Az ember csak isten

   Odüsszeusz rengeteg történetet mesélt ifjaknak, véneknek, barátoknak, ismeretleneknek. Vége-hossza nem volt a meséknek, a múlt csodálatos történeteinek, melyeket ő maga élt meg, vagy csak látott a világban jártában. Gyakran ücsörgött egy korsó sör mellett a füstös kiskocsmában, egyenes szárú pipájából egyenletesen eregette a füstpamacsokat, mint játékos felhőket, s ilyenkor néha-néha előadott egy-egy történetet, valahonnan a régmúltból elővarázsolva emlékeit.

   - Nem is tudjátok, mily boldogság női kezeket fogni, vagy éppen átölelni egy bögyös teremtést, és a fülébe súgni, hogy kívánlak! – mondta gyakran fennhangon, mire mindenki felé fordult. – Jártam én már gazdag lakodalmakban, ahol elraboltam a menyasszonyt, megszöktettem, hetekig egy hotelszobában heverésztem vele, és élveztük egymás társaságát.

   - Odüsszeusz, szeretted te a nőket? – kérdezte egy ifjú titán, aki még csak indult az életben.

   - Mindig szerettem a nőket… Nézz csak szét a nagyvilágban! Férfiemberek dolgoznak, izzadnak, a pénzt keresik, eltartják családjukat, miközben az asszonyok otthon főznek, mosnak, takarítanak, ellátják a háztartást, gyermekeket nevelnek, és ha még marad egy kis idejük, elmennek ők is dolgozni… Pedig a nők sokkal csodálatosabbak a férfiaknál! Tele vannak energiával, szeretettel; bővelkednek a szív rezgéseiben, amely rezgéseket némely férfi soha meg nem tapasztal!

   - Tisztességes voltál életedben minden nőhöz?

   Odüsszeusz a távolba révedt, a falon keresett egy hordóhasú férfit, aki aranyló söröskorsóját emelte éppen koccintásra, mögötte németesen a „Bier” felirat díszelgett; mint eltévedt farsangi díszek írták ki a szót. Elnézegette néhány percig a falon lógó olcsó festményeket, egykori kocsmák cégéreit, s emlékezett.

   - Bizony, voltam én már tisztességtelen is a nőkhöz… - sóhajtott. – Táncmulatságban, kacagó bálokban forgattam a szebbnél szebb lányokat, aztán a következő napokban vacsorázni vittem őket, később pedig olcsó szállodai szobám sötétjében hallgattam történeteiket… Figyeltem rájuk, néhány napig, talán egy hétig is felcsigázták fantáziámat, férfi véremet, de később eldobtam őket, ahogy egy követ szokás a tóparton. Többé sosem láttam őket, vagy ha mégis megláttam őket messziről az utcán, ellenkező irányba indultam el. Rengeteg nő elvesztette a varázsát, mikor megéreztem csókja ízét, ajka puhaságát. Némelyeket egy csók után többé nem kívántam látni, bár magam sem tudta a választ ezekre az ellenkezésekre. Másokkal eljutottam egészen a párnák birodalmába, puha takarók alá, s egész éjszakai izzadt mozdulatok után elvesztette különlegességét a hölgy!

   Odüsszeusz meggyújtotta kialudt pipáját. Édeskés illat szállt pipájából, amihez szemének furcsa csillogása társult, mint távoli Esthajnalcsillag ragyogott gyéren ráncolt arcában. Szőrtelen arcán még eléggé feszes volt a bőr, pedig kora igencsak előrehaladhatott már, ámbár arról sosem beszélt. Keze bőrének tapintása finom; ujjai hosszúak és kissé tömpék; a körmei ápoltak. Keze egy jellegzetes, kissé darabos mozgásával emelte szájához a korsót, és néhány kortyot leengedett kiszáradt torkán.

   - Én tiszteltem is a nőket, bár sokszor úgy tűnt, bizonyos tetteimből az tűnt ki, hogy semminemű tiszteletet nem tanúsítok irányukba. Pedig szerettem és tiszteltem őket… Csodálatos valóságukban ők egyfajta istenségek: képesek életet adni egy emberi lénynek, s bár az ember vérben és mocsokban jön a világra, a nő végtelen fájdalmakat él át a szülés alatt, mégis a születés egy misztérium, egy csoda, amely később fejlődik, növekszik, míg eléri a Halál. A férfiak pontosan azért tiporták el a nőket hosszú évezredek alatt, mert irigyelték a képességet, hogy ők életet tudnak adni, míg a férfiak erre képtelenek. Egy családot csak a nők képesek összetartani, szeretetük melegével, valamint kezük ügyességével, hiszen a férfiember rendkívül szereti a hasát, a jó ételeket, s egy igazi nő remekül süt-főz, mint egy valódi szakácsmester.

