Leírás:  Egy újabb Noah Wilson / Asashi Tevez ihletésű írás 

Megjegyzés: Nem volt kedvem két részletbe feltenni, mert azzal rontottam volna rajta...

Figyelmeztetés: homoszexualitás, erőszak

+18

Bizalom

A bizalom olyan dolog, mely nehezen megszerezhető, de ugyanolyan könnyen el is veszíthető. Megbízom benne, mert szeretem, s bár vonakodva ugyan, de belemegyek a játékába.

Egy éjszakát kért, nem többet, s én hinni akarom azt, hogy ez így lesz rendjén, de azt hiszem, egyikünk sem gondolta végig, mi lesz ennek a vége.

Noah összeomlott. Az erős és mindig büszke farkas pillanatok alatt válik rémült vaddá, s úgy kapaszkodik az őt Milohoz fűző kötésbe, mint fuldokló a mentőövbe. Valahol én is így érezek, de nem vallom be Thomasnak, egyszer sem.

„A kiálló szöget be kell verni!” nyugtatgatom magam ezzel az ócska közhellyel. Be, de milyen áron? Akárhogy is nézem, Milo egy kiálló szög kettőnk között, melyet ugyan kerülgethetnénk évekig, de előbb vagy utóbb megsebzi valamelyikünket. Ezt én nem akarom.

Reggel korán kelek. Egy kávé és cigaretta társaságában, az erkélyen ücsörögve ér utol Noah első üzenete, melyet később még kettő követ. Válaszolok hát neki: Találkozzunk a Moonban. Valamit el kell mondanom, különben beleőrülök... Fél óra...

Ennyit kérek tőle, s elindulok készülődni.

Döntöttem...

Megrendezni a saját halálodat, nem a legjobb időtöltés, de nekem nincs más választásom. Meg kell tennem, el kell tűnnöm a közösségből, egy új élet reményében.

A krimóban találkozom vele. Az egész sokkal inkább egy könnyed beszélgetésnek indul, mint sem világmegváltó tervek szövögetésének. Ám mikor elmondja, hogy meg kell jelennie a kartemisi kutatólaborban, és hogy lehet, nem tér onnan vissza, megijedek. Idegesen állok fel helyemről, próbálom feldolgozni, felfogni mindazt, amit mond nekem, miközben fel s alá járkálok. Fejemben pedig egy hang üvöltözik szüntelen: Nem, nem és nem...

Vissza kell térnie, nélküle nincs falka. A vezér nem tűnhet el. Ő nem adhatja fel.

- Segítened kell! – mondom ki végül, amiért látni akartam. - Meg kell halnom... - suttogom szinte a szavakat és a rám nehezedő nyomástól egyszerűen csak a földre roskadok. Odajön hozzám, elém térdel, s tenyerei közé fogva arcom néz szemeimbe.

- Nem hagyom, hogy meghalj! - mondja magabiztosan és megcsókol. Ledöbbenek – Vissza fogok jönni, mert vissza akarok. Egy falka vagyunk, s én felelősséggel tartozom értetek.

- Nem, nem érted – rázom meg fejem. - Meg kell halnom, hogy élhessek! Csak így lehetek szabad... Segítened kell! - nézek szemeibe elszántan. Furcsa fintor fut végig arcán. Látom, hogy nem érti, hogy nem akarja. - Ezért jöttem hozzád. Thomas nem tudhatja meg...

- Mit tervezel?

- Mint mondtam, meg kell halnom ahhoz, hogy szabad lehessek. Adamagon nem fog elengedni. Túl értékes vagyok a számára ahhoz, hogy ezt megtegye. Ha simán csak eltűnök, keresni fognak, s pillanatok alatt kiderül, hogy a Hyena36 néven ismert hacker nem más, mint Asashi Tevez. Vadászni fognak rám, a föld alól is előkerítenek, s ezzel veszélybe sodorlak titeket is. Én ezt nem akarom. Csak a halálom jelenthet teljes szabadságot, de egyedül képtelen vagyok rá. Thomas pedig... Rajta keresztül ugyanúgy megtalálnak.

- Hogy akarsz meghalni? - kérdi végül.

- Motorbaleset. Nem feltűnő és az én esetemben még hihető is, csak a gépet fogom pokolian sajnálni – húzom keserű mosolyra számat. - Fel kell robbannia, el kell égnem a tűzben... Itt kellene a te segítséged. Kell valami, ami helyettesít, ami helyettem ég el...

- Motort bármikor kaphatsz másikat – mondja szelíden. - Segítek neked! Hol fogsz rejtőzködni utána? - kérdi őszinte kíváncsisággal.

- Nem tudom. Fogalmam sincs, de pár napig biztosan el kell tűnnöm, míg ez az egész hercehurca lezajlik.

- Magammal viszlek a vadak erdejébe. Senkinek sem jutna eszébe ott keresni téged. Az emberek félnek az ott élő vadaktól, nekem viszont – mosolyodik el – területem van ott. Megküzdöttem érte – mondja, s hangjába némi büszkeség is keveredik. Megmosolygom, mindig is tetszett, hogy ennyire nyílt és őszinte. Noah sosem színlelt. Ha dühös volt, dühöngött, ha boldog volt nevetett. Számomra ez a fajta őszinteség volt az, ami már elsőre megfogott benne.

- Megfelel – válaszolom. - Mindent előkészítettem már. A baleset bekövetkeztekor aktiválom a programot, mely nyomon követi majd az egész folyamatot, figyeli és kicseréli a DNS vizsgálat eredményeit, de... - húzom fel karomon felsőmet, s megfogva Noah kezét helyezem két ujját a csuklómtól valamivel feljebb lévő részre. - A chip... Ez figyeli az életfunkciókat, ez lát el minket, igényeink szerint, mindennel. Ennek is el kell égnie velem...

- Trillan ért az orvosláshoz, és hűséges hozzám – mondja mint egy ajánlatként. Aprót bólintok. Trillant és Hektort nem régiben vette magához és hozta őket a Vacokba, hogy segítsék őt a bárányoknál és őrszemei legyenek a területnek. A két, kutyagénnel rendelkező, hibrid pedig minden tekintetben hűséges Noahoz. Tudják jól, a farkas számára semmit sem ér az életük, s ahhoz, hogy maradhassanak a Vacokban, ki kell vívniuk Noah megbecsülését.

