Valamit álmodott. Messziről hallatszott az ébresztő éles csengése. Nem reagált. Agya valami módon összekötötte a csengést az álom utolsó foszlányaival. A két lét közt tévelygett tudata. A képzelet játéka egyre tova tűnt. Mint egy kipukkasztott  luftballon, melyből hirtelen távozik a levegő. Légüres térben tapogatózott, a csengő hangja csak fokozta a bizonytalanságot az álom és a valóság közt. Még egy utolsó pillanatra meg próbált feltörni a fekete mélységből álma, de megelevenedő gondolatai nem tudták átmenteni a való világba. Megébredt. Ellazult testét lassan kezdte megmozgatni a talpra álláshoz.
    Álmossága hamar tova röppent a hideg csapvíz érintésével. További készülődés közben nem érezte többé az álmosságot sem a fáradtságot. Mondhatni, amilyen mély álomból ébredt, annál üdítőbbnek érezte a reggelt. Csak tudná mit álmodott, mert egy olyan érzés kavargott benne, mintha valami fontos vagy legalább érdekes lehetett. Sehogy sem tudta vissza idézni és mivel teendői sürgették, feledésbe merült az egész.
    Iszlai Mihály az intézet frissen alkalmazott diplomása lett. Államvizsga után tele lelkesedéssel lépett az új pályájának kezdetére, de a kisebb feladatok kiosztása, régebbi akták átnézése, rendszerezése hamarosan szürke napokká változtatták munka helyén eltöltött idejét. Jelenlegi munkája, egy egyszerű munkásszálló tervrajz utáni számítások megbízásából állt, rangidős kollégája felügyelete mellett.
       Különös sietségre nem lévén oka, mielőtt elhagyta volna otthonát, a konyha kitárt ablakából végig tekintett a város élénkülő forgalmán. Augusztus vége felé járva, hűvösebbek lettek a reggelek. A nappalok rövidülése is jól érezhető lett. Derült, tiszta égbolt kéklett a város poros szürkesége felett.
    A jól ismert kirakatok, a mindenfélét hirdető reklám szövegek mellett elhaladva, alig negyed órányi gyaloglást vett igénybe útja. Hüvös kétnyelvű köszönések közepette ért fel a második emeleti, közös irodában lévő asztalához. Nyolc óra lett volna három perc híján. Még a tegnap ellőtt kézhez kapták az összes talajminta meg helyviszonyokhoz kapcsolódó beszolgáltatott adatot. Elővette fiókjából az épület tervrajzát, jegyzet füzetét és unalommal nekifogott a számításoknak.
    Ily módon is időben, még dél ellőtt elvégzett minden, az iratcsomóban kijelölt, feladatot. Kollégáival még nem teremtett közelebbi kapcsolatot, a néha felröppenő beszélgetésekhez nem szokott bekapcsolódni. Szűkszavú megjegyzésekkel kellett beérniük, ha netán valamiről véleményt nyilvánított vagy kérdezték. Meg írta az összefoglaló jegyzéket és az összes számítással együtt mellékelte az iratcsomóhoz. Várt még egy pillanatig, nem tudta  eldönteni mit tegyen vele, vigye be a főnökéhez vagy csak egyszerűen adja át kollégájának. Főnöke egész héten rossz hangulatban volt, mivel a fővárosba egy újonnan érkező nyugati cég, futurisztikus kinézésű irodaházának építkezési munkálataival kapcsolatos megoldás és kivitelezési technika pályázatát elvesztette az intézet. Külföldi szakembereket bízott meg végül a megrendelő, annak ellenére, hogy utolsó tárgyalásig biztató visszajelzések voltak, mint gazdasági, mint biztonsági ajánlataikkal szemben.
    Becsukta az aktát és ott maradt ülve, tekintete a semmibe meredt, már majdnem el is bóbiskolt mire a telefon csengése fel nem riasztotta. Nem is az ő asztalán helyezkedett a készülék és nem is csengetett az, abban a pillanatban. Oda akart ugrani, de hamar rádöbbent, hogy csak hallucináció volt. Nem is értette miért zavarta volna őt, hisz más alkalmakkor, mivel már meg szokta csengését, fel sem szokott figyelni rá, úgyse őt keresik. Visszaereszkedett székébe, feszengett egy kicsit, lesve, hogy kollégáik észrevették-e mozdulatát. Meg mert volna esküdni, hogy tisztán hallotta a telefon éles csengését.
