Neveden szólított
félelemben hiszel
vagy bennem,
ki okot nem adott,
s nem is kérhetett.

'Utolsó isten halála
után az ember kihez
intéz fohászt?'

kérdezed tőlem,
de szememben
ismeretlen fény helyett csak
suttogássá szelídült gondolat:

'Az élet te vagy, magad.'

Hogy Te ki vagy, Te látod, ki Isten szeme.

Csak Te hallod magad füleddel, mi Isten lelke.

Ha szemeid vakok is, lelked bizony hall Téged,

Mert a szem lehet vak, de füled nem lehet érdek.

Belső „füled” nem is lehet néma,

Az nem csak van, beszél is,

Az igazat suttogja, emiatt gyakran fél is.

Oly sokszor van, hogy szemeid lesütöd,

Oly sokszor van, lelked hangját kerülöd.

De vajon mered-e hallani a suttogást?

S nem csak érvénytelen, értelmetlen csacsogást.

          A Szabadsajtó/Szamos/ 1936 május 19-i száma a következőképpen tudósit a vén fíúk találkozójáról. Kilenc ember indult el a nagy találkozóra,ötven év után ismét látni egymást, látni azokat ,akikre az iskola  padjaiból emlékezünk.Emlékezünk a csillogó szemű ifjú cimborákra , akik meleg szivükben duzzadó és mindent lebirni  akaró vágyakozással  indultak el a hosszú és bizonytalan utnak , az élet utjának. Örök titok fog maradni , hogy hányan értek el oda , ahova kivántak , miképpen  számolnak el a félszázaddal, akik megmaradtak.

A túlélők arcán

kiábrándult érzés

látok, de lehet,

hogy megint tévedek.

Felelőssé tett

emberi életek

a jelen kudarca, vagy

magában hordozott prófécia?

Kaptunk egy világot, kaptunk e csodálatos bolygón egy testi életet. Ledobtak a Földre, hogy véghezvigyünk valamit. Ám a legtöbben nem tudjuk, mire vagyunk hivatottak. Kapaszkodunk, ki-ki egymásba, ki egy kergetett álomba, vagy bármi másba. Mégis meg vagyunk győződve arról, hogy valahol mi is vagyunk valakik vagy leszünk végre valakik. Ez egy egészséges határig rendben van. Ám az utóbbi időkben olyan bizonyosságra váltott át meggyőződésünk, hogy elkezdtük fennségesnek érezni magunkat.

Kiléptem a házból, először jó mélyen magamba szívtam a levegőt, friss volt és üdítő, mint nyári melegben a jéghideg ital. A nap sütött, de nem volt meleg, sőt inkább fáztam. Kisétáltam a ház elé és megköszöntem a kék égnek, hogy láthatom azt. A dombról láttam a környező falvak lakóit, akik szorgosan dolgoztak, hogy meglegyen a napijuk. Én azonban most hálát adni jöttem ide fel a hegyekbe. Hálát adok az életnek, mert szívhatom a friss levegőt, és gyönyörködhetek a madarak röptében, láthatom a közeli hegyeket és élvezhetem a napsütést, amire olyan sokan vágyunk hideg, téli napokon.

Addig nem tudja az ember milyen a szenvedés, amíg nem az övé. Addig nem tudja az ember milyen támogatni a bajba jutott embert, amíg nem őt kell támogatni.

Amikor kommunikálni szeretnél valakivel és csak te erőlködsz, ezt érzed. A másik lépést sem tesz, csak annyit, hogy válaszol a kérdéseidre, rendkívül nehéz így. Amikor beszélsz hozzájuk, de süket fülekre találnak szavaid, amikor meg akarod mutatni nekik a világodat, de vakokra talál, amikor legszívesebben leülnél, hogy válts pár kedves szót valakivel, de mindenki tökéletesen boldog és nincs idejük rád, amikor mindenki vágyik beszélgetésre, de ha lehetőség adódik, bámulnak ki magukból, mert a modern technikával a robotok kiképzése megkezdődött és már kezd elveszni az igazi varázsa a személyes találkozóknak, vagy csak nagyon ritkán maradnak fent érdek nélkül...amikor felhozol egy témát és megmagyarázzák, hogy ez miért nem így és úgy van, pedig te csak saját nevedben fejted ki érzéseidet és szeretnéd, ha meghallanák a szavaidat, a kérdéseidet, hogy végre meggyógyuljon a süket fül, világosságot lásson a vak szem, és képes legyen leülni a leülni képtelen ember...

A világvégén
kezedbe temetem
az arcomat

azt hiszem
ma még hiszek
neked

könnyebb így
az élet
de az is lehet,
hogy nem

holnap már
úgy sem lesz
semmi

elúszott
évek között
valami még
felém kiált

hallod te is
vagy én se
igazán

égre fagyott
mosoly tükre
fejünkre borul

a halál
ölelésében

újra
találkozunk.

