Kevés ház alkotta a domb aljában meg húzódó települést. Egytől egyik kicsire méretezték, mintha összekucorodtak volna meredek tetőik alatt. Háztetők, melyek azt a benyomást keltették, hogy viselője, mint egy süveget, nyakába tudna húzni és elbújni alatta.
    Összehúzódtak, talán beszélgetni sötét éjszakákon, vagy inkább a kemény télben ne fázzanak. A kis erdő, mely idáig lopózott, megsajnálva a mostohákat, terebélyes koronáival nyúlt föléjük oltalomként. Se temploma, se uradalma, hát még tornya. Egyedül egy sáros szekér út vezetett kifelé a földek irányába, innen az Ökör-pocsolya mellöl, viruló kakasmandikók között.
    A gólya se rakott fészket itt soha, pedig gyakorta sétált errefelé, békák után leskelődve. Névileg sem szerepelt sehol, mert ilyen kiváltságot nem akasztottak rá, említette mindenki ahogy ismerte. Ott volt ő a helyén, alig félórányi járásra a falú végtől, mióta emberfia megtelepedett a környéken. Nyugodalma is a messzi múltból jött és tartott volna még Isten tudja meddig, ha az éles sikoly meg nem zavarta volna csendjét e mai napon.
    Szaladt is a házak apraja-nagyja a hang irányába, mely még többször belehasított a békés délelőttbe
     - Mi történt?! Mi történt? – vették körül a falubeliek Sárát, ki zihálva, levegő után kapkodva alig tudott válaszolni
.    - Ott beljebb a, a fenyők irányába . . . , az úrfi . . .
    Ott találtak rá, ahol Sára jelezte. A földön hempergett, mindkét kezével fejét fogta. Inge csupa vér volt.    
     - Péter! Gyere gyorsan a szekérrel, hoz takarót meg párnát.
    Szabó Zsigmond nagyobbik fia szaladt is a szekér után, sebtében vitték a sebesültet le a faluba.
    Tordai László kereken körbe járt a szobában, s közben hangosan szitkozódott, meg szórta az átkot mindenre meg mindenkire aki eszébe jutott. Súlyos léptei alatt csak úgy recsegett a padló.
    Az orvos az imént távozott, mondván rá már nincs szükség. Jobban lesz az úrfi, a fejére kapott ütést szerencsére egy lehullott korhadt ággal mérték. Bal felső karján tátongó sebet kitisztította és bekötözte. A vérzést sikerült megállítani. Bal kezével egy ideig nem fog tudni dolgozni.
    - Azonnal tünjön el az a ringyó a birtokomról!
    - Az ügyet kivizsgáljuk, de kegyelmes urad is jól tudja azt a kis földet a domboldal nyugati részével együtt, megboldogult édesapja akaratából kapták szabad használatba, Ördög-pocsolyát vagy, ahogy most nevezik Ökör-pocsolyát és környékét.   
    - Akkor is ringyó! Már hallottam egy és más beszédet róla itt a falúban!
    - Sára állítása szerint az úrfi kerülgette lóhátról, kevés híján fellökve őt, azután meg leszálla és reája támadt úgy mint férfi szokott egy nőre
    Sarkából majd, hogy kiszakadt a hátsó szoba ajtaja, amint azt László urunk kitárta
    - Fiam! Igaz amit mesélnek az emberek, hogy Sára szoknyája alatt keresgéltél?! Nekem ne hazudj!
    A nagy dunyha alól alig látszott ki Laci úrfi bekötözött feje. Szeméből ijedtség tükröződött a kemény hang hallatán, ami még az ablak üveget is megrengette
    - Sára kell neked! – folytatta látván nem igen akaródzik válasznak jönnie, amit néma beleegyezés gyanánt vett tudomásul. - dühében nem is tudta kire üzze nagyobb bosszúját – Egy kancsó bort!
    A tornácon hallgatózó asszonynép szanaszét szaladt. Urunk felesége tüstént továbbította a kérelmet.
    - Hess el innen! – a pince lejárat előtt kapirgáló népes baromfi, szárny csapkodva és hangos kotkodácsolás közepette rohant az udvar másik vége felé hozzájárulva a hangos zűrzavarhoz
    - Tordai uram, engedelmével, beszédem volna kedves fiával, hogy az esetet elbírálni tudjuk.