- Rendben – felelem végül. - Két óránk van az egészre. Addig a chip nem kezdi meg a vészjelzések küldését, ha eltávolításra kerül. Bár a program, amit írtam, hogy hamis jelzésekkel lássa el a központi rendszert, stabilnak tűnik, muszáj lesz a lehető leggyorsabban elégetni a chipet.

- Egyre jobban tetszik az ötleted – mosolyodik el. - Elviszlek magammal a vadak erdejébe, veled leszek, tanítalak. Milonak meghagyom, hogy játszhat, ha ezt akarja, s Trillannal megüzenem neki, hogy Kartemisbe mentem. Hét nap múlva te visszatérsz a Vacokba, én pedig valóban elmegyek Kartemisbe. Még kapóra is jön ez az egész. Ez lesz az én bosszúm – válik izgatottá. - Ha játszani akarnak, tegyék... - Elmosolyodom. Most olyan, mint egy izgatott kölyök.

- Milyen gyorsan szerzel nekem tetemet?

- Másfél óra, de neked nem egy hibrid kell – jelenti ki komolyan, majd kezem megfogva fogsorára simítja azt. - Ez nem ég el a tűzben. Azonnal lebuknál vele. - Elhúzom számat. Nem akarok senkit megölni. - Ne aggódj, ismerek olyat, aki szívesen halna meg. Kartemisbe nem nehéz ilyet találni – mondja biztatóan.

- Rendben - bólintok egy aprót, majd feltápászkodva a földről, egyenesen a bárpult mögé sétálok és kutakodni kezdek. Ő is odajön és engem figyel, igyekszik rájönni, mire készülök. Végül megtalálom azt, ami nekem kell. A döbbenet kiül az arcára.

- Az minek neked? - néz rám kérdőn.

- Hamarosan megtudod – mosolygok rá és bevonulok a mosdóba. Nem kell több fél óránál. Az eddig hosszú hajamat rövidebbre nyírtam, s most úgy nézek ki, mint akit rendesen megtéptek, és annyi időt sem hagytak neki, hogy újra megbarátkozzon a fésűvel. Ahogy tárt karokkal elé állok, furcsa fintor fut végig arcán.

- Fura – zárja le végül ennyivel a dolgot.

- Nekem sem tetszik, de így nem ismer fel senki elsőre, ha mégis összefutnánk valakivel – vonom meg vállam, miközben összefogom megmaradt hajam.

- Megyek az áldozatodért – lép végül elém és összeérinti homlokunkat. - Addig rejtsd el a motort és bújj el valahol. Nem lenne jó, ha valaki meglátna itt, főleg így – mosolyog rám, s elindul.

- Noah! - szólok még utána. - Írj, ha visszaértél – kérem őt szelíden, s miután távozik egy apró sóhaj szakad fel tüdőmből. Mi a fenére készülök mégis?

Mikor Noah ismét jelentkezik, hatalmasat dobban a szívem. Hát elkezdődött. Innen már nincs visszaút. Előmerészkedem rejtekemből, ám amit látok, teljesen ledöbbent. A fiú, akit a farkas hozott, velem egyidős lehet és még hasonlít is rám valamelyest.

- Hasonmásversenyt rendeztél Kartemisben? - kérdem tőle, ám újra elbizonytalanodom. Biztos helyes ez? Megérzi rajtam, hogy hezitálok, s mellém lépve átkarol. Nem szól semmit, nem kérdez. - Mennyi idő míg Trillan kiszedi a chipet?

- Nincs olyan mélyen, pár perc talán – feleli. Újra a fiúra pillantok.

- Nem fog hiányozni senkinek? - kérdezem feszülten. Még mindig nem vagyok biztos a dolgomban. Még mindig nem hiszem, hogy amire készülünk, az helyes.

- Nem, uram – válaszol végül a kölyök, s felém fordítja a fejét. Vak, s arca eddig előlem rejtve lévő fele is megmutatkozik. Elhalt, oszlásnak indult. Megborzongok. Ennek a kölyöknek tényleg a halál lenne a legnagyobb megváltás. Noahra pillantok, majd Trillanra. A kutya csak áll és csendben figyel.

- Akkor lássunk neki – mondom ki végül, s kivéve nyakamból a Ryotól kapott láncot a fiú nyakába akasztom. Reménykedve abban, hogy még egyszer visszakapom a számomra oly kedves ékszert. - Köszönöm – mondom csendesen. A kölyök megtapogatja a láncot, majd rám néz. Még mosolyog is talán. Noah valami port ad neki, majd a hátára veszi őt.

- Menjünk közelebb Adamagonhoz – kéri csendesen.

- Hozom a motort – felelem, s elindulok. Noahék megállnak a krimó előtt. A farkas magyaráz valamit Trillannak, gondolom, hogy mi lesz ezután, de már ebben sem vagyok biztos. Az egész nem tart tovább tíz percnél. Nem megyek túl közel hozzájuk, most képtelen vagyok rá. Csak intek a farkasnak, hogy mehetünk, s ismét elmerülök gondolataimban.

Thomas gyűlölni fog ezért. Azzal bántom meg, ami a legjobban fájna neki, a halálommal. De... meg kell értenie, meg kell értenie, hogy nem tehettem mást. Mégis félek. Ha majd visszatérek hozzá, hogy fogad? Vajon megbocsájt? Ha nem, nem tudom mi lesz, és belegondolni sem merek.

Megállunk. Nem messze Adamagon határától, de még kellő távolságban ahhoz, hogy ne keltsünk feltűnést és ne vegyenek minket észre. Leállítom a motort, s Noah is lerakja a fiút az egyik szikla tövébe. Előveszem zsebemből a csipogót. Ez a kis szerkezet több, mint aminek látszik, több egy egyszerű kommunikációs eszköznél, de ezt sohasem mutattam meg senkinek. Az apró szerkezeten keresztül végül kapcsolatba lépek a házi mesterséges intelligenciával, Nylával. Nyla egy egyszerű fejlesztés volt a számomra. Mikor a központi MI-t terveztük, akkor fejlesztettem ki őt, hogy védelmezzen, hogy kiszolgáljon. Nyla végül elindítja a kért programokat, s hamis jelzéseket generálva veszi át a chip feladatát.

