A fiú arcán ekor egy ismerős érzés jelent meg,majd hirtelen képbevágásokra hunyta le szemeit, s ily módon próbált visszaemlékezni a történtekre. Nem jutott édesapjával közös tényezőre, ugyanis nem emlékszik tisztán saját álmára.

-Fiam.-kezdte türelmesen édesapja.-Ez nem betegség hanem természetefeletti jelenséggel volt dolgod. A rossz szellemek nem a testedet támadják hanem a lelkedet. Ha megütnek, nem az arcod fáj hanem az emléked. S utána annyira elgyengülsz hogy egyik gondolatodból zihansz a másikba.

Valamikor az időben, mondanám, hogy túl az Óperencián, de nem. Ez a történet máshoz játszódik, ott ahol a színek élénkek, virágpor száll a szélben, csilingel a harangvirág, énekel a tátika, táncra perül a tulipán. Itt tündérek sere forog, lepkékkel szállnak az ég felé. Mara királynő vigyáz a tündérek hadára, mellette lánya, Harmat.

Egy napon, mikor már a kapuban állt a tavasz, Mara a lányát hívatta. Harmat épp leterítette az ágyát friss virágszirmokkal és levelekkel, mikor megkapta a hírt, hogy a királynő hívja.

Összeköltöztünk!

Együtt élünk jelenleg egy albérletben,

közel innen és a távolon túl.

Ez mind azért van, mert szeretjük egymást és örökkön örökké együtt akarunk élni.

Hamarosan összeházasodunk és mind a ketten nagyon várjuk a pillanatot, hogy kimondjuk

a boldogító igent.

A te összes ex-ed és az enyéim is mind ott lesznek majd váratlanul, hogy megakadályozzák a boldogságunkat.

Velük nem kell foglalkozni, majd lefoglalják egymást.

Az igazi otthonunk ahol majd élni fogunk a gyermekeinkkel kész van és valójában már ott élünk

csak nem tudunk róla.

Kilátás az emlékek tengerére,
Koszt, kvártély, bitófa.
Kietlen sötét kis szobák ezrével.
Ne szállj meg itt soha!

Kerítése hideg véres szögesdrót.
Ablakai töröttek,
A szél fagyos hangja rajtuk ki-beszól,
Hangosan zörögve.

Bent halkan gyászt simogat a hold fénye.
Zordon rácsok között,
Egy megszaggatott foszlány emlékképe
Utoljára süvöltött…

(2010)

Nagy Viktóriának ajánlva

Íme a gyűjtemény, talán egy kicsit szerény,
Drakulának élve hagyni senkit sem erény:

Vércsoport szerint osztályozza az áldozatokat,
Mert jeligéje: Étkezni csakis változatosan!

Birtoka Erdély szívében több százezer holdas.
Utálja rég a napot, mert nem ugatja ordas.

Minden vérszerződése nyereséget hozott,
Ki szövetségre lép vele, legyen átkozott!

Szenvedélyes gyűjtőként tépdes sorsokat,
Ellátva munkával a koporsósokat.

Esténként iszik egy pohár bikavért,
Sosem fizetne e csodás italért…

Pók-háló-szobája vörös pokol,
Vérrel álmodik, vért is szónokol.

   Képzelj el egy szívet...de ne akármilyet!Legyen ez a szív üvegből és legyen nagyon törékeny!
   Halvány fehéren világít,mint egy ártatlan angyal üvegből lévő szárnya.Majdnem épp és  egészséges,csak négy mély barázda szántja a gyönyörű felületét.A mélyedések alján borvörösen csillognak a ki nem mondott régi fájdalmak.Vannak rajta még korom foltok is.Feketék,akár a varjú rémisztő tolla.Ezek csak régi családi ügyek,melyek mindig ott lesznek rajta.Éktelenkednek még kisebb karcolások is,de ezek csupán világoskékek,jelképezve minden egyes csúfolást,magányos időszakot.Körül veszi ezt a magányos üvegszívet a végtelen.Zafírkéken nyúlik el hosszan,addig amíg csak lehet és minnél feljebb jutsz,annál boldogabb lehetsz.Ez a szív közel van s mégis távol.Jelenléte érezhető,de közben minden suttogása alig hallható,kételkedő.Ez az egyszerű,de mégis gyönyörű tárgy forog körbe-körbe.Nem olyan gyorsan,ám nem is olyan lassan.Egyszer csak zuhanni kezd,miközben a legfájdalmasabb és legmeghatóbb dallamot kezdi el játszani.Kifúlt a hang,sikolyba csapva át.Leesett olyan robbanással,mint amikor leejtesz egy poharat.Szilánkokra tört...ezer darabra...miközben két nagyobb darab befeketedett.Két név jelent meg rajta és felette turbékoló galambpár született.A többi szilánk beszürkült és néma maradt,csak a két fekete dúdolt egy keserves dallamot.Ez egy összetört szív,körülötte minden sötét és rémisztő.Varjak lepdesnek,míg a két galamb ijedtében elmenekült.Kék szalaggal a csőrükben,mely a szövetségüket jelképezi.Ráhullott a befekedett részekre,eltakarva őket.

Facebook, üzenőfal.

Szia, megtennéd, hogy elolvasod? Köszönöm! Ígérem nem tartalak fel sokáig! Goda Zoltán vagyok, 32 éves családos ember. Ez azonban nem mindig volt így. Három hónapja vagyok itt, mert szerettem volna találni egy nyugis helyet, ahol átgondolhatom az elmúlt tíz évben történteket és eldönthetem hogyan tovább. Kipróbáltam már sok mindent, éltem, dolgoztam már sokfelé. Voltam ügyvéd néhány hónapig és orvosként is dolgoztam pár napig, de azt valahogy nem bírtam.

A buszsofőr ki szeretett volna tolatni a kocsiállásról – a hivatalos indulási ideje már két perce elmúlt. Amikor azonban becsukta az első ajtót, odalent ziháló, a futástól és az őt ért széltől kipirosodott arcú, középkorú férfi jelent meg, kérőn tekintve a vezetőre.

„Na persze” – gondolta az – „Ha egyszer engedékeny az ember, rászoknak a későn érkezésre. Pedig nem hiszem, hogy nagy dolog lenne indulás előtt pár perccel megérkezni.”

Kelletlenül kinyitotta az ajtót, és morgott valami olyasfélét az orra alatt, hogy „Időben kéne érkezni.”

A hálásan köszönő férfi azonban nem szállt fel.

Emlék

Volt a múlt s pár kedves alak.

Visszagondolok, nem felejtem.

Fülembe nem felelnek

mégis hallom hangjukat. 

Születés

Napvilágot látott csecsemő

felsír, majd nyukszik anyja karjában.

Piciny szája még remegő

s elalszik kicsiny ágyában. 

Temetés

Alakok feketében sírnak.

Temetés van! 

Egy szeretett testvér elment

ott alszik a sírban. 

Kép

Nézem eme csodás piktúrát

minden egyes részét,vonulatát

Miként látta a Festő?

Számodra nincs bocsánat

hiába van szívedben bánat

tűnj el a szívemből

jön majd más te utánad.

Az élet nem lesz könnyebb

hiába hullajtod a könnyed.

A világomba vittelek

s magaménak hittelek.

Hittem a szép szóknak

s megannyi bóknak.

Hittem, hogy szerettél,

hittem, hogy te jó vagy.

Remélj új szerelmet

ki megbízik majd benned.

Én nem bízom már többé

inkább válok döggé. 

Ínséges idők jártak a Níluson.
Hogy holnapra is jusson
valamicske étek,
az aligátorok visszafogottan éltek.
Egyszer az egyik, (vállalkozó szellem)
fellépett a semmittevés ellen:
Elhatározta, hogy ő, az aligátor,
lesz az esőerdőben a navigátor.
Túrákat tervezett, kedvező áron,
hogy az úton pár állatot felzabáljon.

A vállalkozásnak egyedül ő volt az ura...
Nevet is adott neki. Így lett: TOR-túra

***

Reklám:

Ez az esőerdei túra,
jobb, mint bármely fogyókúra.

Adok

Valamikor a bánat,

mint szélvihar támad,

és elborítja egész testem,

széttépi a fájdalom a lelkem.

Valamikor a halál,

megkeres és rám talál,

véres kaszájával szaggatja szívem,

de nem öl meg, csak kínoz engem.

