A három művész tragédiája

-          vázlatcím –

-1-

Azzal sem vagyok már tisztában, hogy vajon reggel van e vagy este. Tulajdonképpen teljesen mindegy.  Amikor az ember morfiumtól alszik el és a hiányára ébred eltűnnek ezek a semmiségek. Nem, nem egy narkós ömlengéséről lesz itt szó. Kórházban fekszem ugyanis. Hasba szúrtak egy pillangókéssel. A penge áthatolt húsomon mint a fiatal pár szívén a szerelem tavasszal, először valami bizarr melegség önti el a testet majd később nem marad más csak a fájdalom.  A járókelők kedvesebbik felének köszönhetem az életem, Ők riasztották a mentőket. Felmerülhet a kérdés, hogy vajon ki késelt meg, de erre a kérdésre nem valószínű, hogy valaha is választ kapok. A tettesen maszk volt és csukja, különben is már régen félhomály volt. A pénzemet akarta… igen azt a keveset. De hát neki nyilván kevesebb volt, ha már rablásból kellett megszereznie a betevőre valót. Ellenálltam mire ő felém bökött a késével. Hiába voltam fürge ő mégis gyorsabb volt, mint én. Először csak egy vágást ejtett jobb karomon, majd ahogy védekezőn visszarántottam kezem a hasamba döfte a kést. Körülbelül valahol a lengőbordáim és a csípőm között résznél, bal oldalt.  Ironikus, hogy maga a támadó is annyira megijedt, hogy hanyatt homlok menekült pénzem és minden más értékemet nálam hagyta.  Milyen kedves, így egy petákkal előrébb vagyok az orvosi számla kiegyenlítésével. Ez az egész napló dolog is furcsa nekem. A pszichológus javasolta. A kórház ingyenesen biztosított számomra egy tíz alkalomra szóló terápiát, ami segít feldolgoznom az engem ért traumát. Tulajdonképpen csak arról van szó, hogy ez a hely egy gyakornokkórház, ami volt olyan kedves és a pályakezdő pszichológusoknak is talált valami munkát, valószínűleg a szakképzett minimálbérért cserébe. Szerintem még így is jól járt a kislány, legalább nem valami gyorsétteremben kell güriznie, vagy egy szalag mellett a gyárban. Kislány, igen alig több huszonkettőnél. Göndör barna fürtjei csábítóan csüngnek le állig begombolt garbója által takart, de mégis érezhetően formás kebleire. Elég nehéz, a késelésre koncentrálni ilyen látvány mellett. Igazi noir életérzés. Segít elfelejteni legalább, hogy a halálomon vagyok. Nixon mi tagadás több pénzt fordíthatott volna az egészségügybe, mint a háborúba. (Az űrkutatást megértem és támogatom is) Az orvosok nem sok jóval kecsegtetnek, de mit nekem orvos, ha van zeneterápiám, meg most jött persze az írás. Remélem, nem olvassa el ezt a szörnyű ömlengést, de hát régen beszélgettem már ilyen nyíltan önmagammal. Ó a jazz, órákon át hallgatom a gyönyörűbbnél gyönyörűbb trombitákat, harsonákat, gitárokat és zongorákat. Telítettnél telítettebb hangzások és mind az enyém. Olyankor még pszichológusom kerek keblei is hidegen hagynak. Olyankor a világ az enyém. Olyankor nem tolókocsiba visznek vissza az ágyamba. Olyankor nem aggódom a perforáló vastagbelek miatt. Olyankor a világ az enyém és minden földi jót birtoklok. A lelkemben bizonyosan.