- Kezdhetjük – mondom végül. Noah mögém lép, magához ölel. A két hibrid olyan gyorsan dolgozik, hogy szinte fel sem fogom. Trillan fecskendőt vesz elő, tiszta tűt tesz bele. Noah megfogja fejem, s vállára húzza.

- Érzéstelenítő – suttogja gyengéden, majd eltakarja szemem. Félek, de a közelsége, ahogy magyaráz, nyugtat, egyszerűen nem tudok azzal foglalkozni, hogy megijedjek. Alig tart pár percig az egész. Noah végül elenged, s karom megfogva kezdi el nyalogatni a sebet, hogy elősegítse a gyógyulást ezzel, miközben a kutyahibrid behelyezi a chipet a kölyökbe. Pontosan oda, ahol nekem is volt, s összeégeti a heget.

- Rendben leszek – fogom meg vállát, s ellépek mellőle, majd benyúlok dzsekim zsebébe, s kiveszek belőle egy apró szerkezetet. - Detonátor – magyarázom. - Nem okoz hatalmas pusztítást, de arra elég, hogy a motort felrobbantsa, mielőtt az a sziklának csapódna – teszem fel a motorra a robbanószert, majd irányba állítom a gépet. Noah és Trillan felültetik rá a fiút, míg én a csipogón keresztül aktiválom a detonátort és végül beindítom a motort, majd hátrébb lépek. Nem kell semmit mondanom. A srác meghúzza a gázkart, s egyenesen a szikla felé száguld. Mielőtt azonban nekicsapódna, robbantok, s csak nézem, hogy válik minden a tűz martalékává. Eddig bírom, minden erőm elhagy, s a földre rogyva nézem, a motorból feltörő lángokat, miközben arcomon patakokban folynak le könnyeim. Noah mellém kúszik és magához ölel. Belekapaszkodok karjába, úgy szorítom, mintha attól félnék, ha elengedem, elsüllyedek a mocsárban, mely most hirtelen körbe vett.

- Mennünk kell – mondom végül, határozottságot erőltetve magamra, ő pedig azonnal ölébe vesz, s rohanni kezd velem.

- Van még valami? - kérdi. Nemet intek fejemmel, s a farkas még meghagyja Trillannak, hogy mindent intézzen úgy, ahogy azt korábban megbeszélték. A kutya bólint, s elszakad tőlünk. Pokolian érzem magam és ez Noahnak is feltűnik.

- Mi a baj? - áll meg végül lihegve. Hangja tele van aggodalommal. Lehajtom fejem.

- Félek... félek, hogy meggyűlöl azért, amiért ezt tettem vele. Félek, mert nem tudom, hogy amit tettünk helyes-e vagy sem.

- Ostorozd csak magad és akár vissza is mehetünk – morog rám. Igaza van. Be kell most már fejeznünk. - Tudod mit? Én cseppet sem bánom. Nem érdekel, megérdemlik. Így legalább megtanulják, hogy nem játszadozhatnak velünk. Hogy nem rakhatnak egyszerűen csak félre minket, ha játszani támad kedvük. Asashi, én nem tudom megtenni csak úgy, amit kérnek. Nem tudom elfogadni, hogy felajánlanak nekem, csak azért, mert ehhez van kedvük. Te nem egy tárgy vagy, akit csak úgy odaadhatnak egy másikért cserébe. Nem, a legjobb barátom vagy, s én nem fogok úgy bánni veled, mint egy tárggyal. Nem, nem foglak csak azért a magamévá tenni, mert ezt kérik, ennél te fontosabb vagy nekem...

- Igazad van, ne haragudj – mosolygom, s leguggolva a karomon lévő sebet kezdem el nézni.

- Milyen érzés szabadnak lenni? - kérdi meg végül, s hangjában már egy cseppnyi sincs az előbbi indulatból.

- Nem tudom, még csak tíz perce vagyok halott, de... Fantasztikus. Úgy érzem magam, mint egy madár, amelyik kiszabadulva a kalitkájából, szárnyait bontogatva ismerkedik a repüléssel – felelem mosolyogva. Mellém lép, s felém nyújtja kezét.

- Gyere, nem soká ott vagyunk – mosolyog rám. Elfogadom a felém nyújtott kezet, s ismét rohanni kezdünk. Az éjszaka már Noah területén ér utol minket. Tüzet rak, ételt készít. Nincs sok kedvem enni, de az ő kedvéért megteszem, majd mindketten nyugovóra térünk, ám nekem nem sikerül elaludni. A hely, az éjszaka hangjai... Nem félek, tudom, hogy megvéd, mégis, annyira furcsa és szokatlan az egész. Csak nézem a tábortüzet, s a lángokon keresztül a farkas békés arcát, végül döntök. Felkelek fekhelyemről, s mellé bújok. Szorosan hozzá, fejem mellkasához hajtva. Megérzem kezét derekamra csúszni, elmosolyodom, s végül engem is elnyom az álom.

Reggel arra ébredek, hogy Noah orrával megböki arcom, s a fülembe szuszog. Szemeibe nézek. Vágy csillog bennük, s a mozdulat, mellyel közelebb húz magához, egyszerre sugall visszafogott vadságot és mérhetetlen vágyat. Nagyon jól tudom, mit szeretne, hogy mit akar, én is vágyom rá.

