A vastag, egyébként jól szigetelő téglafalon újra lövések tompa zaja szűrődött át, melyeket időnként földöntúli sikolyok fülsiketítő szopránja nyomott el. A csarnok egy hete még valamelyik iskola tornatermeként üzemelhetett, most azonban a párszáz, a többieknél szerencsésebbnek mondható menekültnek adott ”biztonságot”. Ők voltak azon kiváltságosak, akik akkor, azon a szerdai napon éppen egy szalagavató bálon ünnepelhették az addig nyújtott - mostanra már túlnyomó részt haszontalanná vált tanulmányi teljesítményüket. Persze ez önmagában még nem lett volna elég átvészelni azt a bizonyos első, és egyben legborzalmasabb éjszakát. Ezt a jelzőt nem azzal érdemelte ki, hogy keményebb lett volna az utána következőknél, hanem a váratlanságával. Egy óra leforgása alatt minden a feje tetejére állt: Atombomba robbant a világ összes nagyvárosában. Egy időben lett hamuvá az emberi civilizáció szinte összes nagy mérföldköve. 19 óra 26 perckor még 9 milliárd emberélt a földön, 3 perccel később már csak feleannyi. Azonban, ha a bombatámadások lettek volna az egyedüli pusztítók, akkor nem lehetne most azt a napot az apokalipszis napjának nevezni. A vidéki lakosság nagy részét egy feltehetőleg mesterségesen létrehozott új retrovírus pusztíthatta el, mely idővel megváltoztatta az áldozatok küllemét, és személyiségét. Mintegy kitörölte a tudatukat, csak egyetlen, gyilkos parancsot meghagyva, a vírus terjesztését, méghozzá bármi áron.

      Mikor megtörtént a katasztrófa, mindenki világvégét rikított, jajveszékelt, menekült, csupán kevés emberben maradt meg a józanság, mellyel később oly sokakat menthettek meg a fertelmes módon végbemenő haláltól. Ez a fertelmes haláltól való védelem azokban a percekben is épp folyamatban volt, mikor Ashley, a végzős gimnazistalány a tornacsarnok tizenkettedik sorának legszélén ült vacogva a januári fagytól, és a még annál is fogcsikorgatóbb rettegéstől, várva, hogy elüljön a csatazaj, amely ugyan még csak pár perce kezdődhetett, de a lány számára ez a két perc egy, már a végtelenségbe tűnő időcsapdának tetszett, mely őköré vonta vaskos, szétfeszíthetetlen rácsait, és ereszteni nem kívánó mohósággal falta fel lelkét, ő pedig elkeseredett szélmalomharcot folytatott ellene, mind sikertelenül, az idő acélpajzsa nem akart engedni, a föld nem mozdult meg alatta, sem a plafon felette. Forró lehelete gőzként terjedt szét az őt körülvevő végtelen légtömegben, melyben a levegő olyannyira elhasználódott az utóbbi hét folyamán, hogy nem tudta, hogy a hidegtől, a fáradtságtól, vagy az oxigénhiánytól volt olyan álmos. Igaz, ez lényegtelen volt, hiszen képtelen lett volna aludni így, hogy tudja, odakint emberek halnak meg. Ruhája átázott, egy enyhén még nedves törülközőbe volt bebugyolálva, amit valaki az előző éjszaka során teríthetett rá, amíg a lány aludt. Ashley ásított egyet. Aztán még egyet, nagyon álmos volt, azonban tudta, hogy most semmiképp sem aludhat el. Aminek örült, hogy a lövések zaját tompulni hallotta, így már nem volt olyan félelmetes. Látása lassan homályosodni kezdett, érezte, hogy elnyomja az álom, de nem tudott mit tenni ellene, szemhéjai mintha ólomból lettek volna, megállíthatatlanul összerogytak, kizárva ezzel a külvilágot, és egyedül hagyva a lányt baljós gondolataival.