Elmélkedésemet Iza zavarta meg, amit nem is bántam, mert aggályaimat a neki feltett kérdésekkel próbáltam eloszlatni.

–     Tündérkém – szegeztem neki a kérdést, ahogy beért a szobába, és az ölembe telepedett -, mondd már meg nekem, ha már így rám törtél, hogy mit csináltál Tommal, amíg kómában volt?

–     Miért kérdezed? – nézett rám ártatlan szemekkel, és még jobban belefészkelte magát az ölembe.

–     Csak azért kérdem, mert nekem úgy tűnik, hogy Thomas teljesen meggyógyult, és egyáltalán nem gyengült le a négy nap alatt, pedig nem is evett.

Tóth Eszter: Tallér Edina: A húsevő 

Kritika 
 
 

Tallér Edina A húsevő című könyve a 2010-es könyvhéten debütált. Habár rövidregény a hivatalos megnevezése, annyira mégsem illik rá ez a szó, inkább egy novellagyűjtemény, vagy egy tematikusan rendezett történet együttes. Ezt nem csak a terjedelme miatt mondom, hanem amiatt is, hogy számomra egy regénynek kell, hogy legyen átlátható története, egy szál, ami mentén az egész halad, ebben viszont nem éreztem semmiféle struktúráltságot.

" Ha látlak néha össze-vissza beszélek .Ha rád gondolok elfelejtem miről beszélgettek.Ha látom a fényképedet,már hevesebben ver a szívem.Ha facebookra fellépsz akaratlanul is elmosolyodok,pedig tudom,hogy nem fogsz rám írni.Ha pedig hozzám szólnál én lennék a világon a legboldogabb.Szeretlek és boldog vagyok ettől,mert van amikor a szerelem nem nyomorúságba dönt,hanem felemel" :D

"Küzdj az álmodért!Én is azt teszem!Küzdök érted és melletted leszek,hogy láthatatlanul segítsek neked..."

Forróság, víz, huzat meg miegymás

Napokig húzza az agyad, na, mi ez már?

Szavak meg mondatok,

Össze-vissza hangsorok,

Egy húr, a gitáron,

Amit pengetsz,

Én kérdezek,

Te nem felelhetsz…

Szépség meg szörnyeteg,

Gondok és ötletek,

Minden csak úgy, egymásra hányva.

Bogozd ki a lényeget, már ha

Volna.

Csak egy apró bolha

Amiből én csináltam elefántot.

Nem, nem bántott.

Belefáradtam, hogy te csak bámulsz,

De nem teszel semmit soha,

Az istenért, légy férfi, noha

Tudom, hogy ez nem könnyű.

Emlékül örzök néhány képet.
Várok rád még egy évet.
Jövő szeptemberben idul az akció.
Addig is indulhat a Vakáció!

Változni fogom,míg elérem a célt.
Te elmentél,itt hagytál.
Azóta is marad rólad pár kép.
Nem lesz itt más csak vidámság.

Bohémmá fogok válni,
Rejtett énem előbújik.
Vidámság,bolonság.
Ez az ami rám vár.

Megfogok változni te miattad,
Hogy a jövőben semmi ne legyen unalmas.
Meg fogom hódítani a pici szíved.
Három év nem sok,kedvesem.

Addig marad a közöségi portál.

Közömbössé
tett szavak
fájdalma már
nem érdekel.

Eltakart arcom
mögött összefagyva
egy szép világ
képe nevet.

– Te sem hiheted el.

Néhány perccel
az élet előtt
a kézzel fogható
félelem mosollyal
szemembe néz.

– Mit látsz? – kérdez.

– Elmúlt világokba
vetett hitem halott
embertelen.

Vállamra terített
csontos keze
hideget áraszt.

– Akkor merre tartasz?

A város fényei régen kigyúltak.
A mezőn állok,ordítva.
Kimondtam azt amit gondoltam,
Húzz el,te ócska paraszt!
Vedd már le az édes glóriád!
Felkaphatna a sodró ár!
Nem érdekel mit gondolsz rólam,
Maradj ott ahol vagy!

Refrén:

A glóriád aranyosan tündököl.
Fiatalos lendületembe ütközöl.
Kicsi csillag,kérlek vedd már észre.
Utálom,hogy nem veszel észre,
Pedig én utálak gyülölni téged!

Nyugodtan kezelted,ahogy kitörtem.
Nem gondoltam,hogy elrontok mindent,
Bevallom,hogy kitörtem zokogva,
Nyeltem a könnyeim,dacosan.

(Prózaóda versszerkezettel...)

Egyiptom

Álmaimban a napfényes földrészeken, sivatagoknak ősi mezőin, sőt oázisoknak környékén jártam én,

Miközben a csillagok szekerén, messzi fénysugaraknak szárnyán, szivárványban s fényben utaztam én.

Ahol az idő is meg-megállt a kezdetek kezdetén, sőt még időszámításunk sem volt, csak maga a lét.

Istenek jöttek, kik emberré lettek rég, e kietlen vidékeken mutatták meg a fényt, s annak dicsőségét.