- Akarlak – jelenti ki fesztelenül, s félig rám fordulva, ágyékát combomhoz dörgölve adja tudtomra, mennyire. Apró csókot lehel ajkaimra, lassan harapdálni kezdi őket, miközben keze becsúszik pólóm alá. Elvesztem. A fejemben eddig szüntelenül kongó vészharang hirtelen elhallgat. Nem tudom tagadni, hogy mit vált ki belőlem, s nem is akarom. Így kell lennie és ez ellen sem én sem a farkas nem tudunk mit tenni többé... és én nem is akarok. Teljesen fölém kerekedik. Nyakam marja, nyalja, miközben pólómat már teljesen mellkasomra gyűri fel. Megadom magam végérvényesen is. Noah nyakam harapdálásával olyan pontomat találja meg, mely pillanatok alatt feltüzel, s melytől azonnal el is vesztem fejem. Nem vagyok többé ura testemnek, már nem. Akarom őt, akarom ezt a férfit. Noah hálásan nyal végig államon, egészen fülemig, s morogva harap bele, homlokát végül homlokomhoz érinti, s teljesen hozzám dörgölőzik, egy újabb nyögést kiváltva ezzel belőlem. Vállára teszem kezeim, s én is mordulok egyet játékosan, mire elmosolyodik, s ismét birtokba veszi ajkaimat, míg kezével testemen simít végig, hogy végül nadrágom játékosan megrántva adja tudtomra, hogy az is csak felesleges rossz most rajtam. Boldogan adom meg neki, amit kér. Kioldom a gombot, lehúzom a cipzárt, szabad utat biztosítva ezzel a farkasnak a további cselekvésre. Türelmetlen, de ez most megmosolyogtat. Egyetlen rántással szabadít meg alsó ruházatomtól, s végül a pólót is leszedi rólam. Csak nézem őt, miközben kezeim bekúsznak felsője alá, ujjaim végigszántanak hátán, majd beletúrnak hajába. Élvezi, tetszik neki és ez jóleső érzésekkel tölt el. Közelebb húzom magamhoz. Úgy csókolom meg, mintha ez lenne az első csók, amit váltunk. Lassan ízlelem meg ajkait, játszadozva, ismerkedve, majd apró puszikat lehelek álla vonalára egészen nyakáig, s hol csókokkal, hol pedig apró harapásokkal kényeztetem nyakának bőrét. Gyengéden karmolom hátát, markolok fenekébe, játszom vele, mígnem nem bírja tovább. Eltávolodik tőlem, leveszi magáról ruháit, majd visszahelyezkedik fölém, s helyezkedni kezd. A vágy teljesen elborítja elmém, térdeim felhúzva engedek neki szabad utat, miközben a fülébe suttogom: Akarlak!

Elmosolyodik, belém hatol. Határozottan, lassú ütemben, megállíthatatlanul, miközben karjai erősen tartanak egy helyben, s beleharap a nyakam és vállam közti izomcsoportba. Az övé vagyok, teljesen. Nem vár, mozogni kezd. Józan eszem maradékát is elvesztve kulcsolom át lábaimmal derekát, majd közelebb vonva magamhoz invitálom őt egy vadabb csókra. Ennyi kell neki is. Gyorsabb mozgásba kezd, s úgy mar ajkaimba, hogy kiserken vérem. Végignyal rajtuk, majd vadul folytatja tovább a csókokat. Széttéphet, bármelyik pillanatban megölhet, de már nem bánom. Akarom, hogy tegye megy. Keze becsúszik hátam alá, majd csípőmön megállapodik, s belém mar kényszerít rá, hogy beletoljam magam lökéseibe. Az érzés mennyei, akarom. A fájdalom, melyet karmolásai, harapásai okoznak elenyésző amellett a gyönyör mellett, amit érzek. Tépi nyakamon és vállamon a bőrt, karmolja csípőm, durván markol bele hajamba, hátrafeszíti fejem, ám mielőtt bármi történhetne, fejét hátracsapva élvez el. Eddig bírom én is, gerincem ívbe feszül, s átadom magam a beteljesülésnek. Noah rám omlik, liheg, fújtat, remeg. Lassan tisztulni kezd az én elmém is, s meghallom aggodalommal teli, ijedt hangját.

- Asashi?! - kérdi. A fájdalom mely testembe nyíllal egyre erősebb, de egyszerűen mennyei, amit érzek.

- Ennyit a földbedöngölésről – mosolygom. - Megmaradok – nyögöm ki végül, még mindig a beteljesüléstől remegő hangon. Fáj mindenem, remeg mindenem, de egyszerűen leírhatatlan, amit érzek. Nyugodt vagyok, boldog és kielégült... Végül Noah felül, s elszörnyed.

- Sajnálom, én... én nem akartam – esik kétségbe, majd magához ránt egy ölelésre, miközben nyalogatni kezdi a sebeket. - Sajnálom, nem akartalak bántani – bizonygatja. Tenyereim közé fogom arcát, s a szemeibe nézek.

- Noah, semmi baj... Tudom, hogy nem akartad – mosolygok rá kedvesen és megcsókolom. - Köszönöm – ölelem őt magamhoz csakhogy végre elhiggye amit mondok neki. Látom rajta, hogy még mindig bántja a dolog.

- Megölhettelek volna – közli csendesen. Tudom. Tudok róla és nem érdekel. Hülye vagyok, de akkor sem. - Pedig nem akarlak bántani, szeretlek – mondja óvatosan s hozzám bújik. Ilyenkor olyan, mint egy kölyökkutya. Szinte belefeledkezünk a pillanatba, ám gyomrom hangos korgása hamar visszarángat ebből az idillből a valóságba.

- Azt hiszem, farkaséhes vagyok, vagy farkasra éhes? - incselkedem vele, hogy jobb kedvre derítsem.

- Vigyázz, mit kívánsz, mert megkapod – vigyorog rám végül. - Akkor, vadászunk, vagy folytatjuk a párzást? - kérdi meg huncut mosollyal. - Nekem mindkettő tetszene...

- Együnk! - vágom rá végül és rányújtom nyelvem, majd nekiállok felöltözni.

Noah egy másik területre visz, miközben folyamatosan magyaráz, igyekszik megértetni velem dolgokat, én pedig iparkodok minél többet megjegyezni abból, amit mond. Végül harcra kerül a sor. A vad, melynek területére tévedtünk, mindenáron engem akar elkapni, de Noah nem hagyja neki, s végül leteríti a vadat, újabb területet szerezve ezzel magának. Miután megjelöli a helyet, elmagyaráz pár dolgot, s nemes egyszerűséggel közli velem, hogy nyúzzam meg az állatot, míg ő elmegy fáért a tűzhöz. Megdöbbenek, nem is kicsit, de nem ellenkezem vele. Hát jó, legyen ahogy ő akarja. Bár hirtelen eszembe jut, hogy lehet, sokkal egyszerűbb lett volna mégis a párzást választani. Rengeteget bénázok, nevetek saját szenvedésemen, ám mire Noah visszajön, büszkén emelem magasba a megnyúzott tetemet. Ennyi kell a lelkemnek, ha már megküzdöttem vele. A farkas pedig rám vigyorog, s egy apró szájra puszival jutalmaz, majd otthagy szó nélkül. Oké, ha mindenért ilyen jutalmat kapok, érdemes lesz szenvedni.

- Holnap te vadászol – heccel, de hallom hangján, hogy nagyon is komolyan gondolja a dolgot, s nekem elkerekednek szemeim.