    Gondolta nem vár többé, fogta az aktát és átvitte főnöke folyosó végében levő irodájába, majd utána lesietett a közeli boltba, valami harapni valót vegyen magának. Kitérve az útra, ahogyan a nap a szemközti háztetők  fölül sütött, hunyorítania kellett a szemével és abban a pillanatban az agy játéka nyújtott egy elsurranó képet, mint egy befejezetlen mű mely nem találja helyét ebben a világban. Mintha folytatni akarná a reggeli be nem fejezett álmot. A két különálló állapot egymás elleni harca a térhódításért.
    Tüsszentenie kellett az erős napfény hatására. Akárhogyan is próbált vissza emlékezni, mit is volt a félbe szakadt álom, sehogy sem körvonalazódott tudatában. Jelen pillanatban is csak átvillant agyában, úgy eszébe jutott, hogy valamit álmodott, a reggel mielőtt az ébresztő csengetése áthozta volna  a valódi világba. Követelőző gyomra kerekedet felül gondolatain, kérve, hogy inkább vele törődjön, úgyis véget nem érő küszködés vagy valótlan jólét mindegyik. De valami a tudata alatt nem hagyta nyugton.
    Régen, még diák éveiben érdeklődését felkeltette a vitatott téma és mivel a „déjà vu” jelenségben is része volt egy néhányszor, elkezdett komolyabban kutatni a szak irodalomban az álomról, az agy működéséről, a hipnózisról és bármiről ami kapcsolatban állt a tudat másféle kihasználásáról, beleértve az agy távolságbeli kommunikáció lehetőségének kísérleteit.
      Különböző hindu meg tibeti eredetű meditációk és rövid mély alvás provokálásával, a gyakorlatba való ültetés nem hozott semmi érdemesnek mondhatót. Belefáradván, idejét is jobban kellett a vizsgáira összpontosítania akkor, elvetette a folytatást, feledésbe merült az egész.
    A mai nap viszont újra megélénkült érdeklődése az agy ki nem használt „üres tárja” iránt. Mivel munkája különösen nem kötötte le és kimondóan érdekesnek sem találta, elhatározta új gyakorlatokba kezd.
    A következő napok kevés alvással teltek el. Felébresztette magát két-három óra alvás után, hogy majd az emberi test óhaját követve „olyan jó, kellemes, ha még vissza tudunk aludni egy kicsit”- érzéssel, kissé később boruljon nyugodtabb álomba.
    Az eredménye az lett az egész kísérletnek, hogy nem tudott újra elaludni, csak hánykolódott míg ténylegesen fel kellett kelnie és munkába mennie. Ahogy múltak a napok a kollégái is megjegyezték, hogy nincs valami jó színben, talán forduljon orvoshoz. Teljesítménye már nem volt annyira gyors, sőt kezdett feltűnően elhúzódni. Szerencsére a hibákat ő maga vette észre hamarább. Amit úgy furcsállt magában, az az volt, hogy mintha egy belső tudat súgta volna neki határozottan a téves eredményeket. Négy szer nyolc, harminchat-mert tizenhat meg tizenhat az harminchat ugyebár? Hat szór kilenc az negyvenkilenc. Az ehhez hasonló jól hangzó szorzatok helyességében meg volt győződve, hisz így tudja.
    Felfedezte egy másik énjét. Minden munkáját többször is át kellett ellenőriznie, nehogy hibával kerüljön tovább. Haza érkezéskor szemeit már alig tudta nyitva tartani. Jó mély két órát aludt ilyenkor az ébresztő csengetéséig. Talán a napnak ez az időszaka volt a leg produktívabb az álmok terén, csak nagyon kuszák és értelmetlenek voltak, legtöbbre nem is emlékezett, hiába valónak bizonyult a pontosan vezetett jegyzet füzet is.
    A hét végek nagy részét az ágyban töltötte, mikor hosszába, mikor keresztbe fekve azon. Az éjszakák voltak a legborzasztóbbak, akkor aludt volna a legszívesebben mikor szólt az óra, Mikor meg ágyban kellett volna lennie , nem tudott el aludni. Sétált fel-alá, hol kávét melegített magának, hol valami harapni valót szedett elő a hűtőszekrényből. Unottan támasztotta homlokát az ablaküvegnek és nézte felülről a kihalt utcát. Ilyenkor fura érzés vette hatalmába, mintha nem egyedül lett volna a lakásban. Valaki vagy valami ugyanúgy sétált volna vele együtt ide s tova. Először felrezzent és kezdett jobban figyelni meg keresgélni, majd később kezdte megszokni habár mondogatta magának, hogy ne adjon jelentőséget neki, más nem lehet mint képzelődése. Ahogyan viszont teltek múltak a napok egyre megszokottabb lett jelenléte, ismerős nesszei amit egyszer-másszor hallattatot maga után, családiassá kezdett válni.
