Összefoglaló: Black Velvet. Egy bár Osaka belvárosában. Itt nincsenek tabuk, nincsenek nevek, rangok... Mindenki egyforma és mindenki egyformán élvezi az éjszaka nyújtotta lehetőségeket... Nico és barátai szinte minden éjjel itt ücsörögnek és keresik újdonsült áldozataikat egy forró éjszaka reményében, de mi van akkor, ha az egyéjszakás kaland már többet akar? Meddig tud ellenállni az állandó ostromnak és mikor omlik le az a bizonyos fal?

Figyelmeztetések: Brutalitás, Droghasználat, Erotikus tartalom, Idegen nyelv, Kínzás, Nemi erőszak, Saját szereplő, Szadizmus, Testi erőszak, Threesome, Trágár beszéd, Homoszexualitás

+18 

Velvet, velvet...

6.

Bársony, bársony

Ezt most biztos rosszul hallottam, de az is lehet, hogy túl sokat ittam és képzelődök.

- Oké, ez volt az év eddigi legjobb vicce, kölyök, de most már menj szépen vissza Chiakihoz, és engem hagyj békén...
- Nem vicceltem, Nico. Te vagy az egyetlen ember jelenleg, aki segíthet örökre rács mögé juttatni ezt a szemetet. 
- Téged csak ez érdekel, igaz? Cseppet sem zavar, hogy kihasználtál, hogy játszadoztál velem, az érzéseimmel... - Nem tudom, mi ütött belém. A szavak maguktól törtek elő belőlem, és nem tudtam őket megállítani. 
- Az elején annak indult minden. Munkának. A közeledbe kellett férkőznöm, hogy ezáltal eljussak Chiakihoz. Tudtunk kettőtökről, így azt reméltük, tőled majd sok mindent megtudunk róla, és könnyebb lesz becserkészni, de te makacs voltál... Lefeküdtem vele, mert meg kellett tennem. Ugyanakkor undorodtam még a gondolatától is, undorodtam magamtól, amiért ezt kell csinálnom, de nem volt visszaút. Chiaki túl jól dolgozik, ám, mint mindenkinek, neki is megvan a maga gyengéje – mosolyodik el.

- A nála sokkal fiatalabb fiúk – suttogom.
- Igen. Nem volt nehéz dolgom. Aznap, hogy elzavartál magad mellől, minden összejött. Elmentem Chiakihoz, ő pedig...
- Örömmel vett maga mellé – fejezem be mondatát. - Ő mindig is ilyen volt. Ha valami kellett neki, azt megszerezte. Tudtam, hogy vágyik rád, hogy téged akar...
- Sosem kapott meg igazán – feleli, mintha csak magyarázattal tartozna nekem. 
- Most már úgyis mindegy – nevetek fel. 
- Még semmihez sincs túl késő, Nico. Tegyél vallomást ellene, és mindennek vége...

- Szerettél te valaha is? - teszem fel neki hirtelen a kérdést, nem mintha ez most számítana bármit is. 
- Még most is szeretlek. Nem tudtalak elfelejteni, és fájt, hogy hazudnom kellett neked, hogy nem mondhattam el semmit...
- Mégis, hogy bízzak meg ezek után benned?
- Csak adj még egy esélyt, hogy bebizonyítsam, az együtt töltött éjszakáink, az érzéseim, mind valóság volt, hogy az irántad érzett szerelmem nem csak hazugság...
- Nem tudom, mit kéne tennem. Az a Nico, akivé Chiaki tett, most biztos üvöltözne veled, és többé látni sem akarna.
- És az a Nico, aki voltál? - teszi fel a kérdést.
- Az a Nico már rég meghalt bennem. A Chiaki által készített maszk rabja vagyok, és ettől az álarctól nem tudok megszabadulni soha többé.
- Nem tudsz vagy nem akarsz? - Nem felelek. - Sokat beszélgettem Rikuval, míg nála laktam. Szerettelek volna jobban megismerni, és ő boldogan mesélt rólad, a régi énedről.