Szólt az univerzum, majd lett a fény, melyek az életet és az embert, és még a bűnt is megteremtették,

Benne a férfit és a nőt, sőt mindenféle szépet, a természetet és a jót, de a rosszat is életre keltették.

KAIRÓ

Elvonult előttem a világ dicsősége,

Csillagok, emberek, s városok jöttek.

Köztük a napfényes földrész metropolisza,

Ki az emberiség bölcsőjét is hordozta.

Egy titokzatos, szép város jött elébem,

Ki bíbor rózsák között, finom fátyolban ékeskedett.

Fény volt csillogása, bája, s szépsége elragadott,

S mint kék szalag, a Nílus szeretete, szerelme övezte.

Amint elvonult előttem, Zaffa tánca libegett,

Történelmét, s ékszereit is bemutatta nekem.

A Duna c. versem ihlette egy egyszerűbb vers megszületését is, amelyet úgy készítettem el, hogy nemzetközinek szánt keringőmnek a dalszöveg verseként fel is használtam.  Meg is nézhettő a diabemutatós videója, DUNA KERINGŐJE címszó beírásával... (~Nos, erről mi a véleményetek, akár jó az, akár  lesújtó az...?~)

(Sima versformában írottan...)

DUNA KERINGŐJE

Királynőnk, ékszerünk,

S ragyogás vagy nekünk,

Szép Duna.

Büszke, elragadó,

Európának egy gyöngye,

Szépe vagy.

DUNA

Miként felragyognak a csillagok az univerzumban, s benne a napunk és a föld is,

Európa, Ázsia, és az összes többi földrészek, egymás között így beszélgetnek.

Vajon hol keressünk értéket és szépet, hol a természet már nem értékes és véges.

Az emberek szíve rejtelmes, így Európa felszólalt, az emberek környezetében.

Vajon a folyamok között, a büszke s szép Európának, városainak csillogásában,

Van-e szép leánya, gyöngye, aki éke, s tán királynője az neki, és vajon méltó-e hozzája.

Gondolat – menet

Ellentétpár

Mindenkinek van, én megtaláltam az enyémet. Vicces, mert már régóta ismerem, de csak most jöttem rá minderre. Most, hogy egy kicsit több időt tudtunk kettesben tölteni. Én furcsa vagyok nőben, ő meg furcsa férfiban. Legalábbis rohadtmód furcsák vagyunk egymás szemében. Sőt, rohadtmód furcsán mutathatunk együtt is.

Ő a megtestesült nyugalom, míg én olyan vagyok, mint egy gumilabda, pattogok össze-vissza. Hozzám képest ő rendszerető, én rohadtmód rendetlen vagyok.

Nihilízű lámpafényben
már nem érdekel, hogy
ki vagyok én itt,
s ki vagy te ott.

Tükörbe zúzott
arcokon túl
partot mardosó
leselejtezett
gondolat.

Ugye te sem
hitted el,
hogy másképp
is lehet?

Unalomba fulladt
emberi sors
hullámtőrő sírja
hallgatag morajlás.

Ugye te sem
hallasz mást?

Tisztára
mosott kezek
szorítanak
a fényben
elmosódott arcok.

Ugye jó lesz
így nekem?

Nevesincs Úr leült az asztalhoz, és Izabella felé fordult.

–     Milyen nevet szeretnél nekem adni? – kérdezte tőle.

–     Thomas – kapta meg azonnal a választ. – A kakasunkat is így hívják.

–     Ezt most akkor vegyem megtiszteltetésnek? – kérdezte a Thomas névre keresztelt férfi.

–     Nekem tetszik ez a név – mondta teljes komolysággal Iza, amire mind a ketten elmosolyodtunk.

Ebéd közben el kellett mesélnem Tomnak, hogyan találtam rá.

Elkövettem pár hibát,
De nem  rabolt el.
Elkapott a sodró ár.
Vitt messze tőled.

Erdőkön keresztül nézek rád.
Megkeserít az álmos vágy.
Mezökön futok,egyedül.
Ha fáradok,csendben leülök.

Ott állsz és tétlenkedsz.
Kiáltok a  válasz után.
Várj és maradj itt,ha szeretsz!
Nem fogok többet várni rád.

Boldog leszek ,majd nem ismersz rám.
Kedvesem te  rohansz  a vízesés után.
Én leszek aki állni fog a  régi hídon.
Édesen nézem,ahogy alszol.

Álmok útját,már nem követtem.

ˇˇˇ

Körülbelül 20 perc alatt hazaértem. Apám már háromszor keresett, de nem vettem fel. Nem akartam bemenni. Leraktam a cipőimet a tornácra, majd a kert felé vettem az irányt. A fű már elég rég volt levágva ahhoz, hogy ne legyenek száraz végei, amik böknék a talpam. Azután a cipő után, ez maga volt a „pokol”. Leültem egy nemesített akác tövébe, ami a kert hátuljában állt. Nem volt nagy, de az árnyékában pontosan elfértem. Úgy döntöttem megnézem mi az, amit még tudnom kell.

