William Morgenthaler: Ezüst égbolt

Két konkurens cég egymás elleni harcát mutatja be a mű. Egyszerű, hétköznapi emberekkel, sorsokkal, cselekményekkel, viszont a gyilkosságok sem maradhatnak ki belőle. Ez fűszerezi meg a történetet.

A sok titok és rejtély a könyv végére mind-mind megoldódni látszik.

A könyv hősei sok viszontagságon mennek keresztül, de megéri küzdeni és harcolni a végső célért…

Minden olyan olvasni vágyónak ajánlom, aki kíváncsi a jövőbeli számítógépes világ modernizálásának alakulására. Milyen is lesz/lehetne a következő évtized, évszázad.

Betekintő:

Hodge éppen kezdte felfogni a válasz jelentését, amikor Patrick kezében megvillant egy sárgásan csillogó valami. Az őr megfordult, majd a torkához kapott. Pat belökte a cellába, és becsukta az ajtót. Az őr megpróbált kiabálni, de csak bugyborékoló hang jött ki a torkán, és rengeteg vér. Hodge levegő után kapkodva a falhoz hátrált.

– Mi ez?… Mi… Hívjunk valakit, mindjárt elvérzik!

– Igen, sajnos ez is része a szökésednek – felelte Pat. – Nem szólunk senkinek, ha szerencsénk van, még tíz percig nem keresik.

Az őr már nem mozgott.

– Mivel? Hogyan hoztad be a kést? – kérdezte Hodge remegő hangon.

– Emlékszem, egyszer gyerekkoromban elmentünk a cirkuszba. Volt ott egy szabaduló művész. Onnan jött az ötlet – újra megmutatta az arany karláncot. – Úgy hívják, Oliver lánca. Látszólag ékszer, de az egyik oldala penge éles. Sokáig tartott, míg találtam egyet. Most pedig ezt fogd meg! – A láncot Hodge kezébe adta. Elvette az őr fegyverét, a kulcsot a földön találta meg. Leejthette az őr, miközben haldoklott.

– Mit akarsz csinálni?

– Kitörünk! – felelte Pat könnyedén. – Kitty a bejáratnál vár minket.

Válaszra sem várva kilépett az ajtón, és futva indult végig a folyosón. Hodge követte, bár fogalma sem volt mi történik körülötte. Az első ajtón még könnyen átjutottak. Mivel a kulcsok nem a zárakhoz, készültek, hanem az börtön dolgozóinak azonosítására, ezért minden ajtót nyitottak, amihez az őrnek jogosultsága volt.

A következő folyosón már ártalmatlanná kellett tenni három smasszert. Pat úgy használta az őrtől elvett sokkoló pisztolyt, mintha hónapokig gyakorolta volna. Egy másodperc alatt célzott, lőtt és elkábított mindenkit, aki húsz méternél közelebb jött hozzájuk. A folyosó végén balra kanyarodtak, újabb ajtó, újabb őrök. A riasztó a célegyenesben szólalt meg.

A szökés majdnem sikerült, már kiértek az épületből, csak az udvaron kellett volna átérni a kapuig. Látta Kitty kocsiját a kapu túloldalán, de már nem értek oda. A tetőről egy tucat őr lőtte őket, és az udvaron nem volt fedezék. Pat már félúton volt a kapu felé, amikor eltalálta egy sokkoló lövedék. Eszméletlenül terült el a földön.

Hodge felemelte a kezét a megadás jeleként. Az épületből fegyveresek özönlöttek ki, körbevették. Hodge kétségbeesve figyelte, ahogy Patet a lábánál fogva a börtön főépülete felé húzzák.

– Hová viszik? – kérdezte, de válasz helyett az egyik smasszer a sokkoló pisztolyával közvetlen közelről fejbe lőtte.

 Egy bőrkanapén fekve tért magához. A barokk íróasztalon álló lámpa világította csak meg a szobát. Kint már besötétedett.

Hol vagyok? Hány óra van?

– Jó reggelt! Vagy mondhatnám inkább jó estét! – Csak most vette észre az asztalnál ülő hatvan év körüli férfit.

– Mr. Raith! – ismert rá a börtönigazgatóra. Hirtelen eszébe jutott minden. Felült a kanapén.

– Hol van az öcsém?

– Nyugalom! Azt is megtudja majd. Elöljáróban annyit, hogy egyelőre nincs baja, de sok múlik majd magán is. Úgy is mondhatnám, a sorsa az Ön kezében van. De én most itt csak kisegítő vagyok. – Felvette az asztali telefonját, és megnyomott rajta egy gombot. – Felébredt.

Letette a telefont és folytatta:

– A részleteket megtudhatja Calendine tábornoktól.

Kinyílt az ajtó. A tábornokot tolószéken tolta be egy idősödő ápolónő. Az öreg katona fejét nyakmerevítő tartotta, bal kezét begipszelték.