       A tornacsarnoknak két kijárata volt: az egyik az iskola épületébe nyílt, míg a másik a főútra. A támadások rendszerint az utóbbi oldalról érték a túlélők táborát. Állandó őrség volt a keleti – biztonságos – oldalnál is, de szinte az összes fegyveres, egykori rendőr, sportlövész vagy vadász az északi – azaz a veszélyes - kapunál álltak őrt. A védelmet az veterán katona: Nathan Brown szervezte meg, és mindvégig ő is vezette azt. Ugyan csak egy hét telt el a katasztrófa óta, a csoport mégis olyan olajozottan működött együtt, mintha már több hónapnyi közös munkát tudhatnának a hátuk mögött. Hat ember felelt az élelmiszer ellátásért. Minden nap legalább egyszer expedíciót indítottak, ennek során komoly erőkkel átharcolták magukat a mutánsok rendszerint félig átalakult hordáin, ezt követően kifosztottak egy szupermarketet, és amilyen gyorsan csak tudtak, iszkoltak vissza a táborba. Többen meghaltak már ezen veszélyes kiruccanások folyamán. Ezen a szerdai délutánon is épp indulásra készülődtek, aznap már másodszor, egy embert veszítettek, és ezért most egy zöldfülűt is vittek magukkal. Zöldfülűnek azt nevezték, aki még egy alkalommal sem hagyta el az épületet azóta, hogy betette oda a lábát. Aki azonban látta már a külvilágot azóta, az „tapasztalt róka” volt. Az újonc Henry Soul, eredetileg medikusgyakornok volt. Ugyan nem szívesen lett a csoport tagja, de erre az ajánlatra nem mondhatott nemet, hisz gyávának titulálták volna, ami nem tett volna jót a napi táplálékbevitelének. Mint orvos, eddig is fontos szerepet játszott a tábor életében, most azonban szükségesnek találták, hogy a legfontosabb emberek közé tartozhasson. Velük azelőtt sosem találkozott, azonban nem félt attól, hogy kigúnyolják, hisz egy hét alatt nyilván nem szokhattak túlságosan össze a csapat tagjai. Hat órakor már a megbeszélt találkozóhelyen várta a többieket, akik egyenként szállingóztak ki a legtöbbek rémálmai tárgyát képező északi kapun, egyenesen az attól 10-20 méterre fekvő az út közepén iskolapadokból felállított rögtönzött támaszpontig, avagy ahogy nevezték, a campig. Ott már egy tucat fegyveres, és egy orvosnak látszó alacsony alak – a félhomályban nem lehetett megállapítani, hogy ki az illető, összesen hárman voltak csak gyógyítók az egész túlélőközösségben, így mindjüket ismerte. A legtöbben csak rémült végzősök voltak, akik gyakorlatilag semmihez sem értettek magas fokon, hatalmas szerencséjük, hogy bőven voltak olyanok, mint Henry, aki például elkísérte húgát, Ashleyt a bálba. A fiú autójában ültek, egy régi Nissanban. Rádiót hallgattak, egy talkshow ment, amikor megérkeztek az iskolához, és a lány kiszállt a járgányból. Ekkor, és pontosan ekkor, mikor megérkeztek, és Henry Soul, aki nem szokott rádiót hallgatni, éppen abban a percben ritka kivételt tett, és mégis használatba vette az ócska készüléket, és ezzel megmentette életét. Rendkívüli adásmegszakítás volt érvényben, hírt adtak a robbanássorozatról. Az adás egy helyi frekvenciáról ment, ezért is foghatták ezt akkor. Ashley korábban annál a csatornánál szeretett volna dolgozni, habár ennek már nem sok esélye maradt.

      Gondolatmenetéből a medikust Brown tábornok (mindenki tudta, hogy csak kapitányi rangig jutott, de ennek ellenére így hívatta magát) harsány kiáltása zökkentette ki. Henry ugyan nem tudta, a tiszt pontosan mire gondolt, mikor elhangzott az artikulálatlan ordítás, de pusztán logikai alapon megközelítve arra jutott, hogy az ”indulás”, vagy valamely szinonimája lehetett a parancs tárgya. Ezt az utasítást követve a fiú vállára kapta orvosi csomagját, és amennyire tudott, magabiztosan végignézett társain. Hétköznapinak tűntek, leszámítva persze a nagydarab katonát, aki egy nehéz egylövetű sportpisztolyt nyomott a kezébe. Ez a fegyver természetesen nem lett volna túl hasznos egy a fertőzöttek ellen vívott csatában, hisz minimálisan 3 golyó kell egy megöléséhez, az is mind a páciens koponyájába. Ennek ellenére azért büszkén méregette a nagydarab 9 millist. Olyannyira belefeledkezett a csodálásába, hogy észre sem vette, amikor a parancsnok egy marok töltényt is nyújtott felé, majd mikor látta, hogy nem figyel, idegesen állon csapta az ólmok fölött összezáruló hatalmas öklével, ő ilyen volt.  A fiú felocsúdott révületéből, elvette a lőszert, és némán figyelt a tiszt eligazító beszédére:

  - Két utcával nyugatra - bökött gépkarabélyának tusával az említett irányba – van egy élelmiszerbolt. Viszonylag magas arányban árultak anno konzerveket is, ezeket kellene elsősorban megszereznünk. Ezenkívül a tej lenne nagyon fontos, ugyanis a víz még sokáig jó lesz, de a tej hamarosan megromlik, és akkor ihatatlanná válik. Kershaw az utóvéd, az orvos középen megy, én elöl, a többiek mögöttem, van kérdés?

Henrynek bőven lett volna kérdeznivalója, azonban nem akart ostobának tűnni új társai előtt. A tervet hanyagnak tartotta, semmilyen akcióterv nem volt támadás esetére, tudta, ez így káosz lesz.

     Az őrök intettek, hogy indulhatnak, és hogy tiszta a terep. A megbeszélt felállásban nekiindultak az utcának, ahol szerte mindenhol elhagyatott kocsik parkoltak különböző helyzetben, olykor felborulva. Félelmetes látványt öltött magára egyetlen hét leforgása alatt ez a nem is olyan régen még csodálatos kisváros, mintha minden élet egyszerre csak eltűnt volna erről a helyről, mintha valami titokzatos kórság elüldözte volna az állatvilágot és a fényt, az előbbi gyakorlatilag igaz is volt. Ami igazán különösnek tetszett a látványban, az volt, hogy úgy tűnt, mintha már évtizedek óta elhagyták volna az emberek. A növényzet szinte mindent teljesen benőtt, ez valószínűleg a vírus egyik mellékhatásának tudható be. Ahogy Henry körülnézett, mindenfelé sötétbe burkolódzó fákat, és épületeket látott. A nemrég még barátságos épületek most fenyegető árnyékot vetítettek a törmelékkel teli úttestre, a növényzetben időnként mozgást vélt látni, eleinte még odakapta tekintetét, de mikor látta, hogy a többiek figyelemre sem méltatják a más életformák egyértelmű jelenlétének egyértelmű bizonyítékait, úgy döntött, hogy ő is hasonlóképpen tesz. Próbált nem a zajforrásokra figyelni, de nem bírta ki, egyszerre csak kitört belőle:

 - Mik ugrálnak a lombok között, és miért nem figyel rájuk senki?  - kérdezte elfojtott, ingerült hangon a medikus.