- Akkor éhen halunk – vigyorgom. Felnevet.

- Olyan nincs – jelenti ki elszántan, s magyarázni kezdett ismét. Elmondta a sikeres vadászat titkát, és azt is, hogy képzelte el ezt az egészet, hiszen nekem sem agyaraim, sem pedig félelmetes erőm nincs ahhoz, hogy szembeszálljak egy ragadozóval. Minden kertelés nélkül adta tudtomra, hogy holnap meg kell tanulnom ölni, meg kell tanulnom elvenni egy életet. Hogy a vadászat csak lecke, nem számít, hogy sikeres-e vagy sem. Sokkal fontosabb az, hogy megöljek egy élőlényt, csak így tanulhatom meg értékelni az életet. Tudom, hogy valahol igaza van, de az ötlet egy cseppet sem tetszik, de Noah egyszerűen túl határozott ahhoz, hogy bármi is megmásítsa a döntését. Megmondta, ha nem teszem meg, elengedi a zsákmányt és éhezik velem, míg meg nem teszem azt, amit kell. Elgondolkodom, míg a hús sül, de ő nem hagy sokáig elmélkedni. Miután eszünk, egy játékos harcra invitál, ahol lökni, gáncsolni, a másikat lefogni kell. Rettenetesen jól érzem magam. Nevetünk, mint a gondtalan gyermekek, s végül kimerülten terülök el a pázsiton, miközben az eget figyelem. A szabadság érzése újra átjárja testemet, s valami ismeretlen boldogság kerít hatalmába ismét. Esteledik. Noah mellém kuporodva, végül arra kér, legyek a szeme, a védelem. Bevallja, hogy ilyenkor semmit sem lát és emiatt fél a sötéttől. Eszembe jut Ryo, hogy miket mondott, mikor tanítani próbált, de végül mégsem hozakodom elő vele Noahnak. Tisztában vagyok azzal, hogy a farkasnak sokkal élesebb a szaglása és a hallása, mint az enyém, s ha mégis fél, akkor azt minden bizonnyal okkal teszi. Néha jobb hallgatni. Átölel, s hálásan fülembe morog. S ahogy leszáll a sötétség, a hibrid ismét közeledni próbál felém. Most semmi vadság nincs benne, semmi állati. Odaadó és én is vágyom ezt a gyengédséget. Lassan ízlelem meg ajkait, kedvesen simítok végig hátán, játszadozom, incselkedek, kényeztetem. Valami olyat akarok neki mutatni, amit sohasem felejt el, amit még talán nem kapott meg. Az érintések, a pillantások, a csókok most jobban idézik egy szeretkezés képeit, mint egy vad és fékevesztett párzás emlékeit. És Noah, eleinte vonakodva ugyan, de végül enged nekem. Hagyja, hogy én kerekedjek fölé, s tudom, hogy ez mit jelent egy farkasnak és a büszkeségének, ő most mégis megteszi amire kérem, s én igyekszem valami olyat adni neki, ami felér azzal a bizalommal, amit belém vetett. Együtt hajszoljuk a gyönyört, kergetjük mindaddig, míg végül mindkettőnket le nem terít a beteljesülés, mint zsákmányát a vad. Levegő után kapkodva omlok Noah mellkasára, s a férfi testéből áradó melegség nem hagy szabadulni. Végül magához húz, szorosan átölel, s beletúr hajamba. Gyengéden cirógat, apró csókokkal kényeztet, s ez most annyira megnyugtat, hogy nem sokkal később álomba merülök.

A másnap új kihívásokat ígért számunkra, Noah egy olyan helyre vezet, mely egyszerűen lenyűgöz. Egy apró forrás tör elő a földből, hogy patakká duzzadva végül belevesszen a közeli tóba. Ám sokáig nem élvezhetem ezt a látványt, mert Noah kezem megragadva rángat az egyik bozótosba, hogy megmutassa a nekem szánt prédát. A lény, melyet el kell ejtenem egy őzre hasonlít, csak termete és fürgesége kisebb az említett állaténál. Gondosan hallgatom végig minden egyes szavát, s miután közli, hogy mehetek, nekiállok becserkészni az őzet. Az egész helyzet tulajdonképpen valahol még vicces is. Igyekszem a lehető leghalkabban közeledni az állat felé, majd mikor kellő távolságba érek, hátrébb lépek, lendülök és ugrom... És ugrik az őz is. Morogva kelek fel a földről is indulok utána. Hosszú percekig fogócskázunk, míg végül sikerül sarokba szorítanom a lényt. Lassan közeledek felé, elszántan, végül rávetem magam és minden erőmmel igyekszem a földre szorítani őt. Noah is megjelenik, s megfogja az őz lábát, hogy az ne tudjon elmenekülni, s ismét magyarázni kezd.

- A kegyes és tiszta munkához gyors és határozott mozdulatokra van szükség – kezdi a magyarázatot, miközben a jószág segélykérően felbőg, az én szívem már rég megesett rajta. - A legkönnyebb, ha átvágod a torkát, egyetlen mozdulattal – rápillantok. Arca komoly, szemeiben pedig ismét megjelenik a benne lakozó vad, de teljesen ura magának. Újra az őzet figyelem. - Legyen erő a kezedben, és tudd, hogy ha már második vágásra van szükséged, fájdalmat okozol ennek az állatnak – mondja, s szavai valami kegyetlen hűvösséggel csengnek. - A halál csak akkor jön el gyorsan az áldozatra, ha a vadász kegyetlenül kíméletes, ezáltal azonnal öl – fejezi be végül, s nyújtja felém a kést.