Valamikor a súlyos fájdalom,

nem hagyja, hogy álljak lábamon,

tép, szaggat, marcangol, felkoncol,

vérzek, félek, rettegek mindenhol.

Ilyenkor nem látok…

nem érzek…

nem kérek…

nem nézlek…

magamhoz nem térek.

Kőbányán, az Újhegyi úton
rágodom most is rajtad...
te elloptad szívemet,
pedig nem akartad...

Szombat reggel felkeltem és láttam, hogy Tina az ágy szélén ül és készülődik.

-Te hova készülsz? - kérdeztem meglepetten.

- El kell intéznem még pár dolgot Hétfőre. - válaszolta majd felhúzta a csizmáját.

"És mi van a Vasárnappal?" gondoltam.

Miért nem akkor intézi a dolgát és nem bújik vissza mellém az ágyba.

-Lesz egy fontos ügyem és a papírokat el kell rendeznem.

-Mit is dolgozol? - kérdeztem tőle majd körbe néztem és meglepetten tapasztaltam, hogy rumli van.

1.fejezet

- Gondolod, hogy ez a legmegfelelőbb hely és idő a találkozónkhoz? – kérdeztem mogorván.

- Muszáj volt mihamarabb találkoznunk, és a temető mindkettőnkhöz közel esik, mellesleg témába is vág. – John arcáról lehetetlen volt érzelmeket leolvasni.

John egy alacsony, köpcös, kövérkés, a negyvenes évei végén járó férfi volt, munkáját tekintve nyomozó, semmitmondó arccal, semmitmondó kisugárzással. Tulajdonképpen egy teljesen felejthető figura, az egyetlen, ami megmarad az ember lányában róla egy találkozás után, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan módon olyan visszatetszést és unszimpátiát vált ki puszta létezésével, hogy az már rekordokba illő.

Gyöngéd sóhaj sötétbe vész.
A tiszta fény-lény, oly kevés.
Szeretnék én mécses lenni…

Ingoványban sáros léptek…
mind elveszett. Semmit se értek.
Hova lettek? Mit kerestek?

Hamutartó rút világunk,
mi keserű mérget rágunk.

Gyermek könnyes szemében… ott,
háborús seb: holt szürke folt.
Hol vagytok szép vasárnapok?

Sugárveszély, vörös iszap…
Kellene egy új üres lap…
Nem törődnek velünk, velünk…

Hamutartó rút világunk,
mi keserű mérget rágunk.

Hideg kezek eltakarnak,
mégis többet lát, ő a vak.

A Dréherló, és a többiek

Egy virtuális beszélgetés kapcsán, melyben a lovakról esett szó, (ismét) eszembe jutott gyermekkorom néhány mozzanata.

*****

Mezítlábas kis prolikölkök voltunk. Szinte egész nyáron cipő nélkül rúgtuk a port, és mezitlábainkat fel- fel kapkodva szaladgáltunk a nap hevétől felforrósodott aszfalton.

- Igen egészséges a meztélábazás-, mondogatták a szülők gyakorta, és mi hittünk is nekik. Hát igen, megkíméltük őket, a cipővásárlás, a hirtelen növekedő lábacskák cipőbebújásos, és mérettalálgatásos gyötrelmeitől.

Disznótor

   Valamikor a régi időkben, mikor még az emberek nyugodtabban, gondtalanabbul éltek, elvetették a gyűlöletet és a haragot, mikor még nem kaptak rá a lélekpusztításra, felfedezték az élet örömei között rejlő aprócska mulatságokat: ilyen volt a disznótor, a disznóölés, vagy a disznóvágás… Ezt a tevékenységet egykoron az istenek súghatták meg a szegényeknek és a gazdagoknak egyaránt, mert bár vigasság, tivornya, nevetés az egész tor, ugyanakkor a munka dicsőítő érzése is hatalmába keríti ilyenkor az embert.

Paládi Zsolt

Bastille




    A szabadság hiánya nem elviselhetetlen az ember számára, ha gondoskodnak jólétéről. Ha leigáznak, rabságba vetnek egy embert, egy csoportot vagy népet, azzal még nem hódoltatják be. Ám ha az idők során puhánnyá, erőtlenné, gyengévé teszik, elégedett lesz a sorsával, és régi letűntével is új urat keres magának.


    W. Árpád jegyzetíró aznap délelőtt céltalanul lődörgött a belvárosban. Súlyos kétségek között gyötrődött: igyon-e valamit, mielőtt elkezdi a napot, vagy sem?

KEZDŐ „K”

Kedveseim kit környékez a képtelenség káosza? Kendéknek kiteregetem képtelen képességem.!

     Kedden kocsikázó kedvem kerekedett. Kuzinom Károly közvetlen közelemben kucorgott. Kocsikázás közben Károly karja kitörött. Kitört karja kúrálásáért kolozsvári klinikára kiszálltunk. Kíméletes kezelés következtében Károly közben kiborult. Kolozsvári korház kapujában kilencven kilenc kiló kukoricát kakált ki. Következetes kérdés kizárt!

jáde kőbe
zárt álom
nevető közelsége
vágyban született
tűzben vész el
egyedül maradt
remény
gyászoló fénye
világít utamon.

Emlékszem hétfő este volt.
(A konnektorban 230 Volt…)

Szép, csipkésre rágott
mezei virágot
vittem neki.
DE CSAK NEKI!

Mentem
menten…
gyöngyön, rímeken agyalva.
(Nem volt messze a lány falva…):

Szia Niki! Nini!
Minek a bikini?

***

Bőröd olyan fehér, mint a vászon
az erjedő, savanyú kovászon…

… stb… bla-bla-bla…

és hasonló szép szavak,
mert hát a szerelem vak.

Három óra út után,
mit az ember, úgy utál…
megláttam a házat
… szememben alázat…
(Jaj, az érzés lealázhat)

Hosszasan csak csengettem…
szívem várva-várt, retten´.

Őszi napon érkeztem akár csak a süvítő szél

S majdan távozom ha véget ér a zord, hideg tél

Kérlek... hagyd, hogy dolgozzam

hagyd, hogy az életed gondozzam

Titkon mindig vártál egy angyalra

s imádkoztál minden egyes hajnalban.

Isten küldött hozzád engemet

hogy jobbítsam a te kedvedet.

Te mindig a jót cselekedted

csak senki nem volt melletted.

Most itt vagyok, és csak is veled

együtt lépjük át az őszt és a telet.

Ne hullajts könnyeket akárkiért

hisz érted sem hullajtottak soha...semmiért.

Ne bántsd a nőt, ha egyszer imádtad,

aki meghallgatta az összes imádat.

Lettél volna őszinte,

mert ő minden hazug szavad elhitte.

Lettél volna védő

nem pedig női szívet sértő.

- Ő szeretett, de te mégis eldobtad.

- Szívét csalfa módon elloptad.

Lett volna aki őt szereti,

de miattad ezt már senki nem teheti.

Gyötörted s halált hoztál rá

nem lesz már sohasem aki hű lenne hozzá.

A fiú dühös, égő tekintettel hajtotta kerékpárját.

„Mi a francra jó ez az egész? Most is csak feleslegesen tekerek, mint mindig.” – gondolta, és növelte a sebességet. A szél az arcába fújt, mintha vissza igyekezne őt tartani. Persze, ez lehetetlen küldetésnek bizonyult, bármilyen nagy hatalomról legyen is szó. A fiú úgy érezte, semmi nem állíthatja meg. Ezúttal nem.

„Balsors, akit régen tép…” – ötlött fel benne, de másik gondolatával el is vetette azt: „Üres szavak!

’82 és ’12 együtt

1000 pontot emelkedett a tőzsde,

a benzin a kutaknál olcsóbb lett.

Ontják a gyárak szép termékeiket,

végre új építésű házban élek.

Nincs veszve anyaföldünk!

talaja édes, hazugság, hogy mérgezett.

Adósság sem fojtogat, hál’ Isten,

meddőség, ugyan, kinevetem!

(…) füst az égben,

fűtsük a napot.

Iparunk, dicső nemzetünk gőzereje,

dolgos kezek milliói,

büszkeségtől dagadó keblek…

Előre!

Fekete retek, fehér retek –

nekem egyre megy.

Sem fehéret, sem feketét nem eszem.

Lehet, nem kellene elvetnem

eme eledeleket –

de elvetem.