A parancsnok hirtelen megtorpant, és két ujját füle vonalába emelve jelzett megálljt. Egy pillanatra síri csend támadt, a tiszt némán hallgatózott. Ekkor újabb alak suhant el a sűrű bozótosban, Brown azonban ezt láthatóan nem érzékelte. Egy perc után dühösen megfordult, és gyilkos pillantást vetett az értetlenkedő orvosra.

 - A félelem gyakran tévképzeteket szül. – csak ennyit mondott, majd újra elindult, és onnantól már csak ritkuló, ősz haját lehetett látni, mely a felgyülemlett zsírtól ezüstösen csillogott a félhomályban. Kevés volt a fény az utcában, az utóbbi napok tűzharcainak eltévedt golyói megsemmisítették az utcai lámpák túlnyomó részét, de ennek ellenére voltak szakaszok, ahol lekapcsolhatták elemlámpáikat. A katasztrófa óta hihetetlenül spóroltak mindenen. Az alvóhelyen, a lőszeren, az ételen, a vízen, az áramon, és általánosságban mindenen, ami csak el tudott fogyni.

           Gyors tempóban, nesztelenül haladtak végig a sötétbe burkolódzott utcák, és sikátorok tömkelegén, míg végre negyedóra hihetetlenül stresszes kerülőút keresés és néma menetelés után megérkeztek a várva várt kék fotocellás ajtók elé. Mikor megbizonyosodtak róla, hogy zárva van, a tábornok intett egyik emberének, hogy intézkedjen, mire az az üveglaphoz lépett, és egy hosszabb fajta kés segítségével, bámulatos sebességgel, másodpercek alatt kivágta a szilikontömítést, majd az átlátszó ajtótábla magától eldőlt. Az út szabad volt az expedíciós csapat előtt. A specialista önelégülten mosolygott, egészen addig, amíg maga mögé nem pillantott, az utóvéd eltűnt!

           Az orvos fürkésző pillantásokkal méregette az egykor feltehetőleg betörőként munkálkodó fickót, le se vette róla szemét egészen addig, amíg az elborzadt arccal mutogatni nem kezdett abba az irányba, amerről jöttek. Ekkor Henry szemei előtt hirtelen megfagyni látszott az idő. Mintha óriási adrenalin löket érte volna a medikust, szemei előtt lelassult a világ. Mindenki riadt arccal tekintgetett hátrafelé, kivéve a parancsnokot. Ő a tőle megszokott higgadtsággal figyelte a célkeresztet, és a célpontot. Lövések dördültek el, két sorozat, kétszer három golyó. Egy sem talált. A tiszt bizonyára nem tudta, mire lőjön – gondolta a fiú. Nem értette, miért nem értek célba a lövedékek, hiszen a célpont két méter magas volt, és külleméből adódóan meglehetősen feltűnő jelenség, valamint feléjük közeledett.

3 órával később…

- Megérkeztek már?  - esdekelt Ashley kétségbeesetten.

 - Sajnálom, azt másfél órája kellett volna. – felelte szánakozó hangon az őrmester, aki persze nem volt igazi őrmester, csak egy egyszerű hobbivadász, habár annak nem rossz, rengeteg lényt leterített már, Browntól kapta a titulust.

A lány aggódó révületében bámulta tűz halk pattogását. Féltette a bátyját, nem bírta volna elveszíteni, tény volt azonban, és ezt jól tudta ő is, hogy eddig kivétel nélkül minden expedíció időben visszaérkezett.  Ashley szívesen időzött a tűz mellett, meleget adott. A tornacsarnokban tilos volt nyílt lángot használni, ezért egyrészt a levegő lassú cserélődése volt okolható, másrészt pedig a tűzvész magas kockázata. Őt most a testvére miatt engedték ki az északi őrhely farakásához, egyébként az ügyeleteseken kívül senki, még csak a kapu közelébe sem mehetett, nemhogy azon túlra…

 - Rossz lenne, ha nem térnének vissza – szólt újra az Ashleyt vigasztaló katona, nem igazán tudott semmit mondani a csöndben önmagát emésztő szerencsétlennek– a legjobb embereink vannak ott, nélkülük nehéz lenne túlélni… - ezen a ponton megakadt benne a szó, felkapta hatalmas puskáját, kiáltott valamit, mire felgyúltak a reflektorok. A tiszt tüzelt. A tábortűz körül ülő fél tucat fegyveres is felpattant, és célra tartották fegyvereiket. A lány hunyorgott az erős fénytől, de hamar meglátta, hogy közelednek, méghozzá sokan. Emberek voltak. Egykor.

2 órával korábban…

Henry érezte, hogy cselekednie kell. Érezte, hogy hiába várja a segítséget azoktól, akik ugyan vele ellentétben megfelelően fel vannak szerelkezve, de valamiért nem élnek az ezzel járó lehetőségekkel. Csak random irányokba lőttek, és mintha nem látták volna titokzatos támadójukat. A medikus keze lassan a nehéz, régi pisztoly vaskos acélmarkolatára csúszott. Előrántotta, célzott, és lőtt. Az ólom a lény mellkasában kötött ki, mire az megvonaglott. Kísérteties kiáltást hallatott, majd megfeszítve hatalmas combjait, egy hatalmas ugrással köddé vált az éjszakában.