Életed elmúlt napjai nem kelnek fel többet,
mondjad mire gondolsz, ha a tükörbe nézel?

Feltörekvő izgalom motoszkál az arcomon
gumiszoba falára festett ördög én vagyok.
Halálában csodálkozó életérzés:

- Csak ennyi lenne az egész?

Keresztbe tett kézzel, a pokol tüzében
hol vannak a válaszok,
magamtól jöttem ide, vagy ti hoztatok.

- Kezet fogunk, vagy a lelkem akarod?

Halottá nyílvánitott régi szerelem
teli szájjal, a kínodon, nevet.

–     Miket látsz? És mit beszéltél ahhoz a bácsihoz?

Kiengedett hosszú szőke haját füle mögé tűrte, miközben szomorúan tekintett rám, de nem volt lehetőségünk folytatni a beszélgetést, mert hirtelen felkiáltott.

–     Magához tért!

Izgatottan szaladt be a házba, én, pedig követtem. Megérezte, hogy a kómában lévő férfi magához tért. Vajon hogyan? Ennyire kötődne hozzá? Miért? Mit láthat, amit én nem? Kérdések tömkelegével a fejemben értem be a szobába, ahol Iza már az ágy mellett állt, és a férfit nézte, aki értetlenül tekintett ránk.

 ˇˇˇ

Épp a házunkhoz vezető fölúthoz értünk, mikor apám tövig nyomta a gázpedált és a már amúgy is elég gyorsnak számító, átlagvezetési sebessége (90 km/óra) helyett 130-cel hajtott el a bekötőút előtt. Szerencsére a főút üres volt, bár apám gond nélkül csinálta volna végig ezt a manővert, akár egy hatsávos felüljárón is. Nem értettem, hogy ez mire volt jó, de nagyon remélem, hogy semmi hülyeséget nem akar csinálni. Gondoltam, hogy nem fogom megúszni ezt a napot anélkül, hogy ne lenne valami meglepetés, amit nekem szán annak ellenére, hogy tudja, kiskorom óta utálom a meglepetéseket, szülinapi bulikat és az ajándékokat.

Prológus

Az utolsó évnek is vége. Sírhatnék, de amikor vörös szemű szipogó osztálytársak, szülők és tanárok mellett haladok el, semmi szomorú nem jut az eszembe, örömömben pedig végképp nem szokott könnybe lábadnia szemem. Átfurakodtam magam a tömegen, majd megálltam az egyik fűz mellett, amelyik valószínűleg ugyanannyira örült ennek az egésznek, mint én. Felvolt aggatva színes papírokkal, amiktől úgy nézett ki mint, egy karácsonyfa, de hasonlóképp a padok és a folyosók sem úszhatták meg cicoma nélkül.

                       Nyár van , nyár van ki-ki nyugalomba.

                       Porosodik  lassan a számitógép gombja.

                       Csak  zúg a fejem, helyem nem találom .

                       Alig vagyunk már ezen az oldalon.

                       De már nem sokára bekopog az ősz is,

                       Írni fog mindenki,a nyár után fog sirni.

A férfi már negyedik napja feküdt eszméletlenül. Amennyire tudtam, elláttam, de nem állt szándékomban túlzottan megsürgetni felgyógyulását. A fején lévő seb kezdett összeforrni, és lázas sem lett. Ha a kezem a testére tettem, éreztem a szabályos szívdobogását, egyenletes légzését. Belső szervei teljesen rendbe voltak, az amnéziát leszámítva, már semmi baja nem volt. Nem fűztem hozzá sok reményt, hogy valaha is magához tér. Azon gondolkodtam, hogy értesítem a rendőrséget, de Iza valamiért nem engedte.

Fülembe zúgó szélnek barátja lettem volna én

ha vándorlásaim során engem elkísér.

Mosolyodtól könnyes arcom, napsütés

életemre visszatekintő remegő kéz.

Megszenved bennem mindent, amit még nem ért,

feloldozást nyerve betakar a szállingózó hóesés.

Ha a dolgok mindig úgy történnének, ahogy azt elhatározzuk, akkor nem lenne gondunk az életben. Én is elterveztem, hogy Izat a barátaim fogják majd felnevelni, de nem lett belőle semmi.

            Miközben segítette összeszedni a zöldséget, a gyümölcsöt, amit aztán bevittünk a városba a felvásárlómhoz, egyre jobban megkedveltem, és már láttam magam előtt, ahogy ketten békésen, boldogan éldegélünk a kis házban. Láttam mást is, ami kissé nyugtalanított… de elhessegettem azt a látomást.

A közös menekülés csodája 1

I.

Ijedten beugrottam az asztal mögé. Gyorsan újratöltöttem a fegyvert, és már akartam tüzelni, mikor is megláttam, hogy nem vagyok egyedül. Első meglepetésemre a fegyvert a srác fejéhez nyomtam.