Nekem nem kellenek.

Lelkem kelletlen elenged

feketét, fehéret.

Lehet, nekem befellegzett.

Lehet, vérem ejtem

élettelenségemért.

Lehet, embernek kell lennem,

embertelenként.

Egyet nem felejtek:

lehet fekete, lehet fehér,

része életemnek.

  Attila tömör kérdések kereszttűzébe helyezte Ildikót. Nyomaték nélkül, egyhangúan hagyták el ajkát. Sok közülük semmi párhuzamot nem mutatott a feltételezett üzleti érdekek iránt. Némi pimaszság abból is fakadt, hogy hosszú hallgatag várakozással, mozdulatlansággal fogadta a válaszokat, olyan érzést sugallva, amit a felkészületlen diák érez, mikor nincs meggyőződve arról, hogy felelete elégséges a tanár számára. Az idő múltával Ildikó türelme kezdett a Péterének a nyomdokába lépni, aki már számtalnadikszor megkerülte őket, körbejárta a termet, kinézett az ablakon, üres poharát hol letette, hol kézbe vette.

A Világ, így kerek

Kertek alján aranyvessző bontogatja szirmait

Mosolyog a fényes napra, súgja néki vágyait

- Aranyló nap, fess be kérlek, hadd legyek szép, mint

magad,-

A nap hallgat, reábólint, s kézbe ecsetet

ragad

Aranyszínt fest a virágra, s mikor kész van már a mű

Tükröt tart a virág elé, s az felkiált, - remekmű-!

Így megyen ez minden évben, mikor jő a kikelet

Egyikük kér, másik bólint, és a Világ így kerek

Nincs, ki kísérjen utamon – nincsen.

Ám nekem mégis ez út a legkedvesebb kincsem.

Mindenem, egészen.

Lépteim zajától visszhangzik a távol,

Ma itt vagyok veletek, holnap talán máshol.

Kifürkészhetetlen.

Itt apró falucska, amott népes város,

az én idegrendszeremnek felettébb káros

az éghajlatváltozás.

Mégis, ha kérditek: miért nem maradok,

lehajtott fejjel, némán válaszolok:

azért, mert nem tudok.

"Még jó, hogy nem 13" gondoltam és töltöttem egy újabb pohár bort az én imádott

saját bejáratú poharamba ami egy whisky-s pohár.

(Vannak fura dolgaim, de kinek nincsenek.)

"Kell egy cigi" és abban a minutumban rá is gyújtottam megint.

Elgondolkodtam...mi lenne az a dolog amiért megérné leszokni a cigiről.

Nos, ha lenne barátnőm és ő kérné, hogy ne gyújtsak rá, én bizony megtenném, de ehhez csak annyi kell, hogy én valóban szeressem őt és ne csak egy ideiglenes nő legyen vagy épp egy futó kaland.

Néhány nappal ezelőtt Papp Ádámmal azaz Adam Jayk-el készítettem egy interjút amiben számos információt tudtam meg róla.

Az interjú nem volt betervezve, én csak bementem egy pubba és Adam ott iszogatott a pultnál.

Az egyik barátom mesélt róla, hogy rengeteg verset és gondolatot ír a blogjára és más irodalmi portálokra.

A barátom elmondása szerint egy regénnyel is készül.

Ezek után megkerestem az interneten Adam blogját és beleolvasgattam. Igazán rendkívülien ír, de vannak versei amiket nem értek vagy épp nem tetszenek.

Egy emlékezetes nap

Elérkezett az a pillanat, amikor a kedvtelenség és az egyhangúság olyan szinten túltengett bennem, hogy már egy órája a semmit néztem a terasz szélén… Itt a nyár, a madarak csiripelnek, a nap süt, és én mégis unatkozom. A húgom a nagyszüleimnél, anyáék vásárolnak, Minyon pedig itt fekszik előttem. Ő is elfáradt a semmittevésben, akárcsak én.   Hosszú lábait az árnyékban nyújtóztatta ki…

-          Mondtam már, hogy fura neve van a kutyádnak?

Jövel haza én gyermekem /2

     Annát is először az ismeretlen utáni kalandvágy és kíváncsiság kerítette hatalmába, amikor igent mondott a kiutazásra. Remélte, hogy nem lesznek gondjai és akadályai, hogy taníthasson. Az oklevele az ország területén érvényes. Az iskolában szívélyesen fogadták, drukkoltak és örültek az új kolléganőnek, mert ez által oszlik a munkájuk. A bányatelepen nő évről évre az iskolaköteles gyermekek száma, de nem kerül tanügyi káder, aki vállalná,.hogy itt állandósul.

      A jó tündér mindig odébb lakik. Miért mondják, hogy jó tündér? Van rossz tündér is? A tündér nem a jóságot jelképezi? S ha igen, miért nem imádkozunk hozzá?
     Mert csak a mesében van és nem a hitben. Akkor  hát nem hiszünk a mesékben? Pedig legkedvencebb műfajunk! Mesével indul az élet, Piroska, Hamupipőke, Hófehérke megannyi királyfi és mesebeli próba, a legkisebb diadala.
    Mesét mondunk a sárkányról, a sok eldugott kincsről, nem létező birodalmak háborújáról, Ali babáról és egyéb hegyeket mozgató titkokról, rengeteg varázslóról.

*

Volt valaha egy autó, a márkája Barkas

Egy ilyennel furikázott mesémben a farkas

Éjjel-nappal imádkozott, akadjon egy stoppos

Mindegy neki, akármilyen, csak ne legyen sokkos

Mert,

Olvasta, hogy aki sokkos, annak sok a baja,

Agresszívé szokott válni, és hullik a haja

Amint éppen imádkozott, bár pillantása lapos

Piros jelzést tapasztalva a fékjére tapos

Az erdei úton piros ruhájában

Egy csinoska fruska áll, egy szál egymagában

Igen rossz a kedve néki, mert beteg a nagyija

Ráadást a cukrásznőnek, elfogyott a fagyija

Ennyi bánat érte őt ezen a csúf napon

Nem javítja már kedélyét az ajándék kupon

Álnok ordas fejét töri, miként csalja lépre

Csábítsa el tán a Pirost, egy virágos rétre?

jogtalan érzelmek
birtoklásának
vádpontjában
bűnösnek talállak

magam bántó
kezek, s gondolat
mosolyodba olvadó
panasz nélkül
elfogadott látomás

hajnal hasad
a mellkasomban

Nem tudom már, mikor – sajnos nem emlékszem –,

egyszer csak elillant a hiányzó láncszem.

Nem kérdezte meg, hogy merre, hová mehet,

itthagyott szó nélkül mindent háta megett.

Kerestem én – ajjaj! – , mint kutattam érte,

napokat áldoztam rá – de meg nem érte.

Elásták, mélyre temették, legalább így hiszem,

Merre van? Hol lehet a hiányzó láncszem?

Ha behunyom a szemem, mindig csak őt látom,

róla szól éjszakám, róla a nappalom.

Bármerre lépek, ott nincsen maradásom,

ő az én életem, ő lesz a halálom.

                                   Várom hogy....

Várom hogy rám tekints,

jöjj velem a fénybe át.

Te is érezd te szőke kincs,

a szerelem mámorát.

Várom hogy megkeress,

felkiált bennem a remény.

Hogy végre megszeress,

éjszakát űző, sarki fény.

Fogd a kezem bátran,

ölelj, csókolj,szeresd a lelkem.

Tudod mennyire vártam?

Szívemet majdnem eltemettem.

             Félek

Uram! Hozzád szólok.

Te, amit mondok, hallod.

S érted…

Mert félek…

Nagyon!

Mardossa a szívemet!

Minden nap egy kés,

hosszú és nagyon merész

döf bele

Érző szívembe.

Nem tudom, remélhetek-e…

Nem tudom, beszélhetek-e…

Nem tudok semmit!

Csak érzek…

Csak vérzek…

De azt nagyon!

Erős a fájdalom!

Uram!

Nagyon félek…

Nagyon égek…

A forró jég,

A jeges tűz

Lassan megöl engemet!

Gondolataim léptékeivel mérem az utat, mely hozzád vezet. Hozzád, ki vörösre festett porcelánkörmeiddel rakosgatod a papírlapokat.

Persze, neked csak értéktelen papírlapok, nekem az életem.