Szavai valami furcsa fájdalommal marnak belém. Ölj, vagy téged ölnek meg! – visszhangoznak fejemben Ryo szavai, melyet próbált belém nevelni. De most, hogy kezemben tartok egy életet, minden más értelmezést nyer. Ha enni akarunk, meg kell ölnöm az őzet, ha életben akarunk maradni ennünk kell... de milyen áron? Tele vagyok kétségekkel. Egyetlen mozdulat, ennyi lenne az egész... ennyit jelent egy élet...
Nem, én erre képtelen vagyok. Nem érzem magában azt az erőt, ami képes lenne ennyire vaddá tenni, ami arra késztetne, hogy végezzek az állattal. Ugyanakkor tudom azt is, hogy Noah erre akar megtanítani, hogy ne féljek ölni, ha muszáj, hogy ne féljek cselekedni, csak tudnám, akkor miért ilyen pokolian rossz érzés ez...
Egyetlen mozdulat...
Ennyi kell... Agyam még mindig tudósként gondolkodik, mi van ha elrontom, ha nem sikerül? Fájdalmat okozok. Az állat szenvedni fog, mielőtt kimúlna, és én? Én ezt nem tudná végignézni...
Bátortalanul veszem el a kést Noah kezéből... az az elszántság, mellyel üldöztem az állatot, pillanatok alatt száll el belőlem, s most nem marad más, csak a kétségek. Noahra pillantok, valami biztatást, megnyugtatást várva a másiktól, de nem kapok...
Most nekem kell döntenem. Le kell győznöm magam, és a félelmeimet...Ezért vagyunk itt. Ezért hozott ide a farkas, s nekem meg kell próbálnom, meg kellett tennem, mert meg akarom. Meg akarok változni. Azzal, hogy megrendeztem a saját halálomat, egy olyan folyamatot indítottam el, mellyel talán erősebbé válhatok.
És igenis azzá akarok válni, olyan valakivé, aki büszkén nézhet a másik szemébe... De, ha ez a másik nem akarja, akkor mit teszek majd? Most annyira békés itt minden, annyira jó Noahval. Teljesen más ez az egész, mint amit eddig kaptam. Tanítanak, tanulok...
Önmagunk legyőzése pedig a legnagyobb győzelem...
Le kell győznöm önmagam, a kétségeket, a félelmeket... Mély levegőt veszek, s magabiztosan markolok rá a késre. Erőt merítek, már maga sem tudom miből. Talán a múltból, talán a Yuméban töltött időszakból. Vadásszá kell válnom újra... De most végre önszántamból, azért, hogy élhessek...
És végül megteszem...
Egyetlen vágással, ahogy a férfi magyarázta. Félre dobom a kést... felállok az őzről, s idegesen arrébb sétálok. Remeg mindenem. Az önmagunk feletti győzelem a legnagyobb győzelem, és a legpokolibb is. Most így érzem. Kezemre pillantott, ökölbe szorítom... kell pár perc a megnyugváshoz.

Pár perc múlva megérzem Noah karjait derekam körül, s állát vállamra teszi. Lehunyom szemem, s csak hallgatom ahogy a farkas lassan, megnyugtatóan beszélni kezd. Már nincs bennem rettegés.

Elmúlt a kínzó bűntudat, melyet az ölés váltott ki belőlem.

Megértettem...
Ez az élet rendje. A halál hozzá tartozik, s én tisztelem az őzet. Tisztelem az állatot, melyet elejtettem azért, hogy ehessünk. Elmosolyodom. Vágyom látni mindazt, amit a férfi ígér nekem. A születést... Lassan csúsztatom kezem a férfi kezére, s beleveszek a fülembe duruzsoló, kellemes hangba. Szeretem Noaht. Szeretem a férfit és azt, amit az elmúlt pár napban kaptam tőle, de tudom jól, ez nem maradhat így örökre. De itt, ebben a pillanatban az idő nem számít. Nem számít, meddig tart a ma és hol kezdődik a holnap. Most együtt vagyunk, békében, harmóniában. Egyszerűen vágyom ezt a nyugalmat.

Thomas...

A férfi, aki mindennél többet jelent nekem. A katona, akiért képes voltam meghalni is, hogy majd a hét nap leteltével újra vele lehessek, s egy olyan Asashit kapjon vissza, aki képes megvédenie önmagát, ha kell. Hogy gondolok-e rá? Igen. Álmaimban vele vagyok ugyanilyen békében és meghittségben, mint most Noahval...

Majd a farkas maga felé fordít.

- Nézz meg újra! Nézz úgy, hogy veszélyes ragadozó vagyok. Nem ember és nem állat. Nézz úgy, hogy képes vagyok kegyetlen lenni, amikor úgy érzem, annak kell lennem. Nézz úgy, hogy életet oltok ki, hogy a magamét és a tiéteket védjem. Nézz rám úgy, hogy tisztában vagyok a tetteim súlyával. Nézz úgy, hogy imádom az életemet. Másnak látsz?- Sárga íriszeiből eltűnik a komolyság, mellyel eddig beszélt hozzám, és rám mosolyog. Tenyereim közé fogom arcát, közelebb hajolok hozzá, ajkaira súgva a szavakat.

- Nem – felelem, majd gyengéd csókra invitálom őt. Hosszú percek teltnek el így, csak állunk ott, a számomra oly hihetetlennek tűnő, ismeretlen csoda közepén, elveszve mélyen egymás szemeiben.
Lassan bontakozom ki a farkas öleléséből, s a tóparthoz sétálok. A víz gyönyörű kékje teljesen rabul ejt, s csak bámulva tükörképemet nézem, mivé váltam ez alatt az alig másfél nap alatt. Mert akármennyire is próbálom tagadni, a változás már látszódik rajtam. Vonz a víz, vágyom érezni magam körül ezt a tiszta és végtelen kékséget, így kérdőn rá pillantok, ő pedig aprót bólintva adja meg az engedélyt arra, hogy megmártózhassam ebben a fantasztikusan kék mélységben.

Ledobálva magamról ruháimat merülök el nyakig a kellemesen hűs vízben, mely most egész lényem felfrissíti, és miután kimászok onnan, elégedetten terülök el a puha pázsiton...
Noah mellém telepszik, engem figyel, kezével végigsimít testemen, mellkasomtól egészen hasamig. Jólesően sóhajtok fel. Kívánom a farkast úgy, ahogy eddig még talán sohasem.
Felé fordulok, felkönyökölök, s állát gyengéden megragadva húzom őt magamhoz közelebb, hogy ismét megcsókolhassam...