       Mikor támadójuk eltűnt, az idő visszatért megszokott medrébe, egy perc újra egy perc lett, nem pedig húsz, és a többiek ismét normális sebességgel mozogtak, habár eltartott egy darabig, amíg eljutott az agyukig, hogy már nincs jelen a célpont. Brown értetlenkedve nézett abba az irányba, amerre a szörny eltűnt. Majd, mikor ő is észbekapott, ráripakodott Henryre, hogy azonnal lássa el a sérült utóvédet, aki nem messze a csoporttól egy kátyúban feküdt a tulajdon vérében fuldokolva. A fiú ekkor látta csak meg a haldoklót, eddig túlságosan lefoglalta őt a mutáns. Lekapta válláról az orvosi csomagot, és a sebesülthöz rohant. Ahogy közel ért, már látta, hogy nem lélegzik. Ekkor térddel a vértócsába huppant, és tette, amit tennie kellett. Küzdött az életéért. Percekig. A férfi arcán öt hosszú, vízszintes vágásból patakzott a vörös tócsa tartalma. A bal szeme is sérült volt, egyértelműen menthetetlen. A karmok olyan mélyen felszántották az egykori rendőr borostás ábrázatát, hogy a sötétben kivillantak többnyire véres, de helyenként sárga, lepedékes zápfogai. Ajka mozgott, mintha mondani akarna valamit, persze ez lehetett idegsérülés okozta rángás is. Ami az életmentést illeti, a medikus kitűnő munkát végzett. Páciense újra lélegzett, és minutumokkal később olyan sűrűn be volt bugyolálva kötszerrel, hogy már el sem vérezhetett.

 - Azonnal vissza kell vinnünk a táborba – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Henry. A tábornok nem húzta az időt fontolgatással, azonnal döntést hozott:

 - Maga, Besurranó, és én visszavisszük, a többiek összeszedik az ellátmányt és utánunk jönnek.

A többiek bólintottak, jelezve, hogy készek teljesíteni a parancsot. A betörő mint elejtett vadat szokás, úgy kapta fel az utóvédet, és elindult vissza, az iskola felé.

 - Óvatosan! – suttogta Henry.

     Menetközben a fiú még a korábbinál is nagyobb figyelmet fordított a növényzetre, de ezúttal nem tapasztalt mozgást. Időközben megkapta a sebesült félautomata pisztolyát, így már sokkal magabiztosabb volt fegyverkezés tekintetben. A parancsnok kicsit lemaradva tőlük a rádión katonai zsargonban tanácskozott valakivel. Mikor végül kijelentkezett, felzárkózott a kis csoporthoz, és összefoglalta, miről is folyt a szó:

 - Északról nem mehetünk, támadás alatt állnak, körbe kell mennünk, az épület felől jövünk a keleti átjárónál. – a hír hallatán megremegett a medikus lába, és ellenezte az ötletet:

 - Kizárt, nem mehetünk onnan, a nappali lények ott húzzák meg magukat ilyenkor. Várjunk reggelig!

A katona közelebb lépett Henryhez, és olyan halkan folytatta, hogy azt Besurranó ne halhassa:

 - Ezt nem akartam szétkürtölni, de úgy látom nincs más választásom, mint elmondani. Azonban, ha ezt bárkinek is továbbadja, kitépem a nyelvét – suttogta halál komoly hangon – meg nem ölöm, mert az embereknek szüksége van orvosokra.

 - Rátérne a lényegre?

  - Ha kint marad, meghal. – a fiú meglepetten nézett a tisztre, mire az folytatta – reggelre ideér az első nukleáris felhő. Bizonyára tudod, hogy ez a mi önkormányzatunk soha sem volt szegény. Néhány éve rengeteg pályázati pénzt nyertek egy iskola felépítéséhez, irreálisan sokat, ezért úgy építették meg, hogy túl lehessen benne élni egy katasztrófát, felszerelték légszűrőkkel. Amennyiben hermatikusan sikerül lezárnunk az épületet, kihúzhatjuk addig, amíg újra biztonságos lesz kimenni. Már három órája késésben vagyunk, ami azért hatalmas probléma, mert lett volna ma még egy feladatunk. Le kellene szigetelnünk az egész iskolát, ugyanis a menzáján két hétre elegendő élelem maradt, ami nélkül kizárt, hogy túléljük. A szikszalagozást ugyan megcsinálhatják mások, de előbb még nekünk ki kell füstölnünk onnét mindenfajta életformát. Ezt a többiek nem csinálhatják, az összes igazán alkalmas katonát elhoztam az expedícióra. A közelgő sugárveszélyről azért nem szóltam előbb, mert egyrészt magam is csak órákkal ezelőtt tudtám meg, másrészt pedig káosz lett volna, az pedig meggátolhatta volna a munkálatokat, a sok éhező ember rögtön az élelmiszertartalékra vetette volna magát.

Henry megértően bólintott, majd mikor a tiszt felsóhajtott, a vállánál fogva magához rántotta, mielőtt az folytathatta volna.

