Megöltem. Megöltem Őt. Tízezer boldog év után vége lett. Bánom, persze, hogy bánom, de nem tehettem mást. Ha nem teszem meg, elnyeli a vörösség, és az öröm, mely addig tartott, beszennyeződik. A sötétségben egyedül fekve csak Rá gondolok. Ahol kellett, hasonlítottunk. Ahol kellett, különböztünk. Soha többet nem találok még egy olyat, mint Ő.

Lenézek az emberekre, s látom, érzik, hogy valami baj van. De nem értik, hogy mitől rendült meg az egész világ. Nem tudják megérteni, hogy már semmi sem ugyanolyan. Meleget engedek. Hagyom, hogy elárasszon, hogy lemosson, s próbálom ledörzsölni magamról a vért. Majd újra egyedül leszek a sötétségben.

Mikor eljő a világos, újra teszem a dolgom. Emberek. Annyi problémájuk van. Régen érdekelt. Meghallgatom a gondjaikat, s segítek nekik. Lenézek, s látom, erre van szükségük. Régen érdekelt. Most már csak monoton mondják a maguk búját-baját, s megteszem, amit tudok. De rajtam ki fog segíteni?

A sötétség újra eljő, s vele együtt Ő is. A Harmadik. Újra kiveti hálóját, s érzem, már bele is gabalyodtam. Kapálózok, hogy kimenekülhessek, de a vér nem enged. Megöltem Őt. Ezért ez a sorsom. Míg el nem jő a mély, csak harcolok ellene, hiszen nem hagyhatom, hogy legyőzzön, pedig már megtette. És nem tudok elszaladni. A melegben újra letörlöm a vért, de hiába, hisz ahol egy foltot eltűntetek kettő lesz. Emberek! Segítsetek!

Ezer évig csak keringtünk egymás körül, Ő s én. Ezer hosszú évig próbáltunk a világ medrében egymáshoz úszni, míg végül sikerült, s egyesülhettünk. Soha nem akartam, hogy ez legyen a vége. De megtettem. Ezekkel itt. Nem a kezemmel, hanem azzal. Azzal a párral, s azzal az egy dologgal, végleg eltörtem a gömböt. A kékséget, mely addig uralkodó volt, ellepte a vér, a vörös, s megmentettem őt, de megöltem.

Naphosszat csak nézem az embereket. Teszik a dolgukat. Mióta nézem már őket? Nem is tudom, s nem is érdekel, hiszen már nem vagyunk többé. Megöltem a másik felem.