Noah pedig ismét engedi, hogy vezetgessem. Vágytól felhevült testtel, kéjtől ködös tekintettel nézek rá, miközben lassan az ölébe ereszkedem, majd felhúzva magamhoz őt, hajtom vállára fejem és várom, hogy múljon az édesen feszítő kín. Végül megmozdulok, egy lassú és kínzó tempót diktálva. Most végre egyenlőek vagyunk... Társak...
Megtámaszkodom a vállán, miközben Noah, derekam átkarolva, hol nyakam harapja, nyalja, hol pedig kezeivel hátam cirógatja és karmolja játékosan. Most rajtam van a sor, hogy vadabb legyek. Rámarok ajkaira, gyengéden harapdálom végig Noah állának vonalát, majd rátérek nyakának bőrére, s hosszan ízlelgetve meg azt, kényeztetni kezdem. A farkas végül megragadja csípőmet, egy gyorsabb, vadabb tempóra ösztönözve ezzel, mígnem mindketten újra megmártózhatunk a gyönyör tavának vizében.
Hosszú percekig öleljük egymást pihegve, s nekem semmi kedvem nince megszakítani ezt a pillanatot, de menni kell. Kelletlenül mászok ki Noah öléből, hogy ruháim összeszedve végre felöltözhessek, és a zsákmánnyal együtt visszatérhessünk oda, arra a helyre, mely most az otthonukat jelenti számunkra...

Másnap Kahla, a vadak erdejének egyetlen emberi hibridje, olyan hírekkel szolgál, mely pillanatok alatt változtatja Noaht dühöngő vaddá, s miután a nőstény távozik, a farkas egyszerűen képtelen uralkodni az indulatain.

- Nem leszek tenyészhím! – járkál fel s alá morgolódva én pedig egyszerűen nem tudom mit tegyek. Hagyjam, hogy dühöngjön, vagy nyugtassam meg valahogy. Végül döntök. Odalépek hozzá és átölelem őt, arcom hátába fúrva, apró puszikkal nyugtatva. Még tesz velem pár lépést, de végül megáll. - Nem vagyok fegyver, engem nem fognak sokszorosítani! - morogja újra. - Meddig tart még az a temetés? - kérdi ingerülten. Elengedem őt. Nem tudom, mit vártam...

- Sajnálom, hogy belerángattalak – mondom végül csendesen. - Megkérdezem Nylát, hogy állnak a dolgok... - Tudom, hogy Milohoz tartozik, ahogy én Thomashoz, mégis vágyom arra, hogy ez most kicsit másképp legyen. Ha csak erre a pár napra is, de ne kelljen foglalkoznunk semmivel. Tanulni akartam, de most csak úgy érzem, kolonc vagyok Noah nyakán. De miért fáj ez most ennyire?

Aztán valami történik, valami pillanatok alatt megváltozik, s Noah magához ölelve vallja be nekem, hogy belém szeretett. És ez megmelengeti a szívem. Vallomás követ vallomást, s a szürke gondfelhők végre elillanni látszanak. S bár tudjuk jól, nincs közös jövőnk, most mégis megadjuk magunkat ennek az egész játéknak. A saját csapdánkba sétáltunk bele, a saját bosszúnk áldozatává váltunk, de, ha csak erre a hét napra is, vágyom elmerülni ebben a csapdában. Aztán lesz ami lesz, s tudom, hogy bármennyire is fájni fog az, hogy nem lehet velem, a közelsége gyógyír lesz majd a sebeimre.

Combom megmarkolva vesz ölébe, s vágyforró csókot nyom ajkaimra. Átkarolom nyakát és viszonozom ezt a csókot, boldogan, mosolyogva. Ujjait bőrömbe mélyeszti, de így már nem olyan magabiztos a tartása, s egy aprót dob rajtam, hogy még véletlenül se ejtsen le. Dereka köré fonom lábaim, egy biztosabb tartást elősegítve ezzel. Nincs ha, nincs kétség, nincs semmi. Most csak mi vagyunk egymásnak, s a holnap már cseppet sem számít. A vágy teljesen ellepi elmémet. Akarom ezt a férfit, mindegy hogy hogyan. Vad és szenvedélyes párzásként vagy gyengéd szeretkezésként, nem számít. Újra és újra ki akarom élvezni ezeket a perceket.

Hosszasan tart így, nyakam harapva, nyalva gyengéden ám hamar megunja azt a kevéske lehetőséget, melyet ez a póz nyújt kettőnknek. Egy fa törzsére ültet, s azonnal vetkőztetni kezd. Kedveskedni akar, s beleharap combomba, talán kicsit erősebben, mint kellene de nem bánom, habár a felszisszenésem nem ezt tükrözi, s ő azonnal ugrik, hogy bocsánatot kérve magához öleljen és csókot adjon, de most is túl heves, így azzal a lendülettel esünk be mindketten a fatörzs mögé. Zavarba jön, s hogy ezt leplezze, fejét állam alá fúrja, de halkan kuncogni kezd. Én is elnevetem magam, s magamhoz ölelve őt adok apró csókot fejére.

- Nincs mit szégyellned – súgom fülébe a szavakat. - Folytatjuk vagy izgulsz még egy kicsit azon, hogy bénának tartalak? - kérdem tőle kedveskedve. - Mert akkor előre leszögezném, hogy nem tartalak annak – teszem még hozzá. Végül megnyugszik. Orrával megböki állam, majd apró csókot lehel ajkaimra, s kezei is végigszántanak testemen. Elmosolyodom, kezem hátára csúsztatva kezdem felfele ráncigálni pólóját. Segít megszabadulni a felesleges ruhadarabtól, s kioldja a nadrágján lévő csomót is, megadva annak az esélyét, hogy attól is megfosszam. És miért ne tenném? Kezem végig siklik hátán egészen le fenekéig majd apró mozdulatokkal igyekszem lesimogatni róla a könnyed anyagot. Beletúr hajamba, s nyakamba harap, majd apró csókot hint a megkínzott bőrre. Jólesően felnyögök. Most már teljesen biztos vagyok abban, hogy képtelen leszek elengedni ezt a férfit. Vágyom a gyengédségét, vágyom a vadságát és mindent, ami Noaht Noahvá teszi. Végül eltávolodik tőlem, hogy megszabaduljon maradék ruhájától, miközben fejem mögé téve kezem őt figyelem. Sosem értettem, miért szégyelli a testét. Hisz' nincs rajta mit szégyellni. Tökéletes. Zavarba van megint, tudom, s zavarában ismét visszabújik, hozzám simul, most már ruhátlan testtel, újabb jóleső nyögést kiváltva belőlem. Elmosolyodik, megcsókol, megint eltávolodik. Kérdőn pillantok rá, mire ő ismét elpirul, de kimondja amit szeretne.