 - A lény, ami megtámadta az utóvédet, mintha nem is látták volna, vagy nem akarták volna lelőni. Előtte pedig a bozótosban feltehetőleg az mozgott, akkor sem észlelték… miért? – tette fel a kérdést, ami az egész visszafelé úton foglalkoztatta.

Hudge tanácstalanul megcsóválta a fejét, majd mélyen a medikus szemébe nézett, és még az előbbinél is halkabban folytatta:

 - Láttam a célpontot. Előttem volt, de mikor valamiért úgy döntöttem, hogy nem érdemes lelőnöm, hogy rossz döntés lenne. Mikor észrevettem, hogy maga le akarja lőni, először meg akartam akadályozni, szerencsére sikertelenül, majd, mikor lelőtte, bosszút akartam állni. Mire azonban eltűnt, minden kitisztult. Ami pedig a másik esetet illeti - itt rövid szünetet tartva ingatta a fejét – utólag belegondolva, volt valami, de egyszerűen nem akartam meghallani. Különös. Soha nem láttam, még csak nem is hallottam hasonlót. Még a csapattal sem…                                    

Az utolsó mondatot talán véletlenül talán direkt, erősen megnyomta, mintha utalni próbált volna valamire. Hanry mindenesetre nem értette. A beszélgetés után hangtalanul haladtak tovább a tábor felé.

Fél órával később

A lány döbbenten figyelte a különböző stádiumban lévő fertőzöttek félelem nélküli, őrült rohanását a biztos halálba. Voltak köztük olyanok, akik már egészen állatiasak voltak, míg akadtak mások, akik még egészen emberiek voltak, habár ebből már kevesebb maradt. Szörnyen elborzasztotta a látvány, ahogy a kemény, katonai acélgolyók beletépték magukat egykori ismerőseinek rothadó mellkasába, vagy koponyáikba. Ashley azelőtt sosem látott meghalni senkit. Ezért mindig is hálás volt a sorsnak, ezekben a percekben viszont átkozta a felsőbbrendű erőt, amiért ennyi éven át védőburokban nevelgette, és most egyszerre csak galád módon mindent a nyakába zúdított. Átkozta, amiért elvett tőle mindent. A szüleit, legtöbb barátját, az életét, az eddigi életének, tanulmányainak az értelmét, és most valószínűleg még a bátyját is.

        Tudta, hogyha lett volna most katona, aki ráér, áttoloncolta volna őt „biztonságos” zónába. De nem volt, így hát nem is ez történt. A védők szünet nélküli elkeseredett szélmalomharcot vívtak a szűnni nem akaró fertőzött félemberfolyam áradatával. Nem az volt most a cél, hogy legyőzzék az ellenséget, hisz annak potenciális célpontból több volt, mint nekik lőszerből. Nem. Annyit kellett megölniük, hogy hulláik megmászhatatlan fallá tornyosuljanak, akkorát, hogy társaik ezt már ne tudják áthidalni. Az eddigiekben ez mindig sikerült, aztán reggelig zabálták a húsfalat, majd újra kezdődött minden elölről. Most azonban fogytán volt a lőszerük, és nem volt fegyverbolt elérhető távolságban, ennél fogva nagy bajban voltak. Ezt a támadást talán még vissza tudhatják verni vele, talán a következőt is, az azutánit már erősen kérdéses, és az utána következőt egyenesen kizárt. Muszáj volt kitalálni valamit. A legígéretesebbnek a robbanóanyag gyártásának ötlete tűnt. Ez egyszerre rengeteg támadót képes volna elpusztítani, neki is kezdtek, de leragadtak az alapanyagok beszerzésénél, az expedíciós csapatnak egyszerűen nem volt elég kapacitása ahhoz, hogy az élelmiszeren kívül még bármi mást is szállítsanak. A túlélők jövője egyszóval kilátástalan volt.

            Lassan elült a csatazaj. Az őrmester hatalmas vadászpuskájával leszedett még pár feléjük kúszó, lába vesztett fertőzöttet. Ezután borúsan a traumatikus arckifejezéssel bámuló lányra kúszott tekintete.

 - Sajnálom, hogy végig kellett ezt nézned… - kezdte.

 - Nem baj, látnom kellett - szakította félbe Ashley. – lesznek még rosszabb dolgok is, ezt látni szükséges rossz volt.

 - Ezt én is így látom – bólintott a tiszt. – ha mindentől óvni próbálnánk, nem élhetnéd túl ezt az új világot, törékeny maradnál, mint egy csecsemő.

A lány hangja megkomolyodott.

 - Feladatot szeretnék. – jelentette ki - Itt, az arcvonalon.

 - Az ki van zárva. A bátyád megölne, különben is, mi hasznodat vennénk itt, ha jól tudom, matek szakos voltál, ennek itt nem veszed hasznát.

 - Kérlek, akármit! – könyörgött a lány – hordanám nektek az ételt, takarítanék…

 - Igazán szeretnél itt munkát? – kérdezte komolyan az őrmester.

 - Mindenképpen.

A tiszt megcsóválta a fejét, majd cinikus hangnemben válaszolt:

 - Van egy, de az nem fog tetszeni. Machetével kellene leöldösni a sebesült fertőzötteket, kell?

 - Kell.