Elképzelem, ahogy ülök veled szemben, és érzem a felém áramló negatív energiádat. Minden mozdulatod, egyben árulód is. Fülembe ordítja, hogy legszívesebben undorral törölnéd le arcodról tekintetem, mint a késő nyári ökörnyálat, mely céltalanul csapong a levegőben, és próbát tesz, megpihenni arcodon.

/JŐVEL HAZA, ÉN GYERMEKEM…/ 1

        Lajosnak már apró gyermekkorában megtetszett a villanyszerelés. Akkor vezették a faluba a villanyt, állították a póznákat és neki rendkívüli élmény volt, amit a szerelők a macskakarmos mászókkal igyekeztek fel a póznán és húzták, meg rögzítették a huzalokat Sóvárogva, nézegette az egyik fiatal szerelő cipőjére csatolva a macskakarmot. A legény sebtiben ölbe kapta és vitte magával fölfelé.

 Az utcai világítást még nem kapcsolták ki, már ahol egyáltalán létezett ilyesmi. Alig múlt hét óra. Az a három utas, ki Ilonkával együtt érkezett, sietve vette útját a kihalt város különböző irányába. Hátramaradt, hiába igyekezett nem tudta tartani a lépést. Két súlyos csomagja többszöri megállásra kényszerítette.
    Január másodika, aki tehette ebben az órában ágyban pihent a szilveszteri mulatozás nyomatéka alatt. Ilonka megemelte szatyrait és egy újabb darabon elindult hazafelé.

Spenót

Nincsen olyan gyerek, ki szeretné a spenótot

Kivéve egynéhány, ki nem érez herótot

Amikor meglátja táljában a spenótot

Pedig a spenótnak oly szép zöld színe van,

Mint tavasszal a sarjadó fűtől zöldellő drága jó anyaföld

Kit mindenki szeret, akinek szíve van

S, midőn evés előtt a képzeleted szárnyal

Rakd meg a tetejét kisült csirke szárnnyal

Tojást is rakhatsz rá, főzöttet, vagy tükröt

De, vigyázz, hogy ne tégy rá, egy

Baromi nagy ökröt

Eltörne tányérod, kifolyna a spenót

S, az ökörrel szemben jönne most a herót

Azt mondja a fáma, a spenótban vas van

Ám, ne ijedj meg tőle, mert nem rozsdáll a hasban

Csupán zöldre festi, majdan matériád

Ne riogjál megint, ez sem a te hibád

Csupán a klorofill okozta e bakit,

hogy zöldre festette alattad a kakit

Egy lakatlan szigeten találtam magam.

A táj gyönyörű volt akár egy szép álom.

Elém a tenger tárult és én egy hatalmas pálmafa alatt ültem.

Senki nem volt rajtam kívül ott, majd pár perc múltán egy gyönyörű nő, egy szirén

bukkant fel a víz felszíne alól. A ruha testére símúlt és csodálatos fekete haját a szél lágyan fújta.

Felém közeledett és puszta jelenléte vonzott ő hozzá, de én csodálkozva, megnémultan

ültem a homokban  és vártam, hogy közeledjen felém.

A Zeusz rejtély várható megjelenése Április 16.
részletek a kiadó oldalán olvashatók:


http://www.aposztrof.hu/hu/hirek/156-a-zeusz-rejtely

Gondtalannak kellene lennie, de a szürkeség elragadta.

Lehet, hogy csak most vagy csak 2 percig vagy 1 órán át, vagy örökre.

Nem tudni meddig csak múlna már.Semmi baj nincs.

Ott ül egyedül,magányosan.A Lelkiismerete mellette áll s

Felszólal:

- Állj fel s csinálj valamit!!

- Hívd fel akit akarsz csak menj s ne sugározd a bánat jeleit!

-Tégy valamit amiben jó vagy..írj,alkoss,játsz csak csínálj már valamit!

-Próbálj szeretni szívből, igazán, őszintén ahogy még sohasem!

Sétálok az márciusi szélben

Avagy a nyulak élete és halála

Nincs semmi meglepetés. Mit is várok ettől az egésztől. Semmit. Így lesz a legjobb talán. Az elvárásokból csak csalódás lesz. Kilépek a kapun és belecsap a hajamba a frissesség. A márciusi szél frissessége. Most foglalkozhatom legalább egy kicsit gondolataimmal.

Felemészt a magány. De talán nem is a magány emészt fel engem, hanem a múltam. Vajon azokra a dolgokra emlékszem, amik tényleg megtörténtek, ami a tényleges múlt.

Ki vagyok én?

   Fiatal vagyok, alig haladtam túl a huszadik életévemen. Kijelenthetem, hogy szeretem az életet; szeretem a nőket, a jó ételeket, az italokat; szeretek jókat nevetni, még úgy is, hogy a könnyem kicsordul; szeretem a nyárestéken a lobogó tábortüzet, csak úgy magában is, de hogyha felette bográcsban pörkölt illatozik, az a kedvencem; szeretek a barátokkal sörözni, vagy éppen bort hörpölni, netán vodkát vagy házi pálinkát; szeretek utazgatni, bár eddig csak kicsiny országunk határain belül állt módomban utazni: elmentem egészen Győrbe, aztán Somogyországba; jártam már Zalában, az Alföldön, Kecskeméten, s bizony bejártam a mi csodálatos fővárosunk jelentős részét… Szeretem a magyarságomat is, büszke vagyok a történelmünkre, hiába van benne itt-ott gyalázat, árulás, pusztítás: szeretem és büszkén olvasom a történelemkönyveket; szeretem a hungarikumokat: a pálinkát, a gulyást, a jó magyar borokat, de furcsa mód a téliszalámit nem szeretem, nem is eszem sosem… Szeretem az embereket, elnézegetem őket a vonaton, villamoson, buszon, vagy éppen séta közben Pest utcáit róva; ha elmegyek kedvesemmel a Városligetbe, nézegetem a kicsi gyermekek játékát, hallgatom kacagásukat, és fiatal korom ellenére arról ábrándozom kedvesem szemébe nézve, hallgatva lélegzését, hogy valamikor majd, az idő furcsa ködéből előlépve, nekünk is lesz gyermekünk… Igyekszem nem sürgetni az időt, próbálok annak örülni, ami éppen van, a múltat próbálom nem abajgatni, és a jövőt nem fürkészni; gyönyörködöm a valóságban, ami néha borzasztóan fárasztó, tele van gazsággal, ocsmánysággal; néha hányni tudnék, amit hallok a rádióban, pedig nem is igen hallgatok rádiót, a tévét pedig már egy jó ideje száműztem a közelemből… Azt hiszem, nehezen viselem a hazugságot, legalábbis azt a fajta hazugságot, amelyet a médián keresztül próbálnak a fejünkbe nyomni, valósággal tuszkolják belénk a különböző híreket, amelyeknek valódiságában senki sem lehet biztos… Mindig is író akartam lenni, valamikor kilenc éves koromtól kezdve, amikor az első könyveket a kezembe vettem, éreztem, hogy én szeretem a történeteket, a régmúlt idők történéseit, s amikor fogalmazásórákon különböző írásokat kellett beadni, én életemben először boldogan görnyedtem otthon a füzetem fölé, hogy írjak valamit, hogy írjak néhány sort, pár bekezdést, és írtam: nyaralásról, nagyszülőkről, anyámról, az osztálytársaimról, akiket, meg kell vallanom, nem szerettem igazán sosem, de nem hiszem, hogy ez az ő hibájuk lett volna, sokkal inkább az enyém… Ki vagyok én?

Tizennégy éve harc,minden egyes nap.
Egyre növekszik az irántad érzett harag.
Ő az aki mindennél fontosabb és mégse.
Egy gyermek,mely kérhetetlenül jelent meg.
Balga házasságnak lett az elérhetetlen gyümölcse.
Apró csodaként érkezett erre e szemét helyre,
És kevesen tudják csak,milyen különös lett.
Sokat kell gyakorolnia,de belemenekül a végébe.
Megérie belehajtani az élet veszélyes vesztébe?
Mondd ő mit ártott ennek az ócska világnak?
Hogy tudtad nézni ezt a kegyetlen játékot?

Véres a tollam és a tinta,

Halálos a papíron a minta.

Fröcsög a vér,

Mint elvágva az ér.

Agyamat átjárja a gonoszság,

A gyilkos ösztön s a gazság.