- Nyugi van… - mondta fáradt hangon. – De ha akarsz, lőj fejbe… - tette hozzá.

- Azt hiszem nem vagy veszélyes rám nézve – közöltem vele.

- Örömmel hallom – húzta el a száját, majd felkapott egy eddig maga mellett rejtegetett UZI-t, és nekiállta ritkítani a népet.

Lehull a földre a könnycseppem.
Az utolsó lehetőséget is elvesztettem.
Nem tehettem mást,küzdöttem erősen.
A végén viszont csak gyengén hulltam a földre.

A zokogás ketté görnyeszti a testem.
Körülöttem nincs más csak hervadt cseppek.
Áttetszőn csillognak a napnak fényében.
Elképzeltem milyen lehetne ajkaid íze.

Újra hullnak a könnycseppek.
Senki nem értheti,hogy miért.
Ennyi jutott el kell fogadnom,
Hogy nem nyertem meg a harcot.

Nem is próbálkozhattam még.
Hajamat fújja lassan a szél.

„A herceg, a hárpia és én”

Egy pillanatra kiemelkedve háborgó gondolatai közül, egészen elámult azon, amit tett. Abban a pillanatban, amikor egy keskenyrést látott meg Ashley mellett és mögötte az ajtót, csak a menekülésre tudott gondolni. Már épp lépett volna, de a veszettül hahotázó lány az útját állta és visszalökte a helyére. Jane-ben, abban a pillanatban elpattant valami. Nem várta meg a következő lökést, a két karja azonnal lendült. Az egyik kezével eltolta Ashley-t az útból, amikor pedig a lány ellenkezve vissza akarta rántani, a jobbjával már ütött is. Nem épp akkorát ütött, amekkorát szeretett volna, hanem csak egy csattanós pofont kevert le, de a hirtelen megugró ereje Ashley-t a földre lökte.

Megláttalak… 1

I.

A bár, mint utolsó menedék egy magányos léleknek. Szerettem ezeket a helyeket, az ember csak leül, kér egy italt és bámul ki a fejéből. Valahogy segít megemészteni a dolgokat, Segít felejteni, és segít rendbe tenni a káoszt. Hisz annyi mindenen járhat ilyenkor az ember agya, annyi minden történt az elmúlt években, annyi olyan esemény, amire előtte álmomban sem gondoltam volna. Mocskos emberek, értelmetlen harcok, halott gyerekek és szétlőtt házak.

Nem jutott több csak néhány szó.
Ázott könny és néma hó.
Nyár van,de a szívembe még is tél.
Ezt tetted velem,szívecském.

Nyári hajnalon csak forgólodok.
Álmatlanul gyötörnek a gondok.
Sok ezer kimondatlan szó.
Egy eltéveszhetetlen sors.

Miénk lehetett volna az egész világ.
Ehelyett csak átnéztél rajtam némán.
Kezed csak egyszer volt az enyémen.
Véletlen volt,még is a legszebb emlékem.

Halkan bocsánatot kértem,
S szívembe költözött a szégyen.
Forróságban ültem,egyedül ottan.

   Az ebéd még gondtalanul lezajlott. Halvány jele nem volt annak, hogy még aznap olyan példanélküli dolog fog történni, ami aztán mindent, de mindent gyökeresen felforgatott.

   Délután háromkor mindannyian a tornateremben – így hívták azt a kis, sportolás céljából kialakított helyiséget – gyűltek össze, hogy elpróbálják a karácsonyi műsort.

   A lépcsőszerű emelvényen három sorban helyezkedtek el a gyerekek. Elöl a lányok, a hátsó kettőben pedig a fiúk.

Egy idézet,mely tönkretett mindent.
Lelkem tőle tört meg.
Szememet könnyek lepték el.
Kicsordultak és a magányba szenvedtek.

Elindultak a keserves úton.
Lassan játszadozva haladtak.
Nem foglalkoztak a rájuk váró sorsal.
Gyermekként voltak boldogok.

Az idő futva szalad.
Elhozva minden panaszt.
Kit érdekel már a smaragd?
A dolgok rosszra,magányba fordulnak.

Végül a könnycseppeket is utolérte a végzet.
Az ajkakhoz folytak le szépen,csendben.
Boldogan haltak meg és egy valamit megtanultak

Rideg tekintetben megbúvó fények,

forró érintés alatt olvadó lélek.

Csak egy múló pillantás, egy vétek,

mégis örökkön örökké kísért téged.

Idegen város 1

I.

Lassan felemelkedtem, és körbenéztem. Igazából halványlila gőzöm nem volt róla, hol is vagyok pontosan, de valahogy akkor hirtelen nem is érdekelt. Olyan hajnali négy-öt óra lehetett, körülöttem szemeteskukát, és kóbor kutyák, a ruhám piszkos volt. Mellettem egy autó gumijának a nyoma húzódott. Lassan feltápászkodtam. Nagyon fájt a fejem, az a hülye kétoldali lüktetés. Aztán volt még valami…

- A rohadt mindenit! – üvöltöttem mikor végignéztem a jobb oldalamon.