10 perccel korábban

Az épületben voltak. Henry fel akarta kapcsolni a világítást, de a parancsnok megállította, mondván, hogy jobb, ha az itt éjszakázó mutánsok továbbra is deltában maradnak. Nem akarta felébreszteni őket, még nem. Majd egy óra múlva – gondolta. Több emberrel, több lőszerrel, alkalomhoz illőbb fegyverekkel. Amennyire lehetett, csöndben haladtak az elhagyatott, de ennek ellenére nagyon is élő iskolában. Egészen a portáig nem találkoztak magukon kívül más életformával. Ott félig-meddig átalakult fertőzöttek csoportja torlaszolta el az utat. Nem tudtak továbbmenni, nagyon szorosan egymás mellet feküdtek. A medikus leguggolt az egyik szélsőhöz. Egy törött csempedarabbal a hátára fordította a förmedvényt, halott volt. Most először volt alkalma akár csak felületesen is, de megvizsgálni egy példányt, úgyhogy szinte minden új volt számára. Elővette mobiltelefonját, és fényképezett, majd elindította a hangfelvételt.

 - Kiütések, fekete bőrredők az arc bal oldalán, gennyeddzenek. – dokumentálta rengeteg undorral a hangjában. - A bal szem teljesen fekete, a szemüreg deformált, megdagadt. A száj sötét, repedezett. – írta le a tetemet.

Besurranó, karjaiban az eszméletlen utóvéddel közelebb lépett, és halkan így szólt:

 - Nincsenek lőtt sebek. Egyáltalán. Mi ölhette meg?

Henry megrázta a fejét, majd némán felállt. Biccentett Brownnak, hogy felőle indulhatnak. A tábornok egy nagyobb fajta bozótvágó kést vett elő hátizsákjából, és utat vágott magának a többnyire halott, de elszórtan még élő, a penge rideg érintésére felnyögdöső félemberek soraiban, és intett a többieknek, hogy kövessék. Mikor átértek a bűzös hullatengeren, látva, hogy néhányat megzavarhattak pihenésében, sietősebbre vették lépteiket, és minden negatív előérzetük ellenére akadálytalanul eljutottak a keleti őrhelyhez. Ott meglepetten fogadták a kis csapatot, mondván, hogy már rég halottnak hitték őket. Ezután átvették a sebesültet, mondván, hogy ők majd hívnak egy orvost, Besurranó pedig velük maradt, így Henry újra nyugodtan beszélhetett a parancsnokkal, nem kellett attól tartania, hogy más is meghallja szóváltásuk tárgyát.

 - Miért hitték, hogy meghaltunk? Ha nem velük, akkor kivel beszélt egy órája a rádión? Vannak mások is?

 - Vannak, de nem errefelé. Tudtad, hogy a polgármesteri hivatal egykor kastély volt?

A medikus bólintott.   

 - Hallottam róla, és mint ilyen, alagútrendszerrel is rendelkezik, ott bújtak meg?

 - Igen, néhány volt katonatársam is velük van, jó kezekben lesznek… ha mi itt meg is halunk, ők ott lent mindenképp elpusztíthatatlanok.

A beszélgetés után Brown tábornok összeszedte a tisztogató csapatot, és egy óra múlva már indulásra készen álltak mind a 15-en a keleti őrhelynél, de Henry nem volt velük. Erre a feladatra nem orvosok kellettek. Gépfegyverekkel, és sörétes puskákkal voltak felszerelve, ahogy felsorakoztak, az ember nem tudott másra gondolni, mint hogy megjelenésük egy történetet mesél el. Egy ütött kopott, sokat nélkülöző harci alakulat, mely ugyan nem vehette volna fel a versenyt a múltbéli valójukkal, mégis, a maguk módján, ennek a sötét kornak a legyőzhetetlen csúcsragadozójai voltak. Erőt sugároztak. Találékonyak voltak, ennek köszönhették legpraktikusabb fegyverüket, a sebtében összetákolt lángszórót. Rozoga volt ugyan, az embernek mindig az a kérdés visszhangzott fejében a harceszköz láttán, hogy „mégis mikor esik már szét”.

            Henry sértődötten, amiért őt nem hívták, elfordult a díszmenettől, és ment a dolgára. Először is az utóvédet szerette volna megnézni, mivel annak ellenére, hogy mennyit tett érte, egyáltalán nem ismerte a katonát, sohasem beszéltek. A nagy, egybefüggő légtéren kívül volt egy tornaszertár, ezt most afféle elkülönítőként, avagy gyengélkedőként használták, mindkét feladatot ellátta. Amint belépett a kis helyiségbe, rögtön az első matracon megpillantotta a sérültet, aki időközben felébredt. Dr. Mansch volt benn ügyeleten, őt nem zavarták a látogatók, nagyon kedves, engedékeny ember volt világ életében. A medikus leguggolt a kék talajszivacs mellé, és üdvözölte az utóvédet, mire az halvány, rekedtes hangon viszonozta a gesztust:

 - Dr. Soul… maga is ott volt, emlékszem. Ki ölte meg? Ki ölte meg a szörnyet?

Henry sajnálattal nézett a felismerhetetlenségig eltorzult arcú férfira, és válaszolt:

 - Senki, elmenekült, még odakint van.

 - Borzalmas volt… láttam, hogy ott van, miért nem lőttem? És Soul, a szemem, rendbe jön?

Henry megrázta a fejét, jelezve, hogy egyik kérdésre sem tudja a választ - hazudott, legalábbis a látást illetően. Esélytelen volt, alig maradt szemfolyadék, még az írisz is elfolyt. Azonban nem ez volt a fő probléma. Kiütések voltak a katona arcán. Azok a kiütések, mint a porta előtt lévő tetemen.