   - Van neked családod, Odüsszeusz? – kérdezte az ifjú hallgató.

   Odüsszeusz megint a távolba révedt, mintha átlátott volna a falakon, ahol valami olyasmit látott, amiről a kocsmában ülők nem is álmodhattak.

   - Volt nekem családom: szép és okos feleségem, leányaim, de elvesztettem őket, így kerültem bolyongásaim színterére, az élet tengerére. Boldog karácsonyokat töltöttem gyermeksírások és zsivajok közepette; finom illatokat éreztem, finom ételeket ettem a családi étkezőasztalnál; csillogó-villogó karácsonyfa előtt énekeltem gyermekeimmel a Mennyből az angyalt; ajándékoztunk egymásnak meleg sálakat, könyveket, szép ruhákat… Minden elmúlt, hiszen ami egyszer elkezdődik, az menthetetlenül véget is ér egyszer. Nyaranta a Balaton habjaiban fürdettem csodaszép csillogó szemű lányaimat, kedves feleségemmel éjszakánként a fülledt Balaton-parton heverésztünk; bejártuk Európa nagyvárosait; az olasz csizmától egészen Helsinki hosszú éjszakákon át ragyogó utcáiig. Laktunk kicsike parasztházban az Alföldön, és töltöttünk heteket fényűző szállodákban Budapesten, vagy éppen Moszkvában, ahol a hideg elől forró orosz teákhoz menekültük. Minden véget ért; elmúltak a szép napok…

   - Tehát most már nincsenek szép napjaid?

   - Hogyne lennének! – mosolygott Odüsszeusz. – Amit az előbb elmeséltem, már csak emlék, a jelen idő ugyanolyan szépségeket rejt, mint az a jelen idő, amely már emlékké kövült. Az ember él. Azért él, hogy megtapasztaljon mindent a Földön, amit csak lehetséges: a szélhámosságtól kezdve a szeretetig, a nők bájaitól kezdve a baráti tivornyákig, vagy éppen a részeg mulatozást; esküvőket és temetéseket látogasson, gyermekeket nemzzen, barátokat látogasson tiszta kórházakban… Közben mindenki ismerje fel, hogy önmagunkból indul ki a világ, és ott is ér véget; mint egy óriási átölelt kör a világ, amelyet szerethetünk, vagy gyűlölhetünk, mégis előbb-utóbb mindenki rájön, hogy a szeretet a legfontosabb a világon…

   - Ártottak már neked?

   - Mindenkinek ártottak már az életben. Én magam is ártottam már embereknek, kicsaltam pénzt szerelemtől csillogó szemű asszonyoktól, akiknek lehazudtam a csillagokat, és kétes üzletekben gazdagodtam meg, mások rovására. A bűntudat nem segít, mert az csak letaszít a lélektemető hideg gödrébe, sokkal jobb, hogyha az ember megbocsát önmagának vétkeiért, és úgy él tovább a világban, ahogy a sorsa megkívánja…

   Odüsszeusz kortyolt egyet a sörből. Elégedetten tekintett körül a kicsi helyiségben, nézte egy darabig a fiatal pultos lányt, ahogy tett-vett a magas italos polcokon, s így láthatóvá vált formás feneke, amely kiemelkedett a pult takarásából. Nézte a lambéria megfakult színét a falakon, a lengőajtót, amit mindig valaki ki-be csapott. Néha úgy tűnt, nincs is ott az asztalnál, máskor pedig rendkívül éber tekintete lepte meg a körülötte ülőket.

   Halk mormolás, beszélgetés indult meg az iszogatók között, amikor már túl hosszúra nyúlt a csend; Odüsszeusz ezt nem szerette, hogy az emberek nem bírják elviselni a csendet, mert akkor megszólal lelkük mélyéből a Bölcs, s olyan régmúlt, régen eltemetett emlékek kerülhetnek felszínre, amiket sokan nem tudnak elviselni. Az emberek mindig menekülnek valami elől, ettől olyan zűrzavaros az életük, ettől nem találják meg békességüket, hogy végre megnyugodjanak.

   - Voltál te már hűséges? – kérdezte az ifjú Odüsszeusz asztalánál.

