A fiú dühös, égő tekintettel hajtotta kerékpárját.

„Mi a francra jó ez az egész? Most is csak feleslegesen tekerek, mint mindig.” – gondolta, és növelte a sebességet. A szél az arcába fújt, mintha vissza igyekezne őt tartani. Persze, ez lehetetlen küldetésnek bizonyult, bármilyen nagy hatalomról legyen is szó. A fiú úgy érezte, semmi nem állíthatja meg. Ezúttal nem.

„Balsors, akit régen tép…” – ötlött fel benne, de másik gondolatával el is vetette azt: „Üres szavak! Nem jelentenek már semmit! Minek is hajtok még?”

Ám amint ez felmerült benne, arcvonásai hirtelen megkeményedtek. Összeszorított foggal gyorsított újra. Közeledett a kanyar, de nem érdekelte. Esze ágában sem volt lassítani. Pedig tudta, ha valaki épp most akar arra fordulni a számára beláthatatlan útszakasz felől, nem lesz elég ideje fékezni jelenlegi tempójában. Mégis, egyre inkább rákapcsolt.

„Küzdeni kell, hajtani! Még ha nincs is értelme. Nem adhatod fel!”

És felállt, hogy nagyobb erőkifejtéssel tudjon tekerni.

A váratlan meglepetés bekövetkezett: lassú, nyugodt tempóban kerékpározó, koromfekete hajú lány közeledett a kanyar eddig beláthatatlan szakasza felől.

„Úristen!” – gondolta a fiú, és próbált lefékezni, mindhiába…

Szerencsére még épp időben el tudta fordítani a bicikli kormányát, így az útszéli fának ütközött ahelyett, hogy a lányt járművét találta volna telibe. Azonnal a földre zuhant, kerékpárja pedig az úttesten kötött ki. Miközben odaballagott, magában átkozódott.

„Kell neked mindig dúlnod-fúlnod! Tessék! Most megnézheted magad! Mégis miből javíttatod meg a biciklit? Mostantól járhatsz gyalog! Mert buszjegyre nem költök, az biztos!”

Gondolatmenetét halk, szelíden csengő hang szakította félbe.

-          Jól vagy? – hangzott a kérdés, mely a fiút szinte azonnal kirántotta az önsajnálat gödréből.

-          Igen, kösz! – válaszolta lehajtott fejjel.

„Tehát itt maradt! Valakit érdekel, hogy mi van velem!”

A lány ekkor már ott állt mellette, akár egy szépséges őrangyal.

-          Bocs, ha megijesztettelek – mondta, őszinte megbánással a hangjában.

-          Nem, én voltam a hibás – felelte a fiú, immár a lány szemébe nézve. – Túl gyorsan hajtottam.

-          Pedig nem sok értelme – egészítette ki a lány a gondolatait.

-          Hát nincs. De talán mégis megéri…

-          Hiszen számít, mit teszünk. Ha nem számítana, nem lennénk itt.

-          Igazad van. Csak néha elveszti az ember a hitét.

-          Tudom. Velem is gyakran megtörténik.

-          És olyankor még jobban hajtasz, már csak dacból is?

-          Úgy van. Mert valaminek kell hajtania előre, mindegy, micsoda. Ha csupán a harag munkál benned, akkor is menned kell.

És így folytatták még órákon keresztül, mialatt szép lassan hazatolták a kerékpárjukat.