 - Mondja, nem érez valami különöset? Mármint valamit a fájdalmon kívül? Bizonyára nem kapott morfiumot, eléggé spórolunk vele. – kérdezte az utóvédtől, mire az kesernyésen felnevetett.

 - Ne vicceljen, ez Mansch, bárkinek ad, aki szépen kéri. Ennél fogva abszolút semmit nem érzek.

A fiú lesújtó pillantást vetett idősebb kollégájára, mire az szégyenlősen odébb állt. Henry feladva a reményt, hogy ebből az emberből még bármi hasznosat kiszedhet, felállt mellőle, az orvoshoz lépett, és így szólt:

 - Különítsék el, nem érintkezhet senkivel, egy fegyveres őrizze, amint Brown tábornok visszatért, szóljon neki, hogy beszélnünk kell.

Dr. Mansch csak biccentett egyet, és nem kérdezősködött. Ezt szerették benne annyira az emberek, na meg persze a naivitását.

2 órával később…

Ashley újabb fát dobott martalékul a vadul csapkodó lángnyelveknek. Az őrmester azonnal felülírta saját ajánlatás a munkát illetően, amikor a lány lehányta első „áldozatát”. Így most gyakorlatilag cselédként munkálkodott az északi támaszponton. Táplálta a tüzet, enni hozott a katonáknak, még a fegyvereiket is ő törölgette, mégis jobban érezte magát, de mégis jobban érezte magát, mint mikor egész nap egy helyben üldögélt, egyedül a gondolataival…

    Most épp nem volt dolga. A halottakat bámulta. Büdösek voltak, a látványuk pedig elborzasztó. Néha egy-egy felvisított, amikor egy nemrég érkezett, Besurranó nevű alak ledöfködte azokat, amelyek még éltek, csak mozgásképtelenek voltak.

 - Vajon ragadványnév, vagy gúnynév? – kérdezte a mellette ülő őrmestertől Ashley.

 - A Besurranó? – rázta meg a fejét vigyorogva a tiszt – foglalkozásnév, az volt, mielőtt tisztalapot kapott volna a tábornoktól. Amúgy nem tudok róla sokat.

Abban a percben, ahogy a tiszt befejezte mondandóját, felharsant a riadókürt hangja. Ugyan, még sosem volt erre példa, mégis mindenki tudta, mit jelent ez: támadás érte a keleti kaput. A katona felkapta puskáját, meghagyta Ashleynek, hogy ne jöjjön utána, majd pedig szédítő iramban elrohant, a lány pedig természetesen utána. Unalmas volt az élete, mindig is kereste a bajt, és nem csak kereste, rendszerint meg is találta azt.

5 órával később…

Elszabadult a pokol. Henry, óriási gépkarabélyának ólmaival visszarepítette a felé rohanó őrültet a gyengélkedő felé, lehet, hogy fertőzött volt, lehet, hogy nem. Nem szabadott kockáztatnia, egy érintés, és ő is nyáladzó szörnyeteggé változhat. Jobbján Brown, és még egy másik katona állt, mindketten hasonló fegyverekkel. A tábornok könyörületet nem ismerve küldte gyilkos lövedékeit azon emberek arcába, vagy mellkasába, akiket öt órával ezelőtt még barátainak szólított. Halálsikolyok, földöntúli hörgés, és tűzharc zaja töltötte meg a hatalmas csarnokot, melyet fél nappal ezelőtt még „a biztonságos zónának” neveztek. Riadt emberek menekültek az addig minden félelem tárgyát képező északi kapun kifelé, oda, ahol már több esélyük volt túlélni, mint idebent. A fegyveresek kis csoportja is már a kijáratnál volt, amikor hirtelenjében golyózápor zúdult rájuk valahonnan bentről.

 - Ha mi itt halunk, te is dögölj meg „vezérünk” – ezt az utolsó szót olyan gúnyosan ejtette ki száján a rejtélyes orvlövész, hogy abba még Brown, addig kifejezéstelen arca is belerándult – te, te juttattál minket ide, a szakadék szélére – ekkor újabb sorozatot adott le, ami leterítette a csoport harmadik tagját. A medikus azonnal mellette termett, de a tábornok megparancsolta, hogy hagyja, majd egy villámgyors mozdulattal vállon ragadta az ifjút, és pár ugrással már kint is termettek. Mikor kiértek, Henry olyat látott, amire nem számított, a húgát. Az őrhely barikádja mögött elszánt arccal egy vadászpuskát szorongatott, mellette egy középkorú tiszt, és még fél tucat katona állt lövésre készen. De ezzel most nem törődhetett. Ashley viszonylagos biztonságban volt a tábor legjobb harcosai mellett, de ők viszont mindösszesen ketten voltak, így kellett túlélniük. Futniuk kellett, és futottak is. Három utcán át rohantak, amíg a tiszt egyszer csak meg nem torpant. Mögöttük már nem volt senki, de azért Henry az útra szegezte fegyverét, készen a tüzelésre. Ez alatt a parancsnok egy nagyobb darab kocsi kulcsot húzott elő bokáig érő katonai kabátja egyik belső zsebéből, és kinyitotta az ütött-kopott, piros terepjárót, ami mellett megálltak.

 - Erről szólhatott volna előbb is – szúrta le Brownt a medikus.