Kezem nem áll meg, nem marad

A gyilkos szó, testemen tapad.

Szemem vérben forog

S a talpam vérben tocsog.

A versemmel öltem

Rémálom volt...felkeltem.

De látom, hogy körülöttem

Tényleg mindenkit megöltem.

    Kevés ház alkotta a domb aljában meg húzódó települést. Egytől egyik kicsire méretezték, mintha összekucorodtak volna meredek tetőik alatt. Háztetők, melyek azt a benyomást keltették, hogy viselője, mint egy süveget, nyakába tudna húzni és elbújni alatta.
    Összehúzódtak, talán beszélgetni sötét éjszakákon, vagy inkább a kemény télben ne fázzanak. A kis erdő, mely idáig lopózott, megsajnálva a mostohákat, terebélyes koronáival nyúlt föléjük oltalomként.

Itthon ülök

ablak nyitva...hülök.

Cigaretta, bigaretta

MARGARÉTA.

Soha nem adom meg magam

Galád vagyok

győzök

nőzök

szex az ex-el

füst és óvszer

falon pucér poszter

szemeszter

szemed kék Eszter

neked csak a fa..om kell.

Tengek-lengek

derengek-merengek

szobában

magányos bálban

reményem egy imában.

Adri és Detty

Rida és Hetty

egyikük tán érti

Szeretni mindkettőt

szeretni két ihletőt.

Csókos szájuk csókolnám

mind kettőt agyon bókolnám

Angyalok nekem

álmodtak velem

én is velük

kívánom szerelmük.

A srác maga elé nézett és elkezdett gondolkodni, hogy vajon mi a fenéért van ő még mindig egyedül. Belegondolt abba, hogy mennyi gyönyörű nőt bántott meg vagy éppen utasított vissza azért, hogy az legyen vele akit ő valójában szeret. "Basszus kell egy cigi" mondta és azzal a lendülettel az asztalhoz nyúlt, kivett egy szálat és rágyújtott. "Nem jó ez így" gondolta majd töltött egy újabb pohár whisky-t. Hiszen miért lenne szerelmes egy olyanba akit nem is szeret? A kefélés az lehet, hogy jó, de nem megoldás bizonyos problémákra. Kefélhet bárki egy gyönyörű nővel, de ez az egész szart sem ér akkor ha egy éjszakás a kaland. A srác nevetett a saját gondolatmenetén majd bekapcsolta a rádiót és pont a "California Dreamin'" szólt. "Óriási" majd feltekerte a hangerőt és visszaült az asztalához iszogatni tovább. Eközben az járt a fejében, hogy tényleg kéne neki már egy normális barátnő. "Holnap bele is vágok" gondolta és eltervezte magában, hogy elmegy egy pub-ba, de nem egy ótvar szar helyre mert ott annyira jó nők nincsenek.

Csak álltam ott némán az esőben, szememmel az utcát fürkészve. Hirtelen találtam magam Londonban, valami hosszú, makadámköves sugárúton, XIX. századi angol úrnak öltözve, mögöttem sorházakkal. Az eső esett és esett, míg nem zuhogni kezdett, én pedig csak álltam ott és próbáltam megérteni. Hirtelen megjelent a szemközti parkból egy óriási hajó, három árboccal és kifeszített vitorlákkal. Úgy tűnt, észre sem vette a vihart. Kifordult jobbra a köves útra, de semmi baja nem esett: a levegőt szelte, olyan légörvényt hagyva maga után, mint a tenger hullámai.

Marha jó Mennyegző

"Akár az eső is eshetne."

Szombat reggel volt, a fákat fújta az erős szél és éppen akkor 

amikor kinéztem az ablakon, két kuka borult fel.

-Nesze nektek esküvő!-Gondoltam magamban s kacagtam, 

de nem hangosan, nehogy felébresszem Amy-t.

Ő még aludt és arca oly gyönyörű volt mint egy angyalé.

Ránéztem az órára, de még korán volt s én mégis felébredtem így 8:30-kor.

"Ez a keserves éjszaka"
gondoltam magamban én aki most végképp a kilátástalanság és az

elkeseredettség mély bugyrában úszkálok és mind ezt egy kibaszott nagy mosollyal amire csak kevesen

képesek.

Egyedül itthon érzem magam jól, de nem nagyon.

Pénzem mostanság nemigen van mégis vagyok valahogy, valamilyen formában.

Nőm sincs és talán ez a legnagyobb probléma mert szeretetre vágyom egy olyantól akit én is

viszont szeretek/nék.

Van egy lány akit szeretek nem is kicsit, de ő úgy rám se néz és ennek egyszerű az oka:

Dagadt vagyok, csúnya és béna cuccokban járok.

A vastag, egyébként jól szigetelő téglafalon újra lövések tompa zaja szűrődött át, melyeket időnként földöntúli sikolyok fülsiketítő szopránja nyomott el. A csarnok egy hete még valamelyik iskola tornatermeként üzemelhetett, most azonban a párszáz, a többieknél szerencsésebbnek mondható menekültnek adott ”biztonságot”. Ők voltak azon kiváltságosak, akik akkor, azon a szerdai napon éppen egy szalagavató bálon ünnepelhették az addig nyújtott - mostanra már túlnyomó részt haszontalanná vált tanulmányi teljesítményüket. Persze ez önmagában még nem lett volna elég átvészelni azt a bizonyos első, és egyben legborzalmasabb éjszakát.

                                                           Keringő

Egy Áprilisi hétvége reggelén miután kinyitottam a szemem azon gondolkodtam, hogy "ma" mi a jó francot kezdjek magammal.

A fejem iszonyatosan fáj nem is csoda hiszen a tegnap este részegségig ittam.

Felültem a kényelmes kanapémon amit a múlt héten vettem az egyik bútorüzletben.Teljesen átlagos kanapé, de mikor megláttam

volt benne valami különleges.Rá sem ültem, ki sem próbáltam csak odaszóltam a legközelebbi eladóhoz, hogy:

"-Ezt elvinném".

Tétova szemem a múltba néz

percekre.Követi, hajszolja a jelen.

Nem pihenhetek,

nem töprenghetek az emlékeken

bár sok kedves darabja megigéz.

A jelen mindig kínzott,

mentem bármerre, utánam eredt.

Hangjával kísértett, rekedt...

s elvett tőlem mindent

amiben ember valaha bízott.

Miért vette el? Nem teheti,

de most már falára kenheti.

A jövőmet nem veheti, nem meri.

Tart s segít a jövő

legyek bármily szenvedő.

Tőrje, mutassa az utat,

legyen ő az ki folyton kutat.

Semmi realizmus csak ezernyi álomkép van a te elmédben

Beteges képzelgésed megöli hosszasan felépített világomat.

Nem én vagyok az isten, a megváltó csak egy poéta...

Hallgass már el!

Nem érdekel hazug,becstelen szavad.

Félreismertelek, más képet mutatsz magadról, gyűlöllek.

Egy kígyó vagy semmi más, ami megmar majd csendben megfojt.

A halálomat akarnád, de nem adom meg neked ezt az örömöt.

Kinevetlek, ha kell valahogy meg is öllek te fattyú.

A bolondját járattad velem a kezdettől fogva.

Nagybecsű költőnk voltál
(Ady Endréről)

Nagybecsű költőnk voltál

modern-költészet amit te hoztál.

Voltál nagyképű és kemény

szerető és szerény.

Érmindszenten kezdődött

Budapesten végződött.

Párizs, mint egy álom

volt neked a nyáron.

Akár csak Léda

kire később mondtad, hogy céda.

A Nyugathoz kerültél,

halálodig "ott rekedtél"

Írtál, véstél, karcoltál

s kortársakkal harcoltál.

Majd elért a végső szeretet

Csinszka, aki szívből szeretett.

Barátom, te aki érted az írást

a bánatot, bút, örömöt, sírást,

a szenvedést, a ki nem bírást,

káromlást és a bírálást,

most figyelj rám mert szólok te hozzád,

ne félj, ülj le az asztalhoz hozzám.

Mesélek valamit, egyszer volt..

nem, ez divatja múlt.

Komolynak kell lennem

mert a gyerekkor és a sok mese kihűlt, kihullt.

Vidámnak látsz, akárcsak más,

de következzen az őszinte vallomás.

Mosolygok, de sírni tudnék,

nevetek pedig elfutnék.

