Sétálok az márciusi szélben

Avagy a nyulak élete és halála

Nincs semmi meglepetés. Mit is várok ettől az egésztől. Semmit. Így lesz a legjobb talán. Az elvárásokból csak csalódás lesz. Kilépek a kapun és belecsap a hajamba a frissesség. A márciusi szél frissessége. Most foglalkozhatom legalább egy kicsit gondolataimmal.

Felemészt a magány. De talán nem is a magány emészt fel engem, hanem a múltam. Vajon azokra a dolgokra emlékszem, amik tényleg megtörténtek, ami a tényleges múlt. Vagy az agyam csupán retusálja a történéseket. Lehetőség az van bőven arra, hogy vajon mi van, mi történik. De a tényleges valóságról sosem esik szó. Arról senki sem beszél.

Pedig keserédes hercegnő az élet.

Mire is akarok én kilyukadni? Mi vagyok én valami ködbe burkolózó sallangokkal dobálózó varázsló?

Talán.

Az utcán kevés az ember a szép idő ellenére. Mp3 nincs a fülemben, de zenét hallgatok. Szól a fejemben, mint Andy Dufresnek A remény rabjaiban.

Felszállok egy buszra. Inkább bicikliznék, de úti célom túl messze van. Kicsit elhúzom a lőrésnyi tolóablakot, hogy valami levegő azért jöjjön be. A buszon utazó emberek megfigyelésével foglalatoskodom és azon vajon ők mit gondolnak. Ironikus lenne, ha mindenkit az foglalkoztatná, hogy ki mire gondol és tulajdonképpen mindenki kalandokat élne át gondolatainak szárnyain csak éppen egy másik ember fejében. Micsoda mélységekbe bírtam hatolni már megint.

Megérkeztem. Leszállok a buszról ismét arcomban érezve a langyos szellő cirógatását. Egy park felé veszem utam ahol már vár rám valaki. Felnézek a táblára: Q Város parkja.

Leülök a fűbe Myxomatosis mellé. Szép név nem igaz?

- Kiről akarsz álmodni?

- Én dolgom.

- Nem csak a tiéd.

- Már csak az enyém.

Régebben ápoltam csekély érzelmeken és inkább érzékeken alapuló kapcsolatot Myxomatosisal de az már a múlt. Myxomatosis szemei karikásak voltak. Nem bírja a várost. A szabadban lenne a helye inkább. Egy falut még elvisel. Legfeljebb. Az előbbi rövid dialógus alapján úgy érzem Myxomatosis nem feltétlenül ápolt annyira kevés érzelmet irántam, mint én iránta. Szomorú, és bunkónak érzem magam. Utam célja ugyanis azon tudás tőle való elsajátítása, hogy meg tanuljak tudatosan álmodni és azt irányítani tudjam. Nem bírom a hétköznapokat és az, hogy az alvás csak egy másodpercként tűnik el legtöbbször semmi. Más kikapcsolódásom nincs pedig, csak az alvás. Miközben a légzéstechnikáról mesél, azon gondolkodom milyen szörnyű vagyok, hogy nem is folyik róla semmi szó. Pedig épp olyan elgyötörtnek látszik, mint én. Nos, pont ennyit tanulunk a fogyasztói társadalomtól. Szarjuk le a másikat.

Q Város parkja üres. Az emberek mind otthon ülnek, alszanak vagy nézik az értelmetlen sorozatokat a villogó dobozaikból. így hát senki sem zavar a parkban. Csak mi vagyunk itt Myxomatosissal.

Aztán hirtelen, bumm, a testem megszűnt létezni és elkezdtem a hallucinációkat a mindenféle tapizó démonokról. A kényszerített tudatos álmodások járnak így. Szerencsére Myxomatosis pont ezért van itt és öt perc után felébresztett. Gondoltuk, hogy az első ilyen lesz. Ez csak valami felkészítő dolog csak. Hónapok múlva fogom csak elérni a célom.

A célom egészen egyszerű és itt fogok behozni még egy nyúlbetegségre utaló nevet. Pasteurellosis. Őt szeretném újra látni. Nem halt meg. Csak úgy tesz, mintha én már nem élnék.

Eltelnek a hónapok és Myxomatosis egyre rosszabb bőrben van bár én nem törődöm vele még mindig. Egyre összetettebb és kezelhetőbbek az álmaim. Sikerült megjelenítenem a legutóbb Pasteurellosist is. Életem napjaiból hat órát boldogan töltök és engem csak ez érdekel. Felmerül a kérdés, hogy vajon meg tudom e különböztetni az álmot a valóságtól és azt kell mondjam könnyű szerrel. Az élet szürke megszokott és sablonos hétköznapokból áll ahol sablonos és ismétlődő események történnek nap, nap után. Pasteurellosis pedig ebben a világban, nem vesz rólam tudomást.

Telnek, múlnak a hónapok Myxomatosis pedig meghal, úgy, hogy felé sem néztem. Nem lett öngyilkos, elütötte egy busz. Baleset volt. Meghibásodott a kormánytengely és kisodródott a járdára az egész gépezet. Megölt másokat is. Myxomatosis temetésén csak én voltam és a szülei. Nem értem, hogy lehetett egy ekkora városban ennyire magányos. De talán ez így működik. Minél nagyobb helyen van az ember, annál magányosabb. Nem tudtam elbúcsúzni tőle és még csak egy újrakezdést se tudtam beleszőni a történetbe. Igen, az élet eseményei ennyire gyorsan történnek meg. Még az írót se várják meg egy novellában. Pedig esküszöm, sietek és még így is sok mindent kihagyok.

Pasteurellosis pedig felkeresett. Valamikor egyszer ismerték egymást Myxomatosissal általam, de az már elég régen volt. Eljött hozzám részvétet nyilvánítani. Igen, mindig ilyen empatikus volt. Ezen talán semmi sem fog változtatni. De én azért szarul érzem magam, mert mégiscsak most halt meg egy jó barátnőm, aki az exem is és abban segített, hogy álmodjak szépeket Pasteurellosisról.

Kifejtem inkább a nevek lényegét és értelmét. Mindkét név egy nyúlbetegség és mindkét név utalás arra, hogy a két női karakter egy, egy beteg nyúl. Mindkettejüket más betegít meg Myxomatosist a város által gerjesztett fojtogató bezártság érzet és a magány betegítette meg. Pedig ej, milyen szabadvérű vidám mindig nevető lány volt régen gyermekkorukban. Ebbe az énjébe szerettem bele. Pasteurellosis is érzi a szorítást a lelke körül. Csak ő még önmaga újságán és kibontakozásán sincs túl. Túl friss lélek. Még nem ért semmit nem tapasztalt semmit. Csak érez, érez, befogad és törődik mindennel és mindenkivel. Most már velem is. Eddig is csak visszatartotta magát az óvatosság kedvéért. Nem akart sem magának sem nekem fájdalmat. Inkább hurkot kötött a lelkére és elszorította az érzéseit. így lett egy szabad nyúlból beteg nyúl.

Kiderült Myxomatosis halála őt jobban megrázta, mint engem. Én mondjuk a legtöbb, amit elmondhatok magamról ez időben az, az, hogy túl sok lényeget nem tartottam fent ennek a világnak mostanáig.

Végül köszönetet mondok. Lezárom és vége. Gyors leszek.

Myxomatosis mutatta meg nekünk, még ha csak véletlenül is és nem is szabad akaratából. Mennyire fontos, hogy úgy éljünk, nem tekerünk hurkot a lelkünkre és úgy éljük hétköznapjainkat amilyen jól amilyen teljesen csak lehet.