- Mindig is szeretett sokat fecsegni – mosolyodom el.
- Csak aggódik érted, a barátjáért...
- Feleslegesen.
- Úgy gondolod? Nézz csak magadra. Sikeres vagy, jóképű, fiatal. Rengeteg mindent elérhetsz még az életben, csak engedd kicsit közelebb az embereket magadhoz érzelmileg is, nem csak testileg...
- És talán veled kéne kezdenem? - kérdezem gúnyosan.
- Nem kérem, hogy most rögtön bocsáss meg nekem, de engedd, hogy bizonyítsak.

- Nocsak, nocsak, a két kedvenc madárkám – halljuk meg felcsendülni Chiaki hangját, és mindketten a hang irányába fordítjuk fejünket.
- Chiaki, te mióta vagy itt? - áll fel mellőlem Aki.
- Elég ideje ahhoz, hogy megtudjak egyet s mást. Tudod, kedves Aki, rendőr létedre tudhatnád, hogy attól még, hogy azt hiszed, egyedül vagy valahol, az nem biztos, hogy úgy is van. Mindig is sejtettem, hogy valami nem stimmel körülötted, most már azt is tudom, mi. Most pedig – húz elő egy fegyvert kabátjából – mindketten velem jöttök – és szegezi ránk. 
- Őt hagyd ki ebből! – áll elém a kölyök.
- Ostoba – morgom.
- Hallgass az idősebbekre! – vigyorog Chiaki. - Indulás! - kezd el kifele terelni minket a sikátorból. Nem sokkal később két testőre is csatlakozik hozzánk, s alig pár méterrel a nyüzsgő főúttól egy fekete BMW-be tuszkolnak minket.

Nem tudjuk merre megyünk, csak ülünk az autóban, néma csendben és várunk. A sötétített üvegeken keresztül szinte semmit sem láttunk az éjszakai városból és a gorillák is úgy ülnek, hogy lehetőleg takarják az oldalsó ablakokat. Elég sokáig autókázunk, majd mikor végre megállunk, bekötik szemünket, és úgy vezetnek el valahova.

Hirtelen fény vakít el és kell jó pár perc míg szemem hozzászokik az erős világításhoz. A hely ismeretlen, de persze ahogy azt Chiakitól el lehet várni, eleganciát tükröző még így is. Ámbár nem nevezném annak a tipikus vendégmarasztaló helynek.

Az egyik falnál egy vörös kanapé díszeleg - Chiakinak mindig is ez volt a kedvenc színe –, míg a terem közepén egy asztal vagy inkább ágy féleség áll, melynek lábaihoz bőrszíjjak vannak erősítve. A kanapéval szem köztes falról láncok lógnak le, átlagos emberi magasságig, s ezeken a láncokon egy-egy bilincs lóg. A bal oldali falon van az ajtó, s közvetlen mellette két rozogább szék között egy fiókos kis asztal álldogál, míg a jobb oldalinál egy hatalmas több fiókos szekrény található, búsan, egymagában. Ha megkérdeznék, mi jut eszembe erről a helyről, a válaszom határozottan az lenne, hogy ilyet utoljára egy szado-mazo filmben láttam és ott sem épp kellemes dolgokra használták a benne lévő eszközöket. Bár ez is relatív. Kinek mi a kellemes. Az ágy felett a plafonról, a két lámpa mellett, több lánc is lelóg, végükre pedig szintén bőrszíjak vannak erősítve. Kéj barlang? Talán. Kínzókamra luxuskivitelben? Minden bizonnyal.

- Vetkőzzetek! - adja ki a parancsot, mi pedig egymásra nézünk Akival. Egyikünknek sincs kedve teljesíteni ezt az utasítást. - Nekem így is jó – vonja meg vállát és int a gorilláinak. A két kétajtós szekrény pedig, engedelmeskedve a parancsnak, mellénk lép, majd az egyikük lefogja Akit, míg a másik egy hatalmasat üt a kölyök gyomrába.

- Hagyd békén! - állok neki vetkőzni.
- Nico, ne... - nyögi Aki.
- Maradj csendben most az egyszer! - Leveszem magamról ruháimat, majd széttárt karokkal megállok Chiaki előtt. 
- Ejnye, Nico, hát mégsem sikerült teljesen átformálnom téged? - mosolyogja. Nem felelek neki. - Kötözzétek ki a falhoz! – adja ki az újabb parancsot embereinek, azok pedig elengedik a kölyköt, mire ő a földre rogy, még mindig gyomrát fogva. - Tudod, kicsi Nico, – lép elém, miután testőrei végeztek – sokra vihetted volna mellettem – markol rá férfiasságomra, de csak egy elégedetlen morgást vált ki belőlem ezzel.