Háttérmunkában

elveszejtettem magam,
de még itt vagyok.

Mint a jótékony
köd, ami betakargat
hűvös hajnalon.

Az egyik reggelen valami rendkívül fura érzés kerített a hatalmába, miközben az állatokat etettem. Leültem a ház előtti falépcsőre, és összpontosítottam.

Egy kislányt láttam magam előtt, aki az erdőben botorkál egyedül. Szőke, hosszú haja csapzottan lógott a szemébe, az arca maszatos volt, a ruhája szakadt. Mintha keresne valakit. Riadtan tekintgetett szét, és minden egyes neszre, ágreccsenésre összerezzent, majd futásnak eredt.

Tudtam, hogy meg kell találnom

Eltékozolt neved veszem a számra

„Általános csalódottság”

A lány feküdt az ágyán és a plafonon elvonuló árnyékokat figyelte, miközben a fülhallgatóján a kedvenc dalát hallgatta. Kellemes borzongás futott át rajta, amikor a zene a csúcspontjához érkezett.

Aztán hirtelen vége is lett; a rózsaszín felhő, amit az előbb a zene hatására maga elé terített, nyomtalanul eltűnt és az összes gondja, amivel küzdött, azonnal visszatért. Mintha drog hatása alá került volna és most múlt el a keserédes varázs.

Egy kora őszi

éjszaka emlékei

között botorkálok.

Villamosmegállóban

didergő izgalom

a égre festi

ifjúságom bemutató

képeit.

Hallgatod.

Játszótérre szökött

csók

az ajkadon:

• Rámenős vagy nagyon!

Átlátszó hideg szélben

hazakísér az ölelésed.

Vállamon nyugvó

arcod simogatja

a felkelő új nap fénye.

Eléget.

"Mindent megtehetsz, ami nem árt senkinek!"

Csend, nyugalom, béke.

A csend az az állapot, amelyben nem hallod a hangokat, a zajokat. Némaság, hallgatás, háborítatlan, nyugodt állapot…

A csend, mely körülvesz, melyet mégis hallasz.

Nyugalom, mely zavartalan, csendes állapot. Nyugodt vagy, nem zavar és zaklat semmi, és senki. Kiegyensúlyozott vagy.

Béke, mely zavartalan, csendes, nincs viszálykodás, háború, egyetértés van, és türelem.

A csendben mindez együtt van.

Törött tükörben nézem magam,

mozaik arcomon félmosoly.

Lassan porrá hull félénk szavam,

önző lelkem tétova fogoly.

Szívem újra és újra megremeg.
A látszat néha csal,ezt ne feledd!
Tetteimmel üzennem oda vagyok érted.
Ma látnom kell téged!

Vágyak kerigőznek a lelkemben.
Megérinteném a kezed.
Selymes lágy érintés.
Mond a szerelem mennyit ér?

Hallgatnám mézédes szavaid sokaságát.
Álmodnám,hogy együtt vagyunk már.
Keresem a lehetőségek tengerét,
S csak találom szívek seregét.

Leírás:  Egy újabb Noah Wilson / Asashi Tevez ihletésű írás 

Megjegyzés: Nem volt kedvem két részletbe feltenni, mert azzal rontottam volna rajta...

Figyelmeztetés: homoszexualitás, erőszak

+18

Bizalom

A bizalom olyan dolog, mely nehezen megszerezhető, de ugyanolyan könnyen el is veszíthető. Megbízom benne, mert szeretem, s bár vonakodva ugyan, de belemegyek a játékába.

Egy éjszakát kért, nem többet, s én hinni akarom azt, hogy ez így lesz rendjén, de azt hiszem, egyikünk sem gondolta végig, mi lesz ennek a vége.

Vegetatív idegpályán

az életem

kómába esett álom

tanult félelemvalóság

fogva tartott szememben

ködös képzelet.

Kifakult érzelem

hullámain ringatózó

bizonytalan,

torkomat égető

boldogság

fejfájós ébredése

újabb halálra ítélt

whiskys pohár.

Szobám falára
vetített mozivászon

boldog befejezést

ígérő

vágy háló

szakadni látszik,

nem én vagyok.

A húgom előszerettel követ, bármerre megyek, ha még nem lenne világos mindenki számára, ez időnként elég nagy türelmet igényel. Sőt, még többet. Ha lejövök a kertbe napozni, akkor irigykedve méreget, mert azt neki nem lehet, hétéves lévén, percek alatt odasülne valamelyik bokor alá.

Továbbá előszeretettel eszik fokhagymát és minden mást aminek éktelen szaga van kilométerekre. Ilyenkor bejön a szobámba, én meg már a küszöbről érzem, hogy valami nagyon bűzlik Dániában.