     Amint fekve próbált a tegnapi álmára koncentrálni, puha léptek nyomását vélte hallani a konyha felől. Készséghatóan ki kiáltott a szobából, hogy a kávé még langyos kell legyen, nem tette be a hűtőbe. Ezek után már úgy vélte illene köszönnie is a vendégnek, mikor jelenlétét érezni vagy hallani vélte egyszerű „szia” köszönés móddal erősítette meg.
    Még a tél beállta előtt a sok közönséges és zömével se eleje-se vége álmai mellett, amiknek a javára emlékezni sem tudott rendesen, többször elő bukkant egy jelenet, melyben saját magát látta amint terepmunkát végez. Nem tartotta fontosnak, de gyakorisága érdeklődővé tette. Ez volt az egyetlen álom ami mélyen az agyába vésődött, oly tisztán, hogy semmi erőltetés nélkül alaposan le tudta írni a helyet ahol járt, a legapróbb részletekig. Néha úgy érezte nem is álmában jár ott. Jegyzetelt is hűségesen, aprólékosan. Leírt mindent amire emlékezett, a színeket, a terepet, mit látott kereken körbe maga körül, fákat, gazt a földgyalu által felnyomott földet, a szemét tetején sétáló kóbor kutyákat. A munkások beszédjét is tisztán értette, miközben a topográfus mérő műszereket cipelték a hátukon.
  Az épülő hotel hátsó parkolója és a körbe futó úthoz kellett értékeket adniuk. Rutin munka volt két kiszállással, csak nem tudta hol járhat, egyáltalán nem ismerte a környéket. Valahol egy kisebb város szélén lehettek, de nem tudta felfedezni hol. Második nap az építész is megjelent terepjárójával, közel hozzájuk parkolt le. Érdeklődött, hogy minden rendben van-e, felkiáltott az építész mesternek majd őket is behívta a földszint még csupasz beton falai közé. Egy fából össze szegelt munka-asztalra kiterítette a tervrajzot a mester felé és magával hozott termoszából gőzölgő fekete kávéval kínált mindenkit.     Amíg a mester a tervrajzon magyarázott valamit a fürdőszobák választó fal elhelyezésének módosításán, figyelmesen nézegette a rajzot és fogyasztotta a csomag kekszét amit kabát zsebéből halászott elő az imént. Egyezség nem született, de valamiféle javítást meg ígért az építész és azzal el is viharzott. Össze gyűrte kekszének csomagolását, először a zsebébe dugta majd kifele menet az épületből a sarok mellett egy gödör szélére összegyűjtött kupac szemét tetejére hajította. Nem vette észre, csak miután koppant és tova csúszott, hogy vele együtt sárga öngyújtóját is elhajította. Sebaj, fogytán volt már a gáz benne, nem fordult utána.
 Annyira élethű volt minden és racionális a gondolkodása, hogy még álmában is eltűnődött vajon álom vagy valóság ami történik. Reggel amint ébredt vázlatot készített a tervrajzról, helyenként az értékekre is emlékezett. Egy teljes hétig tartott az álom folytatása, jegyzetei egy fél füzet terjedelméig nyúltak.

    A tél rövid volt és száraz. Az ünnepek elteltével, Vízkereszt után enyhülni kezdett a fagy. Február elejére egészen kellemes tavaszi időjárás uralkodott a város felett. Iszlai Mihály is jobban összebarátkozott kollégáival az ünnepek alkalmával, különösen az alsó emeleten dolgozó Beátával. A többszörös pia partik hatására vissza szokott a dohányzásra, amiről annak idején, diploma szerzés után sikerült lemondania. Az Óévvel együtt elbúcsúzott lakótársától is, nem még köszönt neki, ha netán éjnek idején ki kellett menjen pisilni, mert más egyébbért ugyan nem volt hajlandó felkelni.
    - Misi! Telefon! -  alig zörrent meg a készülék, a szokványos időpont csalhatatlan volt.