- Előbb fektettem volna meg magát a római pápát – felelem gúnyosan.
- Kár érted – lehel csókot mellkasomra, mintha meg se hallotta volna előbbi mondatomat, ám a következő pillanatban egy hatalmas ütést érezek meg gyomromnál. 
- Hagyd őt békén, te szemét! - rontana neki Aki, de a testőrök lefogják. 
- No lám, a hős szerelmes barátja védelmére kel. Pedig nem jellemző ez egyik ukéra sem, hacsak... hoppá... Csak nem a kicsi Aki... Ejnye, Nico – fordul ismét felém. - Vetkőztessétek le, és szíjazzátok az asztalhoz! – adja ki a következő utasítást, a két testőr pedig azonnal engedelmeskedik, és míg egyikük lefogja a kölyköt, a másik letépi róla a ruhákat, majd a odarángatják az ágyhoz és kikötözik őt. Mégis csak kínzókamra, luxuskivitelben... Chiaki odasétál Akihoz, és szinte megbabonázva nézi őt.

- Tudod, kölyök – könyököl az asztalra Aki feje mellett –, nagyszerű szerető voltál, de velem senki sem szórakozhat büntetlenül. Most pedig szépen dalolni fogsz nekem. Mennyit tud a rendőrség?
- Épp eleget ahhoz, hogy téged hosszú időre rács mögé dugjanak – morogja.
- Óvatlan voltam, igaz. Hagytam, hogy a bizalmamba férkőzz, hogy az ágyamba bújj, de ezt a hibát még lehet orvosolni – vigyorogja Chiaki.
- Nincs esélyed... Túl sok mindenre rájöttünk már.
- Még sincs kézzel fogható bizonyítékotok. Vagy netán azt is tudjátok, hol a drog? Nem emlékszem, hogy egyszer is találtak volna valamit a Velvetben. Igazam van?
- Idő kérdése minden...
- Idő... Relatív fogalom, és jelenleg ebből a fogalomból nektek már nem sok van.
- Mégis, mit akarsz tenni? Megölsz minket?
- Fogalmazzunk inkább úgy, hogy elvarrom a szálakat, végérvényesen. 
- Ugyan, Chiaki, ha elkapnak... Már a kettős gyilkosságért is sokat kapsz, de ha még rendőrt is ölsz, nem kerülsz ki a börtönből soha többé...

- Látszik, hogy még fiatal és tapasztalatlan vagy, Aki. Minden megoldható... De, jelen pillanatban nagyon is unatkozom, szórakozzunk kicsit... - sétál a szekrényhez, és kihúzza a fiókot. 
- Chiaki, kérlek... - próbálok beszélni vele.
- Te inkább maradj csendben! Mindig is utáltalak, de a tested... Sajnáltam, hogy akkoriban ki kellett, hogy dobjalak. Sosem volt olyan jó szeretőm, mint te. Örömmel láttam, hogy milyen ember lett belőled, és büszke voltam magamra, hogy mindezt én értem el nálad. Igen, Riku szeret fecsegni, és egy kis drog és pia nagyon is felszabadulttá tudja tenni az embert. Gyönyörű volt, ahogy akkor éjjel kéjtől remegő testtel vonaglott alattam, miközben szinte mindent elmondott rólad.

- Te szemét! – morgom.
- Megvédhetted volna, ha észreveszed azt, ami sok embernek nyilvánvaló volt. Riku szerelmes volt beléd, de sosem merte bevallani neked.
- Hazudsz! 
- Gondolod? Ezért örültem, mikor láttam, mi lett belőled. Egyik egy éjszakás kaland a másik után, gátlások nélkül. Én is akartam ezt a Nicot, jobban, mint azt, akit huszonhat évesen megismertem... Én tettelek ilyenné!
- Gyűlöltem veled lenni, csak meg akartalak leckéztetni!
- Mégis úgy táncoltál, ahogy én fütyültem. A tested pedig - lép hozzám közel –, sosem tudott hazudni – és leheli ajkaimra a szavakat. - Még most sem tudsz ellenállni nekem – simít végig mellkasomon.