 - Csak a megfelelő alkalomra vártam, beszállás!

5 órával korábban…

Ashley ijedten figyelte, ahogy a száz, meg száz mutáns megrohamozza a kicsiny helyőrséget, ahol még akkor alig voltak védelmi erők. Mikor odaért az a plusz néhány fegyveres, akik eljöhettek az északi campből, javultak ugyan az esélyek, de az értéke még mindig valahol nulla és tíz százalék közt mozogtak. Elkeseredetten küzdöttek, két ember hamar meg is halt. A lány egy vizes hordó mögül figyelte az eseményeket. Ezek nem olyan fertőzöttek voltak, mint amilyeneket az északi őrsnél látott, ezek már egy előrehaladottabb stádiumban voltak, sokkal kevésbé hasonlítottak emberre, mint társaik, valószínűleg ezek lehettek az első betegek. Helyenként kitinpáncéljuk már olyan vastag volt, hogy ellenálltak a kisebb, 9milliméteres golyóknak. Ez megzavarta a védőket, és hatalmas előnyhöz juttatta a támadókat, mivel sok fegyverhez az említett lövedékeket használták. Vér fröcsögött minden felé. De nem a megszokott, vörös vér, erősen zöldes árnyalatú, sűrű, gyorsan alvadó, gennyállagú folyadék volt, mely mindent beterített. Mindennek a tetejébe lángok csaptak föl a rohamozók sorai mögött, forrása egy lángszóró volt, mely közeledett. Mikor közelebb értek, láthatóvá váltak: egy ötfős csapat voltak, mely valahogy át tudott törni az ellenség sorain. Ashley kimondhatatlanul örült a segítségnek, de ugyanakkor bajt is érzett, hisz a csapat létszáma harmadannyi volt, mint mielőtt elhagyták volna a tábort. Ez innentől egy nyert harc volt. Ugyanakkor a lány legnagyobb meglepetésére lövések dördültek el az ellenkező irányból. A hang egyértelműen a gyengélkedő felől jött. Sikítás hallatszott, majd dr. Mansch esett ki az elkülönítő ajtaján, és amilyen erővel csak tudta, elordította magát:

 - Kiszabadult!

II. Kellemetlen Deja Vu

5 órával később…

 - Hová megyünk? – kérdezte a medikus.

 - Csak fogd be, és tüzelj! – válaszolta Nathan. Az autónak nem volt teteje, így Henry tökéletesen le tudta szemezgetni az útjukban kóválygó fertőzötteket. Napkelte, volt, a legtöbb lény már eltakarodott a fényről, amik pedig maradtak, azok lassúak, és buták voltak, így a fiúnak nem volt sok dolga velük.

 - Miért én lövök? Maga a katona, Brown. – ordította túl a menetszelet Henry. – vezetni én is tudok.

 - Hogy gyakorolj – válaszolta – ha egyedül nem tudsz túlélni, egy csapat tagjaként is hamar elpusztulsz. Egyébként ezek fejletlenek, nyugodtan célozz testre, ezeket az is megöli, a fejlövést gyakran elhibázod.

 - Alapvetően lehetetlen egy pattogó autóról pontosan célozni akár testre, akár fejre. – jelentette ki csökönyösen a medikus – normál körülmények közt repülnének a fejek.

Nathan gúnyosan felnevetett, majd így szólt:

 - Nincs olyan, hogy megfelelő körülmény, mindig lesz, ami bezavar, lehet, hogy jelentéktelenebb, mint a kátyúk, de így kell megtanulnod lőni, hogy aztán ne legyen probléma az, hogy például túl erősen süt a nap, vagy hideg van. – mondta okítólag a katona, amikor egyszer csak hirtelen egy nagydarab test került eléjük az útra, ekkor Brown teli torokból elordította magát:

 - Előttünk, tüzelj! Nekimegyünk.

Henry szemei előtt lelassult az idő, ugyanúgy, ahogy már ez korábban is megtörtént, a különbség az volt, hogy ezúttal tudta, mit kell tennie. Látta ugyanazt az ocsmány pofát, a még véres karmokat, a lövésnyomot a lény vállán – ez sohasem volt ember – gondolta Henry. Ez más volt. Testének szerkezete kizárta, hogy ez emberből mutálódott volna. A fiú gyűlölettel tekintett a szörnyre, aminek egy fajtársa zúzta össze az emberi civilizáció egyik utolsó támpillérét. Mélyen a förmedvény szemébe nézett. Utálta, azért, ahogyan kinéz, utálta, azért amit képviselt, a halált, és értelmetlen pusztulást, a szenvedést, de legfőképp azt utálta benne, hogy nem is olyan régen még a lény életéért küzdött.

 - Kár volt utánunk jönnöd – préselte ki utálattal hangjában Henry.

És meghúzta a ravaszt.

A várt hatással ellentétben semmi sem történt, a fegyver üresen kattogott, kifogyott a tár.

 - Szétszórt vagy. – állapította meg egy hang valahonnan a szörny mögül, majd egy hosszú, éles penge hatolt át hátulról a sötét pikkelyekkel fedett sovány testen. Ekkor az idő visszaterelődött megszokott medrébe, és újra normális sebességgel múlt. A szürke test tompa puffanással ért földet, és láthatóvá vált a mögötte álló, nagydarab férfi.

 - Harkness – szólította meg a tisztet.

 - Ausztrál – biccentett meglepetten a katona.