- Fordulj meg – kéri csendesen. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire felszabadul majd mellettem. Már nem fél, mer kérni és mer kérdezni. Tudja, hogy nem nevetem ki azért, mert semmit nem tud az emberi kapcsolatokról, érzésekről. Miért tenném? Boldogan teljesítem kérését, s hasamra fordulva állok fel négykézlábra. Fölém hajol, reszkető ujjakkal simít végig nyakamon, mellkasomon, fülembe harap, mögé nyal, majd fogaival rázár vállam izmára és bőrére, hogy egy apró kutakodó simogatást végezve férfiasságával végre elmerülhessen bennem. Felnyögök, hátravetem fejem, ő pedig átkarol, s úgy tart erősen, mintha nem akarná, hogy megszökjek alóla. Nem is tervezem. Ahhoz túlságosan is az őrületbe kerget a cselekedeteivel. Végül lassan, kíméletesen mozogni kezd. Felveszem a tempóját, s egy ellentétes mozgásba kezdek, hogy Noah minden lökésénél egyre mélyebbre és mélyebbre merülhessen bennem, olyan pontot érintve ezzel, melytől minden egyes pillanatban csillagok jelennek meg előttem. Most egy vad szeretkezik egy másik vaddal. Érezni akarom őt. A magaménak tudni.

Fogai végigszántanak bőrömön, de már nem vagyok képes felfogni bocsánatkérését. Ahogy újra karmol és harap ismét elveszi az eszem. Megragadja csípőm. Kényszerít, hogy hajoljak előrébb, s visszaránt lökéseibe. Eddig bírom tartani magam. Gerincem ívbe feszül, megmarkolom a kezem alatt lévő avart, s hangosan nyögve adom át magam a beteljesülésnek. Ő is ezt teszi, pillanatokkal később követ engem a gyönyörbe, s rám borulva igyekszik összeszedni magát, ahogy én is ezt teszem. Légszomj kerít hatalmába, kezem automatikusan nyúl nadrágomért és előhalászom zsebéből az inhalátort, hogy kezembe véve a készüléket gyógyszert juttassak szervezetembe. Régóta nem volt szükségem már az inhalátorra. Kicsúszik belőlem, mellém kúszik és átölel.

- Mi a baj? - kérdi aggódva. Tudja jól, mire való ez a készülék, elmondtam neki még régen. - Nem akartam durva lenni – kér bocsánatot szelíden. - Mutatok valamit – mondja, s hangjába némi izgalom is keveredik, majd megfogja kezem, s a kulcscsontja feletti izomzatra helyezi. - Szorítsd meg – kéri, s amint ez megtörténik, egy jóleső sóhajjal csuklik össze. A látvány megmosolyogtat. - Megnyugszom tőle – magyarázza. - Ezt nem lehet kikapcsolni, reflex – azzal ismét magához ölel és apró puszikat nyom arcomra, nyakamra, vállamra. Felé fordulok. Mélyen szemeibe nézve.

- Azt hiszem, erre nem lesz semmi szükség – mosolygok rá. Látom, hogy nem érti, hogy megdöbben. - Noah, szeretem, amikor ennyire vad vagy – vallom be végül. - Tekints bolondnak, elmebetegnek, akárminek, de vágyom ezt a vadságot, ugyanakkor – bújok hozzá közel, s hajtom fejem vállára. - vágyom azt a gyengédséget is melyek a párzást szeretkezéssé varázsolják – lökdösöm meg orrommal nyakát, s elmosolyodom. - Most pedig, ha tudnék, még dorombolnék is neked, hogy elhidd, nem okoztál fájdalmat... - Közelebb húz magához.

- Szeretnék többet tudni arról, hogy hogyan szeretik egymást az emberek – mondja csendesen. - Tudod, jó az is, amikor elragad az ösztön, de az még jobb, ha csak a végén veszítem el a fejem... Érted? - kérdi. Hogyne érteném, mi ketten valahogy mindig megértettük egymást. Talán ezért olyan mély a barátságunk, amilyen.

- Szívesen mutatok neked még pár dolgot – mosolyodom el és apró köröket és nyolcasokat rajzolgatok mellkasára. - Igazából annyi mindent szeretnék még neked mutatni abból, amit egy embertől kaphatsz. A gyengédséget... - simítok végig vállától mellkasán át, egészen ágyékáig. - Azt, hogy milyen az, mikor csak kényezteted a másikat, fokozva benne a vágyat – kezdem el harapdálni nyakát és kezemmel végigsimítva combján, férfiasságára csúsztatom kezem. Jólesően felmordul, belém kapaszkodik. - Hogy mennyi örömet lehet okozni a másiknak – lehelem nyakára a szavakat, miközben gyengéden simogatni kezdem merevedését. - Bízol bennem? - suttogom fülébe, majd gyengéden bele is harapok. Szinte levegőt is elfelejt venni, s sokáig nem képes válaszolni.

- Persze... - leheli végül. Birtokba veszem nyakának bőrét, majd elindulok lefele testén, apró csókokkal borítva be mellkasát és hasfalát. Megadja magát nekem, elfekszik a füvön. Ráhajolok merevedésére, de csak leheletemmel perzselem meg azt, miközben ujjaim köré fonva lassan kényeztetni kezdem őt. - Ne hagyd abba... - kéri sóhajtva. Elmosolyodom, s végül ajkaim közé fogadom őt. A hangok, melyek előtörnek belőle, teljesen feltüzelnek engem is, de most adni akarok. Gyorsítok a tempón, s ez Noahnak bőven elég. Megfeszül alattam, s felnyüszítve adja át magát a gyönyörnek, én pedig mohón nyelem le élvezetének minden cseppjét. Az íz furcsa, nem ismert, mégis kellemes. Boldog vagyok, s boldogan bújok oda hozzá, hogy végül magához öleljen, én pedig édes álomba merüljek, az óvó karok között...

A bizalom olyan dolog, mely nehezen megszerezhető és ugyanolyan könnyen el is veszíthető. Ez alatt a hét nap alatt megtanultunk bízni egymásban. Én vaddá változtam, ő pedig emberré. Kölcsönösen tanítva a másikat, miközben minden kényszer nélkül adtuk oda magunkat egymásnak. S bár az elválás fájdalmas és pokoli nehéz volt, meg kellett tennünk. Még volt két ember a Vacokban akik, ugyanúgy bíztak bennünk, ahogy mi egymásban...