Authris

„Egy új korszak kezdete”

A sötétség csak nagyon lassan lepett be mindent. Kíméletlen csend ült a kastélyban és nyomott levegő uralkodott most a valódi uralkodó helyett, aki teljes harci öltözetében ácsorgott a kastély kapuja előtt, rajta kívül a még megmaradt seregével, beleértve a sérülteket és félholtakat.

Ebből most már nem fognak kijönni győztesen, ezt már mindenki tudta. Odakintről vad sikolyokat hozott a barikád résein át besüvöltő szél.

Láthatatlan szerelemmel szeretlek téged,
Te érted mindent megteszek.
Várj egy pillanatot,édes.
Hallgatag szélbe súgom a nevedet.
Első pillantáskor nagyot dobbant a szívem,
Csak később jöttem rá,hogy szeretlek téged.

Első látásra szeretem belém.
Lelkembe költözött a szerény.
Egy őszi,esős nap hult a levél.
Szerelmes,címzett levelem  el ég.
Pillantásod vajon mikor lesz az enyém?
Belőled sosem lesz elég.


Rám támadt egy hívatlan szörny.
Lassan fogyott el a málnaszörp.
Szemem elhomályosította a zöld.

Ki vagy te,
hogy álomként
éld az életem?

Ki vagy te,
halványuló
elfelejtett képzelet?

Ki vagy te,
bennem
eltemetve?

Ki vagy te,
hogy folyton
hallom hangodat?

Ki vagy te
vissza-visszatérő
hangulat?

Ki vagy te,
arcomon
sovárgó őrület?

Ki vagy te,
tőled kérdezem
vadul, szeliden.

Ki vagy te,
szemtelen nevetés
vak sötétje?

Ki vagy te,
beismerhetetlen
felelet?

   Miközben odakint szállingózni kezdett a hó, az árvaházban izgatott nyüzsgölődés támadt. Az egyik emeleti teremben, az asztalon nagy, tobozokkal díszített koszorú állt, rajta négy vaskos, piros gyertya. Magasságuk különbözött, attól függően, az adventi időszakban milyen sorrendben gyújtották meg őket. Most egyesével lángra lobbant mind; négy lány, ünnepien felöltözve, kezükben egy-egy gyufával állta körül a koszorút, majd a nevelőnő intésére megtették a rájuk bízott feladatot. A gyereksereg csillogó szemmel, némán bámult az apró lángnyelvek felé.

Leírás: 2670-et írunk. A világ két közösségre szakadt, Adamagonra és Kartemisre. A határok zártak. Ám a háború óta lassan kezdenek felengedni a szigorú szabályok és megindulhat a kereskedelem a két közösség között. 

Megjegyzés: Egy fórumos szerepjáték ihlette rövid, egyperces kis szösszenet. Noah Wilson egy kartemisi bárány-farkas-ember hibrid, míg Asashi Tevez (sajátom) egy adamagoni nanotechnológus...

Figyelmeztetés: homoszexualitás, testi erőszak

+18

Levegő után kapkodok még mindig, agyamban száguldoznak a gondolatok, ahogy a józanság ismét felüti benne fejét.

Hangokat hallok, melyek szavakba fonódnak egy nyári estén. Az ég alja vörös, mint a pipacsok, amik esőre sóhajtozva hajlonganak a mezőn. Torkuk szakadtából kiabálnak az égnek, de választ nem kapnak.

A fák álomra hajtják fejüket, miközben az ég, a vörös egyre sötétebb árnyalatába kúszik át. Egy másik világ ébredése jön, az éjszakáé. Ilyenkor a levegő megtelik megannyi rejtéllyel, titokzatossággal. Az eddig sötétben várakozó élet most felébred álmából, hogy útra keljen a túlélésért.

 Kedves Tagjaink!

Magazinunk első száma már felkerült az Adamobooks oldalára is, ahonnan regisztráció után ingyen letölthető. Eléréshez kattintsatok a képre, vagy erre a linkre:

http://adamobooks.hu/amator_irok_klubja_magazin.html

Vagy erre a linkre kattintva:

http://amatorirok.freewb.hu/uploads/magazin.pdf

Jó olvasgatást kívánok, és kérlek benneteket, hogy hozzászólásaitokkal értékeljétek a magazint itt lenn, adjatok tippeket, javaslatokat...

Készítsük együtt a következő számot!

Kedves tagunk!

Mivel itt vagy, és egyébként is mindig pötyögsz a számítógépeden, az agyad pedig egyfolytában történeteken jár, mi lenne, ha részt vennél ezen a pályázaton? Nem őrdöngőség, csupán fantázia, némi logika, informálódás kérdése az egész. Időd van (hiszen itt vagy), tehát billentyűzetre fel!

Mostani pályázatunk a következő e-magazinunk tartalmát fogja színesíteni, tehát az erre a pályázatra küldött írásoddal hozzájárulsz, hogy a következő magazinba belekerülj.

Forróság éri szíved,

melyre régen vártál.

Forróság éri tested,

melyet tőlem most megkaptál.