   - Magamhoz mindenképpen. Mert hiszen kihez kell hűségesnek lennünk? Anyánkhoz, apánkhoz, a párunkhoz? Az emberek azért tartanak ott, ahol éppen most vannak, mert egy ideához, vagy éppen a társadalom normáihoz akarnak hűek maradni. Sokan a házasság intézményét sem tartják jónak; kifejezetten káros gondolatok jutnak eszükbe róla az embereknek, mégis rengetegen megházasodnak, leélnek valakivel egy egész életet, miközben sohasem szerették kedvesüket. Emberek úgy vergődnek a hűség börtönében, mint a rabok azokon a bizonyos szigeteken Guyanában, ahová száműzte őket a kormány. Legyünk hűségesek önmagunkhoz, a szívünkhöz, vágyainkhoz, és bár szeretjük asszonyainkat, szeressünk más nőket is, hiszen ki korlátozhatná le a szeretetét egyetlen emberre? Szeressünk mindenkit, és nem érhet bennünket baj!

   - Tehát a nőkhöz nem kell hűségesnek lennünk?

   - Semmit sem kell, semmi sem kötelező! – Odüsszeusz ivott egy kortyot. – Ha valaki úgy érzi, hogy neki az a hűség, ha a felesége mellett más nőre rá sem néz, ám legyen, élje le úgy az életét; de ha valakinek az a hűség, hogy bár szereti a feleségét, mégis elmegy néha a kuplerájba, megölelgeti a madame-ot, vagy éppen az utcán ismerkedik meg egy széptekintetű menyecskével, élvezik egymás társaságát, azt is tegye meg, akinek ez az élete. Mindenkinek mások az értékrendjei, más normák szerint él, csak ne hagyjuk, hogy a mások által kitalált normák minket vezessenek, mikor tudjuk, hogy azok nem jók! Legyünk szabadok, és megtaláljuk a boldogságot!

   Odüsszeusz kiitta a korsóban lötyögő sört, letörölte nem létező bajuszát, majd mosolyogva fordult fiatal hallgatója felé.

   - Éljen mindenki úgy, ahogy szeretne – mondta halkan, mély hangon bölcs királyunk.

   - De ez manapság nehéz, kevés a fizetés, a munka sok, drága minden; az egész élet nagyon drága…

   - Drága? – nevetett Odüsszeusz. – Nehéz az élet? Én többször is meggazdagodtam, majd elvesztettem minden vagyonomat; földönfutóként szemétből kerestem elő táplálékomat; aztán megint vagyont szereztem, és megint elvesztettem mindent… Szidtam én is a kormányt, a gazdaságot, az emelkedő árakat, na és? mit értem el vele? Csak ideges lettem, a gyűlölet lehúzta hangulatomat a mélybe, miközben mindvégig ott lebegett szemem előtt a megoldás, hogy csak én magam mászhatok ki a slamasztikából.

   - Nehéz…

   - Persze hogy nehéz; az emberek teszik önmaguknak azzá! Mindenki meg tudja oldani az életét, a kérdés az, hogy elhiszi ezt. Ha nem hiszi, szenvedjen csak, éljen nehezen, kuporgassa garasait; ha pedig elhiszi, hogy lehet jobb az élete, bekövetkeznek a változások. Fiatal fővel jártam a világot, remek ételeket ettem, jó italokat ittam, szép nőkkel háltam, éltem az életet. Idős koromra csak nyugalmat szeretnék, békés öregkort, asztalomon mindig legyen jó bor, frissensült húsok, árnyékos kert, ahol kinyújthatom megfáradt lábaimat… Láttam én már ezerféle halált: világok és rendszerek pusztultak el az új idők viharaitól; emberek kerültek a sírokba, ahol hűs föld fogadta magába elfáradt, vagy éppen megszakadt életek testét. Elhullottak jó barátok, igaz társak, kedves szeretők… Meghaltak gondolatok és élethelyzetek, s haláluk új gondolatokat szültek, új világokat teremtettek…

   Odüsszeusz egy kézmozdulattal jelezte, hogy új kört kér az asztalra.

   - És szeretnék néhány zsíros kenyeret friss lilahagymával! A lányokhoz majd később megyünk! – Nevetett a bölcs király.

   - Odüsszeusz, te ezeket mind honnan tudod? Te is csak ember vagy. Szerinted, az emberek képesek megváltoztatni a világot?

   - Csak ők képesek erre, senki más…

   - És miért?

   - Mert az ember csak isten…