– Köszönöm! – mondta az asszonynak alig hallhatóan. – Ha végeztünk hívni fogom.

Hodge felé fordult.

– Tábornok Úr! – szólalt meg Hodge, megelőzve a tábornokot. – El nem tudom mondani, mennyire sajnálom a történteket. Higgye el, nem tudtam a parancsnokok tervéről…

A tábornok felemelte a kezét, hogy hallgatásra intse.

– Lehet, hogy így volt, de nem most fogjuk kideríteni – olyan halkan beszélt, hogy Hodge-nak közelebb kellett hajolnia, hogy minden szót tisztán értsen.

– Habár a mostani ügyünk szorosan kapcsolódik az előbbihez. Védenünk kell magunkat, különben nem a Cathrine lesz az utolsó, ami megtizedeli az emberiséget.

Hodge a Cathrineről csak az iskolában tanult, a nagyszülei viszont személyesen megtapasztalták annak minden következményével együtt.

Hiába volt a tudósok csaknem fél évszázados figyelmeztetése, hiába küldte a természet a jeleket, az emberiség nem tanult. A benzines autók egyre terjedtek, a gyárak mérgezőanyag kibocsátása tovább nőtt. Egyszer használható, eldobható műanyag eszközök, egy évig működő, majd a szemétbe kerülő tartós fogyasztási cikkek, az esőerdők további visszaszorítása a lakóparkok kedvéért mind egy kis darabka volt a katasztrófa mozaikjában. A bolygót lassan elárasztotta a szemét, közben az átlaghőmérséklet fokozatosan emelkedett.

A közvetlen kiváltó ok a tenger alatti robbantás sorozat volt. A terv szerint a felhalmozott szemetet több mint száz méter oldalhosszúságú kockákká préselik, hogy így az óceán mélyére süllyesszék, ahol nagy erejű bombákkal gödröket robbantanak. Ezekbe helyezik a kockákat és betemetik őket. A világ összes környezetvédő szervezete tiltakozott, mindhiába. Afrika nyugati partjától néhány száz kilométerre, a kontinens teljes hosszában mentek a robbantások hónapokon keresztül. Az Atlanti-óceán mélyén végbemenő apró változásokat nem vette komolyan senki. Túl későn ismerték fel a bajt, de akkor már tehetetlenek voltak.

A robbantások miatt megváltozott az óceán fenekének domborzata, ami létrehozta a Cathrine-áramlatot. Másodpercenként csaknem kétszáz millió köbméter meleg vizet szállított az egyenlítőtől az Antarktisz irányába. A nagy víztömeg az éghajlat folyamatos melegedése miatt nem tudott lehűlni. A Déli-sarkvidéket elérő meleg víz rendkívüli módon felgyorsította kontinens jégtakarójának olvadását. A tengerszint megemelkedett, Nyugat-Európa, Ázsia északi része, Dél-Ausztrália, Közép-Amerika, az afrikai partvidék mind víz alá kerültek. Rengetegen meghaltak, a túlélők menekülni kényszerültek.

A szerencsésebb országokat, amiket a víz nem ért el, bevándorlók milliói fenyegették. A különböző népcsoportok keveredésével már nem volt értelme megtartani a korábbi határokat. A megmaradt terület lassan két részre különült. Észak- és Dél-Amerika hegyvidékeit a köznyelvben Nyugatnak, míg az egykori Európa és Ázsia maradványát egyszerűen Keletnek nevezték. Eleinte csak az Atlanti-óceán választotta el őket, később az ellentétes irányba fejlődő kultúra is. Nyugaton a szabadságot hirdették: „Éld az álmaidat!”, „Valósítsd meg önmagad!”, és hasonló szlogenek mentén rendezkedett be a társadalom. Keleten megőrizték a hagyományokat, a keleti népek értékrendje valamelyik egyház törvényei szerint alakult. Ezek az új vallások sajátos keverékei voltak a régieknek. Szinte mindegyik ősi vallásból kerültek be elemek, de közös volt bennük, hogy elítélték a korlátlan és felelőtlen szabadságot. Gyanakodva néztek mindenkire, aki máshogy gondolkodott, így az egész nyugati világra is.

Afrikában nem maradtak emberek. Utólag az emberiség felismerte a nagy kárt, amit a természetben okoztak. A kutatók úgy gondolták, a Föld meggyógyítja önmagát, csak hagyni kell, ezért az egész kontinenst visszaadták a természetnek. Az azóta eltelt csaknem hatvan évben esőredők újra terjedni kezdtek, a hőmérséklet is fél fokkal visszaesett. Minden jel arra mutatott, hogy a káros folyamatokat sikerült egy időre megfékezni.

A könyv elérhető a szerző és a könyv címére kattintva!!!