    – Hát csak kérdezzen, hátha szóra tudja bírni a kis Kendet.
    Süvegének gyömöszölését folytatva kezeivel, féloldalasan közeledett az úrfi ágyához.
    - Hogyan érzi magát? Fáj erősen?
    Alig észrevehető fej biccentés volt a válasz
    - Mi volt az a tárgy amivel, elnézést, fejbe ütötték?
    - Egy darab fa.
    - És ki volt az aki ezt tette?
- Sára.
    - Micsoda?! - mordult fel mérgében a ház ura – Hát, már elnézést, de te nem Sárával voltál elfoglalva?
    - Hm . . . Igen de valaki hátulról rám rontott és kés volt a kezébe. Dulakodtunk, mikor Sára leütött.
    - Valaki?! Hát az arcát nem láttad?
    - De igen apám, a fazekasnak a fia volt.
    Tordainak a szemöldöke még fentebb ötlött amint tágra meresztette sötét szúrós szemeit
    - Kati! Hozd a puskám
    - Arra semmi szükség! Itt a kancsó bora! Gyűn a fazekas is szekerén.
    - Mit mondasz asszony, hogy ide gyűn mostan a fazekas?!
     Alig fejtette ki még nagyobb csodálkozását, a kitárt kapun befordult a két ló húzta kóberes szekér. Szabó Ödön megálljt parancsolt lovainak. Ráérős nyugodtsággal leszállt a bakról. Lovait kikötötte, majd fényezett csizmájának orrát a tornác felé fordította.
    - Tordai László kegyelmes uram idehaza van-e?
    - Milyen  ohajod lehet  e még, miután fiad fiamra támadt orvul. Le fogják csukni!
    - Az úrfi egészsége felől érdeklődnék, meg megkérdezném ő tőle, ha elmesélte-e a történteket, úgy ahogy történtek. És ha hajlandó lesz lábadozása után, bocsánatot kérni Sára nevezetű unokahúgomtól?
    - Szerencsés vagy te agyagos, hogy puskám nem hozták elő. Ami a bocsánatkérést illeti, kivágatom az összes tüzelni valót a házatok körül!
    Míg e-képpen szópárbajozott mély tisztelettel a falú két távolabbi szomszédja, újabb váratlan vendég érkezett az udvarba. Olyan kecsesen és egyenes háttal ült a nyeregben, hogy azt megtanulni jobban mint az Ökör-pocsolya feletti csúszós meredeken, máshol nem is lehet. Arany szőke, fürtös haját enyhén lengette a szél. Kisírt szemei még nedvesek voltak a le nem törölt könnyektől. Ajkát pirosra harapdálta, de ez csak növelte bájosságát. Csipkés ingujján látni vélhető volt két alvadt vérfolt amint a csuklója köré tekerte a gyeplőt.
    Meg sem állt míg a tornác közelébe nem ért és a bosszús Tordai urunk válla felett, lovagló magasságból be nem tekintett Laci úrfi betegágyára. A csendőr-biztos még most is ott állt süvegével a kezében.
    - Laci úrfi feltud-e állni?
    Szobából válasz nem érkezvén, mindenki hátrafordult és némán várták mi fog történni ezután.
    Picit szédülten, két nagy kötözéssel, egyik a fején, másik a karján, László úrfi otthagyta betegágyát és mezítláb ahogy volt édesapja mellé érkezett, kissé hátrább maradva.
    A ház ura, ahogy széttárt karjaival a tornácnak támaszkodott abba hagyta a szítkolozást és erősen száraznak érezte a torkát
    - Laci úrfi megtud-e bocsátani, amiért oly orvul megütöttem?
    Felelet nem volt csak biccentés. Az a szépség ami ott állt előttük elkápráztatott minden emberfiát.
    - Laci úrfi gondolja, hogy ha most meg puszilom enyhülni fog fájdalma? - Válaszra most már nem is várva, leszállt a lóról, megkerülte a tornáct, majd közvetlen közelébe érve, Sára egy leheletnyi csókot nyomott az úrfi orcájára, csak úgy mintha a fülébe súgót volna valamit.
    Tordai László e vidék kegyelmes ura mély levegőt szippantott tüdejébe, bevonult a tornácról és el sem vette a kancsót szájától míg szomját oltva nem érezte.
   
   
                                                             »»»»»»