A lángnyelv meleg lehelete

hozzád bújik,

csendben, halkan,

mint a tavaszi szél,

mely ébredve kúszik

egy dalban.

Ez a dal kettőnk titka,

amit más nem vehet el,

mert dallamát csak

a mi szívünk őrzi

ezernyi pecséttel.

Egy könnycseppet morzsolok szét.
Szomorú dalt hallgattam,
De szívem nem vette át ezt az érzést.
Maradt a furcsa békénél.

Hiába hullik ezer könnycsepp.
Csak félek,hogy elveszítem.
Nem akarom,hogy elmenjen mással.
Igaz,csak azt akarom,hogy boldognak lássam.

Ő nem olyan,mint akiket előtte szeretem.
Sokkalta másabb,éretebb.
Élvezi az életet és vidám.
Ezt tanulom tőle sok-sok napon át.

Tőle én is boldogabb lettem.
Leomlottak a falaim előtted.
Nehezen építettem meg őket.
Kérlek értékeld ezt.

Nagymamának szeretettel, küldenék egy verset,

de a szép és kedves szavak, csak úgy nem teremnek.

Ezért én hát gondolkodom, s elém villan arca,

az a kedves, s örömteli, szerető mosolya.

S bár már tudom, mit is mondok, nem sietek vele,

hisz ennyi szépet egy mondatba leírni nem lehet.

Mert amit Ő nekünk adott, több mint múló pillanat,

örök emlék s örök élet, mi a szívünkben marad.

Tehát Mami megköszönöm, mind azt amit tettél,

azt, hogy nekünk unokáknak mindig szépet tettél.

Kihever egy fellángolást a szív,
De nem figyel és elrabolják őt.
Nem marad itt más csak egy oroszlánszív.
Nem is lehetne keményebb a tőr.

Szívembe nem hatolhat bele,
Mert összehoznak vele.
Nekem ez most nem fellángolás.
A Szív körbe-körbe jár.

Táncolja a gyönyör keringőjét.
Elveszti az ész az akaraterejét,
Mert dallam fonja körbe,
Mely elvarázsolja őket.

Izgalomba van a szívem,
Ha rágondolok éppen.
Nincsen más a gondolataimban.
A szabadidőmet elrabolta.

Ábrándozni róla nem szeretek,
Inkább lépek a tettek mezejére.

Alig használt
mosollyal
várlak
az utca
túlsó oldalán,
hogy ne láss.

Ne láss
csodálkozó
könnyek
oldalán redöző
fájdalmas
arcvonást.

Ne lásd
felettem
repkedő
madár alakzat,
szétrebbenő
érzelemhullám
okát.

Ne lásd,
hogy az
utcára vetett
szemfényvesztő
csalfa életem
koldusbottal jár.

Ne lásd
a nevetésbe
belefáradt
arcom barázdái
között megbúvó
megbánást.

Ne lásd,
hogy a tűzre
vetett
utolsó hitem
melegénél
üldögél
a halál.

Soha nem láttam olyan várost, ami ennyi sötét titkot rejtett volna, mint New Eden. A legtöbb itt élő még csak nem is sejti, hogy milyen démonok lesnek rájuk a sötétből. Elég csak a halott apácára gondolni, aki a tükrön keresztül szívja ki az emberből a fiatalságot. Vagy ott van a kígyóasszony, aki az Eden Park környékén szedi az áldozatait. És persze nem feledkezhetünk meg arról a pletykáról sem, hogy maga a „halál angyala” is előszeretettel tűnik fel a városban.

Élettel betömött
szám
átvágott torkú,
véres szerelem
szétkent
rúzsfolt-tavasz.
Napba néző
nyitott szemem,
halott pupillák
mögött
vágyban fogant
remegés.
Holdfényrajz
arcod
keresem.

Édesem,meg kell,hogy szerezelek,
Mert azt hiszem beléd szeretem.
Nézd,miattad vagyok csinos!
Megjelentem és most a Föld forog!

Refrén:
Szívedet még ma elrabolom!
Mindig csak veled randizgatok!
Előtted nem fecseghettek üres dolgokról!
Téged,szerelmem meg kell hódítannom!

A látszat,hogy nem igen kellesz,
De hidd el nagyon szeretlek!
Kedvesem,el nem feledlek!
Szólalj meg és büvölj el,mert:

Refrén:
Szívedet még ma elrabolom!
Mindig csak veled randizgatok!
Előtted nem fecseghettek üres dolgokról!

  Az árvaház épülete komor, vészjósló mivoltában állt a város kívüleső részén. Ablakai megannyi apró, szigorú szemekként meredtek a külvilágra. Pistinek már első látásra úgy tűnt, őt figyelik. Egyes-egydül őt.

   Az épület előtti füves területet, ahol a kicsiny játszótér is állt, hegyes tuják szegélyezték. A bejáratig macskaköves út vezetett; ezt taposták éppen.

   A sofőr az autóban maradt, míg társa bekísérte a gyereket a házba.