Halál=kapu

Halál. Sok rossz,

Mit e szó eszünkbe hág.

Elmúló pillanat, mely

Egyszer majd elragad.

De téves e gondolat.

Félni, ím, nem szabad!

Ha eljő a pillanat,

Virrad új pirkadat.

Egy új hely mi vár,

Egy idegen táj,

Ha átkelsz e szó

Fogalmi tartalmán.

A halál egy kapu.

Lelked nem lesz hamu.

Ha átlépsz, nem szűnsz meg

Csak tested mi eltűnhet.

Lelked tovább áll,

Újonnan tovább száll,

Nem lesz vége néki,

Hiába ha tested végét érzi.

Ez csupán egyetlen élet.

Mosoly

Ékesíti arcod,
Sokszor lehet pajzsod.
Kérdésektől megvéd,
Ha az élet megtép.

Mit relythet: szándék
Bús napon, ajándék.
Felfedheti gondolatod,
Ha azt el nem takarod.

Lehet ez egy válasz,
A nélkül, hogy nyitnád szádat.
Nyújthat másnak támaszt.
Érzelmeket áraszt.

Lehet pajzs, menedék, fegyver,
Mit elvenni senki nem mer.
Vagyis, hogy nem tud,
Mert "visszateszi" szándékod.

Ez a legszebb ékszer,
Lélek természetével
Viríthat arcodon:
Kedvesen, ravaszon.

Lehet igaz, lehet hamis,
Hisz van belőle az is.

HAJNAL

Harmatos fű virít kertben.
Minden fűszál csillog csendben.
Napfény rájuk szikrát vet,
Lágy szellőtől gyengén leng.

Mosolyogva sugárzik a Nap,
Izzik, mint szívemben érzéshadak.
Friss tiszta levegő ölel körbe,
Könnyű lélegzettel tekintek Földre.

Már nem sokáig pirul a táj,
Hisz Nap magasabbra száll.
Bejárja a kék eget,
Világítja felleget.

Minden friss és fiatal,
Üde harmat, pirkadat.
Gyermeki ilyenkor a dallam,
Hallani a madár dalban.

Napszakok

Nap és Hold együtt ragyognak,

Váltják egymást égen a Csillagok.

Találkoznak, s elszakadnak egymástól,

Midőn, helytcserélnek a napszakok.

Napnak sugárzó mosolyával,

Vírit a nappali fény.

Leváltja őt ragyogasával,

Csillagokkal tündöklő éj.

Nappal! Néked lángkoronád,

Nap, melytől hajad lobogó.

Mosolyod a derült kék ég,

Tündöklően ragyogó.

Melegséged szerteárad.

Fényed vírít odafenn.

Ölelésed: meleg ágyad.

Boldogsággal ünnepel.

Nappali fény

Ragyog a Nap
És vakít a fény.
Lelkem szabad,
Kinn a nád ölén.

Aranyló búzakalász
Szín, hajad, mi száll.
Ragyogó Nap fénye már,
Lágyan simítja át.

Felváltotta a sötét éj egét.
Világlik kéksége,
A fényesség egén.

Alkonyló pír,
mellyel felvátotta eget.
Mely sötét volt, Most zafír
Kékségével nevet.

Mosolygó napsugárnak,
Szeme szelíd bárányfelhő.
Ölelése meleg nyárnak,
Sötét éjet átszelő.

Meleg ölelésével
Fon körbe engem a fény.

Esti kép

Kinézek az ablakon,
Ezer csillag fénye ragyog
Az éji alkonyon.

Kitekintek merengve.
Megtámasztom kicsíny kezem
Az ablakon, remegve.

Ábrándos tekintetem
Az éji eget fürkészi.
Csillagokra meresztgetem
Égszínével fénylő szemem.

Rám egy szempár
Vissza tekint,
Két csilllag áll,
S néz rám itt kint.

Csillagszemei  Az éjnek
Ábrándosan Engem néznek.
Sötét éji arcban Szempár,
Csillogóan Vizslat immár.

Mintha reám mosolyogna
Az égnek Legszebb csillaga.

Csatába induló:

Nemszámít, hogy mit diktál az agy,
Amíg a lábam cserben nem hagy.
Ha cserben hagyott, jöhet az ész.
A szívem újból tettekre kész!

Ha viszonzott lett volna Én tán elégtem volna A lángokban Midőn szívünk fellobban

Nem tudom hogy jobb-e így, Hogy nem mertem lépni én, Hogy elmondjam Szívem fellobbant

Felgyújtották lángjaid A parázst mi bennem Ép csak táncolt, És már lángolt

Elég volt csak rád néznem, Szép szemedben elvesztem, De nem szóltam Csak csenben lángoltam

Az óta már rég elmúlt, De szép emlék bennem megbújt, Hogy lángoltan Nyelvem gátoltam

7 évre e szív felgyúlt, S parázs égte láng botult A lelkembe, Mélyen szívembe

De beszélni én nem merék S a feledés már elnyelé Az emléked, Pedig emlékszem

Tán nem is baj hogy feleded, Hogy milyen volt ez érzelem. Én nem bánom, Hogy már nem látom.