   Valamit álmodott. Messziről hallatszott az ébresztő éles csengése. Nem reagált. Agya valami módon összekötötte a csengést az álom utolsó foszlányaival. A két lét közt tévelygett tudata. A képzelet játéka egyre tova tűnt. Mint egy kipukkasztott  luftballon, melyből hirtelen távozik a levegő. Légüres térben tapogatózott, a csengő hangja csak fokozta a bizonytalanságot az álom és a valóság közt. Még egy utolsó pillanatra meg próbált feltörni a fekete mélységből álma, de megelevenedő gondolatai nem tudták átmenteni a való világba.

Maretics Erika: Százszorszép

Sokféle verset olvashatunk, amelyek a családról, fájdalomról, halálról, romantikáról, a természetről szólnak, de a régmúlt idők is felelevenednek több versben is. Ilyenkor az olvasó visszarepül abba a korba, elképzeli mindazt, amit a költő átélt, vagy, amit a képzelete mondani akart.

Minden korosztálynak ajánlom ezt a kötetet, mert oly sok témában olvashatók versek, ezért mindenki talál magának kedvére valót, mert sok magával ragadó vers van benne.

Tovább lépjek vagy hagyjam elveszni az egészet?
Ragaszkodjam a régi,nem ilyen énjéhez?
Próbáljam visszatéríteni úgy,hogy ne fájjon?
A szívemben keresném a választ,de a helyes
Út vajon melyik?Mond,mit szabadna érte tennem?
Szeretem még vagy már mindennek vége?

Vége?Hogy történhetett ez meg?Megváltozott.
Igazi bunkó lett,akit én már nem bírhatok.
Az emlékeim még egy olyan srácról szólnak,
Aki ugratott egy kicsit,de nem bántott volna.
Főleg,nem így...ronda szavakkal,szánalmasan.

                                            SORSOM

Készülődtem csillagnézőbe,

vesszőzve magamat futásra.

Fagyott lelkemet hajtottam előre,

egy röpke kéznyujtásra.

Az évek kérésznásza,

magábaszippant, felkavar.

Arcom barázdáját vájja,

a nyirkos őszi avar.

Sorsom eldőlt már régen,

az idő kapuját bezárja.

Odaálok elé merészen,

egy röpke kéznyujtásra.

Drága magyar föld!

Bocsáss meg, ha levelemmel zavarlak, de nem tudok parancsolni ennek a rakoncátlan kéznek. Hiába minden: csak a szívemre hallgat… Nincs ez másképp ma sem. Az ember nem tagadhatja meg önmagát, ahogyan Te, kedves anyaföldem, Te sem.

Olyan jó vagy hozzánk, amilyen jóságot talán meg sem érdemlünk, függetlenül attól, milyen szelek járnak.

Míg az emberek marják, tépik egymást, önös érdekeiket, anyagi javaikat, saját „csodálatos” külsejüket előtérbe helyezve, addig Te szép halkan, szelíden színesedsz nekünk.

Érezd a lüktetést

Félhomály, a zöld

asztalok árnya, a

csillogó lapok, ábrák

színei, érzed a lüktetést.

A mosoly arcod szegletén,

a szemeid kacér tükre,

a mozdulat, a kéz,

mely hozzám hozz közel,

látod alakját , a

mozdulatlan forma

eltűnik, a játék izgalma,

a fények nem zavarnak.

2012

Elfogy a türelem

Ruhád ráncai,

a fény tükre

homlokod, a finom

kelme elborít,

jó, hogy látod

az árnyékok élét,

az arcod ívét,

lemásolod vonzalmaid.

Számot kell vetni önmagaddal!

Itt az idő, igen, elérkezett.

Miért nem érted el a célod?

Hisz százan nyújtottak segédkezet.

Lehettél volna királyfi,

trónkövetelő, gazdag legény.

De nem voltál uralkodó alkat –

lelked csak alattvaló lehet, szegény!

Lehettél volna nagymenő,

akinek lábai előtt

meghunyászkodik férfi, nő,

délután, este, délelőtt.

Mehettél volna velük is:

kortársaid, mondd, hányszor hívtak?

Miért nem követted hát őket,

a mulatozó nagymenőket?

Egy lány a hídon…

…egy kósza gondolat.

Mikor meglátunk egy hidat, a legtöbben a lágyan hullámzó vízre, az átrobogó autók zajára, a rajta sétáló emberekre gondolunk. De nekem mégis a Hídavatás jutott eszembe… Annyi ember vetett véget így az életének, itt, erről a hídról vetve le magát a sötét vízbe. Talán nincs is értelme az életnek. Vagy talán mindennek van értelme. Mindennek, ami elvezetett ide. Itt állok a híd közepén, a bánatom húz lefelé. Szerelmem elhagyott, a szívem félig halott, a vér csendesen, lassan kering benne.

Jól nevelt félelem
megvárja, hogy
belépj.
Téveszmékből
épített rendszerben
nincs több hiba,
nincs több lehetőség,
hogy megunt,
elveszett álmaid,
reményed
életre cseréljed

Isten hozott
itthon.

Bódi László: Alkonyat

Egy megfáradt, de mégis élettel teli ember tollából kerekedtek a szavak ezekké a versekké. A fájdalom, az elmúlás sugárzik ki a sorok mögül. Fájdalmas, de mégis gyönyörű. Borzalmas, de mégis szívet melengető.

Bódi László 1942. június 1-én született Miskolcon. Iskoláit is itt végezte, majd gépkocsivezetőként, később pedig autóbusz-vezetőként dolgozott nyugdíjazásáig. Verseket iskolás kora óta írogat, de nem merte megmutatni senkinek.

Megöltem. Megöltem Őt. Tízezer boldog év után vége lett. Bánom, persze, hogy bánom, de nem tehettem mást. Ha nem teszem meg, elnyeli a vörösség, és az öröm, mely addig tartott, beszennyeződik. A sötétségben egyedül fekve csak Rá gondolok. Ahol kellett, hasonlítottunk. Ahol kellett, különböztünk. Soha többet nem találok még egy olyat, mint Ő.

Lenézek az emberekre, s látom, érzik, hogy valami baj van. De nem értik, hogy mitől rendült meg az egész világ

A tölgyfa

            A tölgyfa némán állt a sziklás hegyoldalban. Gyökerei fáradtan kapaszkodtak a megmaradt termőréteg laza földjébe. Sok, erős gyökere kacskaringósan futott szét, kerülgetve sziklákat, köveket, valahol, a leszakadt hegyoldal csontvázszerű mészkövei között a semmibe lógtak.

Fáradtan pillantott fel a szürkés égre… Halk sóhaját felkapta a szél, és süvítve vitte száraz leveleivel együtt a feneketlen mélybe. – Eső lesz.

Mindhárman írtak hozzá gondolatsorokat, amiből összeállt a kész mű. Nagyon jól sikerült össze dolgozniuk, jó munkát végeztek.

Patrícia és kislánya Cintia élete tavaly karácsonykor tragikus fordulatot vett, meghalt a szeretett férj és apa. Cintia egy év elteltével sem tudja feldolgozni apja halálát. Karácsony van, ő csak egy dolgot szeretne kérni: visszakapni az apukáját. Sajnos anyukája sem tudja teljesíteni ezt a kívánságát.

                                             ELVESZÍTETT GONDOLATBAN.....

Bársony puha hajnalokban,

madárfüttyös réten.

Elveszített gondolatban,

rémült vad szemében.

Bíborszínű varázslatban,

könnyű esti szélben.

Férfiatlan alázatban,

szívrepesztett télben.

Ki nem mondott gondolatban,

csodálatos fényben.

Mindörökké halhatatlan,

lángoló reményben.

szívem legmélyében,

felhevített vágyban.

                                           Ó TAVASZ

Rügyet bontó tavasz,

kopogtat az ablakon.

Kopogtat a ravasz,

fülemülés hajnalon.

Szerelmet csalogató,

virágokat éhező.

Eltűnik ilyenkor a hó,

és kizöldel a mező.

Sarjad a vetés,

az élet ereje.

a tél már kevés,

hogy mind ezt visszavegye.

Március 14-én 17 órai kezdettel a Szabadság Kávéházban zenés-verses délután lesz a SZOIRT Együttes és Szabó László Dezső költő műveiból 01z 1848-49-es forradalom és szabadságharc tiaszteletére.

