Cristóballal, akkor azon én is rajta leszek.

Hiszen félelem, vakmerő remény és szabadság együtt jár a nagy tengeren. Úgy mondják, részegítő elixír.

És én szeretnék jókorát kóstolni belőle.