    Beáta szólt át, hogy ha van kedve lépjenek ki egy kávéra. Már hogyne lett volna kedve. Hasonló érdeklődésük és egymás iránti tetszés hamar közelebb hozta őket egymáshoz. Ilyenkor dél tájt együtt szoktak kávézni inkább a találkozás kedvéjért a közeli cukrászdában. Mire Misi leér a földszintre, Beáta a kapualjba vár rá. Karonfogva szoktak érkezni, a felszolgáló lány már be léptükkor  kihelyezi a két csészét a pult tetejére.
    Helyet foglaltak és folytatták csevegésüket. Beáta márkás cigarettát húzott elő zsebéből, hamarabb Misi felé tartotta, majd ő is kihúzott egy szálat a dobozból. Misi többször is végig ütögette zsebeit, hiába
     - Fent hagytam asztalomon az öngyújtóm! - jegyezte meg
     Odalépett a pulthoz az ilyen alkalomra kihelyezett skatulya gyufa után. Mindketten rágyújtottak, majd vissza rakta a pult szélére Inkább Beáta szokott többet mesélni közömbös mindennapi dolgokról, Misi szívesen hallgatta, még ha sok minden nem is nagyon érdekelte. Igazából szeretet volna még egy egyetemet elvégezni, a pszichologia, az emberi agy működése jobban érdekelte az utóbbi időben. Erről viszont nem tett említést Beátának. Elfogyasztották kávéjukat és szép lassan vissza sétáltak az intézménybe.
 - Misi! Vár a főnök!
    El sem ment asztaláig, kabátját felakasztotta az ajtó melletti régi-kopott kör fogasra és már indult is a folyosó végébe.
   - Jó, hogy itt vagy! Holnap el kell menj Alex helyet egy terep munkára.
   - Semmi gond főnök.
   - Egy parkolóhoz való bekötő útnál topó mérések szükségesek, majd Alex elmondja pontosan.
   - Egy három emeletes hotel mögött, valami nyavalyás község végében, közel a benzin kúthoz?
   - Pontosan. Honnan tudod?
    Misi nem válaszolt, csak intet a kezével, hogy minden rendbe. Imbolyogva ért vissza író asztalához. Fejéből kiment a vér
   - Misi, rosszul vagy?
    Sikerült megnyugtatnia a kollégákat, de saját magát nem. Szédülése nem múlt még el egészen, rossz közérzete nyomasztóan nehezedett rá a nap hátralevő részében. Csak egy kevés egybeesés, a többi az én képzeletem, legyintett magában. Türelmetlensége viszont egyre fokozódott, aludni is alig bírt.
      Másnap a megbeszélt időpontnál jóval korábban ott settenkedett a szolgálati autó körül, segédjeire várva, hogy be pakolják a mérőműszereket. Valamivel több mint fél órát autóztak a várostól északi irányba, mikor egy nagyobb községen áthaladva az álmából jól ismert kép tárult elejükbe. Újra szédülés környékezte amint kiszállt az autóból és körbe járta a félkész épületet. Minden az utolsó aprólékig ugyanúgy volt mint álmában. Döbbenten járt fel-alá zsebre dugott kézzel, míg végül sikerült legyőznie az enyhe ijedtséget. Ott állt a félkész, hátsó bejárati lépcső előtt, mikor olyan érzése támadt mint annak idején otthon, mikor úgy érezte nincs egyedül a lakásba. Hátán enyhe sajgás futott végig, mintha még meg is bökte volna valaki hátulról, a gödör szélére hordott törmelékek felé. A nagyobb darabok árnyékában valami sárgást vélt felfedezni tekintete. Nem sok gáz volt már benne, a nedvességtől is csak harmadjára lobbant lángra, de annál boldogabban rejtette kabát zsebébe Misi az öngyújtóját.


   A város szélén emelkedő domboldalak akácfái kellemes illatot árasztanak maguk körül. Így van ez minden évben, jelezvén, hogy nem sok van már hátra a tanév végéig. Megkomolyodott régi diákok sétálnak alattuk vissza iskola padjaik felé, tízéves elfelejtett emlékek elevenednek meg. Sokat mesélnek minden csínytevésről, és legkedvesebb tanárjukról. Annyira élénken tudta elő adni az anyagot, hogy lehetetlen volt azt figyelmen kívül hagyni. Legendák keringtek a sárga kopott öngyújtójáról is, ami mindvégig nála volt és ujjai közt forgatott, ha alkalma akadt rá. A pszichológia mindenki kedvenc tantárgya volt.