Jegyek a helyszínen-korlátozott számban- kaphatók. Ár:1.800 ft, melyben egy pohár pezsgó, mint üdvözlőital.

Minden érdeklődőt, ünnepelni vágyót szeretettel várnak a patinás Szabadság Kávéházban a szervezők.

                                          REMÉNY

Napfényt adok, vedd el,

tüzemet kínálom neked.

hangtalan kezeddel,

megérintheted.

Végtelen teríti, kékszínű szárnyát,

ide vágyaidat rejtheted.

Szívem teste legyen párnád,

hová lehajthatod fejed.

Hogyha én Tavasz lennék,

nem várnék már tovább.

Száguldanék földön-égen,

át a hegyen, puszta réten,

kerek dombon, apró halmon,

hegyen-völgyön, folyóparton...

Hogy meghozzam a csodát.

Virágszirmot bontanék,

átölelném a mát.

Szólnék sok-sok kis bogárnak,

méhecskének, fűnek-fának,

kezemben egy apró ecset

kékítené fenn az eget...

Ezer szivárványon át.

Megcsókolnám arcodat,

múljon el a panasz.

Belebújnék bús szívedbe,

s vidám fénnyel melengetve

új ritmusra dobbantanám,

színes lángra lobbantanám…

Ha én lennék a Tavasz.

Van valahol egy rossz város,
Hol az emberek vadak,álnokok.
Képmutatóak,bűnőzők és hanyagok.
Itt ebbe a városba járok iskolába.
Nyolc év keserűség,nyomorult bánat.

Barátok nélkül nézz le mindenki,
De akinek lelke van,azt irigylik.
Nekem van valami mozgó a szívemben!
Álmok,elszántság,ezeket tanították emberek...
Emberek,akik mellettem álltak,idegen barátok.

Az érző lány,kemény zenét hallgat.
Szíve fájó,de már csak hatvan nap!
Ennyi van hátra,ebből a szörnyű helyből.
Volt itt minden,mintha szappanoperából
Léptek volna elő;kik megkeserítették az életem.

                                        A VÉGTELEN GALAXISBAN

A végtelen galaxisban

emberiség tán csak egy van.

Isteneknek groteszk mása,

földgolyónak fényforrása.

Szavaiknak éles kése,

csontjaiknak zörrenése,

hallatszik a messzeségbe,

csillagporszem tengerébe.

Félig holtan, félig élve,

életüknek így lesz vége.

Máskor aztán fittyet hánynak,

kopogtató szűzhalálnak.

Bomba füstös éjszakában,

ölelekező fényben , árnyban.

Erica Tailor – Yvette Topps: J.A

Jen egy fiatal nő, aki egy évesen elveszítette a szüleit.
Testvérével, Jackkel japán és kínai harcművészetet tanult, katonai főiskolára járt, majd belépett a seregbe.

Jen másik testvérével Sam-mel Los Angelesbe költözik. Egy nap bulizni mennek, ahol megismerkednek két jóképű férfivel. Sam beleszeret Davidbe, Jent pedig rabul ejti a bár tulajdonosa Steve. A lány folyamatosan próbálja távol tartani magát a férfitól, de Steve hajthatatlan.

Odakint a szél tombol,

mintha Isten haragját üzenné.

Tudom, ez így is van –

nem véletlenül formált ilyenné.

Újra és újra megmérettetünk,

és elbukunk megint.

Hát így kell viselkedni?

A kezet, mely életet ad,

magunktól ellökni?

Szánalmas!

Az ilyet az ég sújtsa villámaival!

Ne vidítsa szívét az élet

gyönyörű dalaival!

Hány és hány esélyt adjon még az ég?

A teremtő jóindulatából nem volt még elég?

Ahelyett, hogy ócska játékaid űzöd,

fordítsd arcodat az ég felé!

                                    RAGADOZÓ IDŐ

Hullongó falevelek őrzik már csak álmom,

ragadozó idő karmaival megragad.

Miközben a tavasz leheletét várom,

lényed szívemben megmarad.

Bennem maradsz, betokozlak végleg,

mindenemmel feléd sugárzom.

Örökké itt lebeg majd képed,

ha tél küszöbén fázom.

Elveszett vagyok, életemnek kisülése,

átölellek a folyékony csendben.

Az éj sötétjébe burkolózva sétálok. Meggyötört pokrócom szélét szél mardossa. Egyedül vagyok, de mégsem; útitársam Magány. Meztelen talpam alatt a beton keménységét érzem. Magány pedig, mint egy hű barát, követ. Folyamatosan érzem tekintetét a hátamban. Egy szem szeme, mint egy végtelen, fekete gödör elnyel mindent, ezért is nem fordulok felé. Egyetlen lába egyetlen centiméterre lebeg a föld fölött, míg egyetlen kezét felém nyújtja. Nem fogadom el

Nem akarok balesetet szenvedni!

Jobb nekem ép testben létezni.

Nincs szükségem jobbulásra,

csak jól akarom magam érezni.

Jobb oldalon fogok közlekedni,

ne üssön el engem senki,

ráadásul pénzem sincsen

ügyvédeket megfizetni.

Jó érzés, hogy megélhetek nem egy, de

két évszázadot,

s továbbmegyek: két évezred, mit égő

szemem láthatott.

Tollamat a jobb kezemmel

irányítom jobbára,

így írom a meghívót is egy fényűző

jobb-bálba.

Jobb lábunkat emelgetjük,

jobban nem is mehetne,

igaz, egy helyben táncolunk,

de azt mégis nevetve.

                                       ELMEGYEK.

Egyszer csak elmegyek,

hordozva szuronyos csendet.

Betakarnak sűrű fellegek,

elkísérnek kik szeretnek.

Elmegyek, vissza sem nézek,

Lelkemből a düh kifordul.

A halállal is szembenézek,

de ő visszamordul.

Szívemből szivárog az élet,

a fény permetez így, szitál.

Hiába való vakító fényed,

halálom akkor is kivár.

Megtalál bárhol is lennék,

az örök enyészetbe hajszol.

Sylvia B. K. - Végzetem története

Sylvia B. K. & T.B. Horváth - Végzetem története II.

Sylvia B. K. - Végzetem története III

Vagy

Mindhárom rész egyben

A nők férfiideálja más és más, de tény, hogy az alfahímek vonzzák leginkább a lányokat, asszonyokat. Ők azok a vezető, macsó típusok, akik maguk alá rendelik partnereiket, és csak akkor szelídülnek meg valamelyest, ha megtalálják azt az nőt, aki képes hatni rájuk.

                                       SZIVÁRVÁNY

Gyermekkorom izzik bennem,

búzamezők tengere.

Fellángol a lehetetlen,

nyári rétek kék ege.

Mi csikorog, mi bánt engem?

Mi tépkedi fel a sebet?

Milyen erő engedetlen?

Tépi fel az eget.

Esőcsepp gördül arcomon végig,

szemhéjam alá szorul az álom.

Szivárvány szökik egészen az égig,

gyermekkorom és halálom.

                                       EMLÉKEIM PARAZSÁT.......

Pillézik a perc előttem,

évek visszhangja verődik.

Most eszmélek - már felnőttem,

nyomomba az ősz szegődik.

Oly messzinek tűnik a multam,

könyörögve kérném vissza.

Talán már száz is elmúltam,

véremet az idő kiissza.

Izzítom emlékeim parazsát,

felvillannak előttem a fények.

Hasztalan kutatnám anyagát,

a visszagyűrt szenvedésnek.

                                       Van-e élet...

                        Van-e élet hölgyek nélkül?

                        Zöldül a fű a Nap nélkül?

                        Ki az ki mondja a jót a szépet,

                        Aki egyszerre sir és nevet.

                        Ki az kinek könnyein  át

                        a férfi megláthatja magát?

William Morgenthaler: Ezüst égbolt

Két konkurens cég egymás elleni harcát mutatja be a mű. Egyszerű, hétköznapi emberekkel, sorsokkal, cselekményekkel, viszont a gyilkosságok sem maradhatnak ki belőle. Ez fűszerezi meg a történetet.

A sok titok és rejtély a könyv végére mind-mind megoldódni látszik.

A könyv hősei sok viszontagságon mennek keresztül, de megéri küzdeni és harcolni a végső célért…

Minden olyan olvasni vágyónak ajánlom, aki kíváncsi a jövőbeli számítógépes világ modernizálásának alakulására. Milyen is lesz/lehetne a következő évtized, évszázad.

                                        EMLÉKSZEMCSÉK

Emlékszemcséket morzsolok,

szitál az idő csillámpora.

Azt hittem óriás vagyok,

bár mint egy hangya akkora.

Lángjával az idő éget,

belémnyilall,felsajog.

Sohasem ér ez már véget,

ellopnak a csillagok.

Szívzörejem messze hallik,

az égbe kiált, csikorog.

Könnyű testem felvonaglik,

saját magamra vicsorog.

Száguldásom köddé válik,

üszkösödik már az emlék.

'Ez egy másik világ. Ebben a világban, azok létezhetnek, akik semmiféle emberi mértéket nem ismernek. Ők azok, akik egyformán éreznek, azonos az életformájuk, értékrendjük. Bár ha pontosan meg akarnánk határozni, hogy ez a világ hol helyezkedik el, a koordinátái, azonosak a Föld nevű bolygóéval. De ha megesne, és egy kívülálló tévedne be, ebbe a világba, hamarosan rá kellene ébrednie, hogy ez valami egészen más, ez az elveszett lelkek világa’.

Aki először téved ide, azt a sűrűn gomolygó füst szinte torkon ragadja, majd valami megmagyarázhatatlan erő orvul betaszítja a ködfátyolon át látók, homályos világába.

  Attila körbejárta az asztalt és minden vendégnek töltött a poharába. Márta, Gabriellával együtt, látván a társalgás üzleti dolgokra való fordulását, ki sétáltak a konyhába, Ildikónak segíteni. Ildikó kedvenc vendéglőjének főszakácsától rendelte erre az alkalomra a kész menüt. Csupán melegíteni és át rakni tányérokra volt szükség.
    Ő is szeretett főzicskélni, főleg újdonságokat készíteni. Néha összedugták fejüket és ha valami új mártás vagy valami más receptnek sikerült megszületnie, az kettőjük titka maradt.

Az ember csak isten

   Odüsszeusz rengeteg történetet mesélt ifjaknak, véneknek, barátoknak, ismeretleneknek. Vége-hossza nem volt a meséknek, a múlt csodálatos történeteinek, melyeket ő maga élt meg, vagy csak látott a világban jártában. Gyakran ücsörgött egy korsó sör mellett a füstös kiskocsmában, egyenes szárú pipájából egyenletesen eregette a füstpamacsokat, mint játékos felhőket, s ilyenkor néha-néha előadott egy-egy történetet, valahonnan a régmúltból elővarázsolva emlékeit.

Barátok nélkül...

Ugyanaz a csend,ugyanaz a magány.
Ugyanaz a nyomorult érzés ölel át.
Kikerül a társaság,szememben könny.
Táskám előre libben,kezemben könyv.

Behunyom a szemem,álmodok némán.
Ki mentenném magam,milyen ez a világ?
Ó,az a nyomorult,keserves magány!
Barátok nélkül...Ez mennyire fáj!

Föld!Nyelj el!Mi szüksége rám a Földnek?
Bekerülök a képbe,ha szükség van segítségre.

Magányosság ölel körbe,csendesen,lebbegőn.
Igaz barát nincsen,csak ármány jő.
Ki felé menekülnék,de nem lehet már.

Üdv!

Íme egy kis részlet az idén megjelenő regényemből:

Athén, Görögország

Patrick Lindsay archeológus feje fölött összecsaptak a hullámok. Alig két napja érkezett meg a görög fővárosba, de a göndör hajú férfi London óta a nyomában volt. A horgas orrú, örökké csapzott, fekete hajú Lindsay azért jött Athénba, hogy találkozzon Zaglanakisz professzorral, az Akropolisz Múzeum kurátorával. Még Londonból felhívta, hogy engedélyt kérjen egy különleges lelet megvizsgálására, melyet évtizedek óta az emberek elől elzárva tartottak, de nem holmi összeesküvés miatt, hanem csupán úgy vélték, nem képvisel sok eszmei értéket, és nem érné meg kiállítani.

Szívem táján kinyílott a rózsa –

azt hiszem, szép lesz az idén is,

félreteszem melankóliámat,

s a napfénynek örülök most én is.

Kiállok a rétnek közepébe,

némán kiáltok feléd, nagyvilág:

itt vagyok most, itt leszek örökre,

lelkemben hajlong ezer fűzfaág.

Földanya, legyen gyermekeidnek

arcán lágy, mindentudó mosoly!

Ne halványítsa el gondnak komorsága,

ne szóljon többé jajsikoly!

Lányok és fiúk együtt nevessenek,

kézen fogva, ugrálva, forogva,

s ha kell, mondják ki: szeretlek,

hangjuk szálljon vígan, szárnyra kapva!

    Sehogy se sikerült kényelmesen ülnie Ilonkának az első-osztályosokra szabott iskola padban. Végig feszengett, míg Melinda a katedra mögül tartott beszámolót. Nem értette, más hogyan tud mozdulatlanul ülni. Csak a nagyobb reccsenések után hagyta abba egy kis időre.
    Némi emlékek fel lobbantak emlékezetében, ahogyan újra osztály-teremben kellett ülnie. Valahogyan hiányoztak azok a kedves emlékek, amiről más felnőtt oly boldogan tud mesélni diák éveiről

A behatoló napsugarak elárasztották a helybéli kábelgyár egész csarnokát. Ilonka letakarította munkaasztalukat, körbe seperte a helyet, bezárta szekrényét, majd órájára pillantott. Fél kettőre járt az idő, de már rég sehol senki sem dolgozott. Munkatársai csoportokba verődve beszélgettek,  alkalomként néhol az üveg is elő került. Ilonka is ivott vagy két pohárnyit.
    Izgatottságában úgy érezte nem fog eltelni soha ez a fél óra. Van három nap szabadjuk és haza készült a szüleihez.

Az első...

Elmenő nap

Az utcák kövei,

paták, izzadó

testek rohanva egymásra

távolodó üzenet.

Add, hogy a hang

mely ember torkán

párába zúzza

önmagát, a lelátók

Üvöltő hangja,

az ellenfél irama,

szavak, s döfések

súlya elmerül benned.

A második...

Rám találsz

Könnyek a szemed

sarkán, elhoznak hozzám,

s nem tudod, hogy fogadd

a félelmet utcákon.

Tudd, hogy értem teszed

hangod elsimul, a

félúton eldobott

szavak értem élnek.

Sziasztok!

Már kapható Sylvia legújabb (majdnem) regénye: a Végzetem története II. része, de a napokban várható a III. rész megjelenése is. 

Ki ne emlékezne az első részre? Kíváncsi vagy a folytatásra? Hát rajta! Itt a lehetőség!

http://e-konyvbolt.eu/shop/vegzetem-tortenete-ii/

 Kopottas télikabátjában, hátát falnak vetve, szürcsölgette  az imént felszolgált forró teát. Vasárnap dél előtt lévén, a helységben rajta kívül csupán még ketten  unatkoztak arrébb egy másik asztalnál. A felszolgáló lány idő szerű slágerekkel tette még pocsékabbá a hangulatot. Ez idáig, mintegy húsz percen át a kávézó előtt sétált fel-alá gondolván nem lesz  szükséges beülniük és így meg spórol egy-néhány forintot. Nem szerette, ha valaki nem tartotta tiszteletben a megbeszélt időpontot.

Bár testem a borús ég alatt tengett
Lelkem szárnyalt a zord felhők felett
Szívemben a boldogság húrja pengett
S bágyadt vonótól nem sírt gyászéneket

De inkább kényszerítette volna
A rideg lószőr azt sirató hangra
Minthogy elszakadjon így, hirtelen
S orcámat fémsodrony csapja meg szívtelen

Boldogsággal tölt el, hogy élhetek,

ám néha, titokban elfog a rettenet…

Meddig tart az álom?

S ki felel a kérdésekre,

ha a választ nem találom?

Lesz-e egyáltalán, ki kutatja őket?

Akad-e majd, ki megértse majd a szenvedőket?

Fog még víg nevetés szállni

vad szellőnek szárnyán?

Vagy csak rettegés dúl

lelkünk sötét árnyán?

Ki mondja meg,

meddig tart az álom?

S ki felel a kérdésekre,

ha a választ nem találom?

Lesz-e, ki énekeljen?

Lesz, aki hallgassa?