- Gyűlöllek! - sziszegem.
- Hallani akarom mennyire – markol rá férfiasságomra, és kezd el durván kényeztetni, miközben ajkaival végig csókolja nyakam, majd kulcscsontom lassan megcirógatja nyelvével és elindul mellkasomon lefelé. Bármennyire is nem akarom, egy apró sóhaj hagyja el ajkaimat, ahogy hol gyengéden, hol pedig erősebben megszívva mellbimbómat kényeztet. 
- Rohadj meg! - morgom, és próbálok nem reagálni érintéseire. Nem sikerül.
- Azt majd te fogsz hamarosan.
Tovább halad testemen lefelé, fényes nyálcsíkot húzva mellkasomtól, ágyékomig, s lassan ajkai közé fogad. Nem bírok tovább ellenállni.

- Neh... - fullad tiltakozásom egy elhaló nyögésbe. Nem szól semmit, csak folytatja, amit elkezdett. Megremegek, ahogy egyre közelebb kerülök a beteljesüléshez. Chiaki szabad kezével végigsimít fenekemen, majd végül belém hatol. Ismét felnyögök. Testem remegni kezd, s egy hatalmasat rántok láncaimon, és izmaim megfeszítve adom át magam a végső beteljesülésnek. Mindenem reszket, miközben szaporán kapkodok levegő után. Csak a láncok tartanak meg. Chiaki feláll előlem, megmarkolja állam, s egy elégedett vigyorral a képén néz szemeimbe. 
- Undorító vagy – köp arcon, és engedi el állam. Akihoz sétál ismét. - Szóval, mit tud a rendőrség?
- Baszd meg!
- Türelmes ember vagyok, egy darabig. Te pedig egyre jobban kihúzod a gyufát. Tudod, mi lesz azokkal, akik kihoznak a sodromból?

- Megdugod őket? - kérdezi a kölyök gúnnyal teli hangon. Nem, Aki... Látszik, hogy még nem sikerült őt kiismerned. Jobb lenne, ha hallgatnál, vagy elmondanál mindent neki, különben nem kerülsz ki élve a kezei közül.
- El kell, hogy keserítselek – vesz ki egy fecskendőt a fiókból. Hogy drog van-e benne, vagy egyszerű sóoldat nem tudom, de azt hiszem, erre hamarosan úgyis megkapom majd a választ én is. – Sokkal rosszabb – vigyorogja Chiaki, majd visszalép az ágy mellé. – Tudod, Aki, nem akarlak elkeseríteni, de ez most rohadtul fájdalmas lesz. Persze, ha beszélsz, talán megkegyelmezek.

- Hagyd békén a kölyköt! Kérlek… - próbálok Aki védelmére kelni. 
- Most úgy őszintén, minek is véded? Hiszen átvert, ugyanúgy, mint engem.
- Mert én… - …szeretem. Csessze meg, szeretem őt! Még ha ezt nehéz is bevallanom magamnak, de így van. 
- Igen?
- Szeretem őt – suttogom halkan. 
- Nem hallottam jól, mit is mondtál?
- Szeretem őt! – mondom ki hangosabban a szavakat, remegő hangon. Igen, szeretem Akit. Nem érdekel, hogy hazudott nekem, hogy néha az agyamra ment az állandó nyüzsgésével. Megváltoztam mellette. Szép lassan újra az a Nico lettem, aki régen is voltam. Segített megszabadulni a Chiaki által rám erőszakolt maszktól.

- Hát így még izgalmasabb lesz – vigyorogja. – Szóval, kölyök… Mit választasz?
- Belőlem nem szedsz ki semmit! – feleli Aki magabiztosan.
- Te akartad – vonja meg vállát Chiaki, majd durván a kölyök testébe döfi a fecskendőt. Aki fájdalmasan felüvölt, nekem pedig görcsbe rándul a gyomrom a látványra és a kölyök hangjára.

- Aki… - lehelem alig hallhatóan. 
- A kurva életbe! – morog a kölyök, még mindig kíntól eltorzult hangon. 
- Adok neked még egy esélyt – hallom meg Chiaki hűvösségtől csengő hangját ismét, de nem bírok rájuk nézni. Nem akarom látni, mi történik. A helyzetünk jelen pillanatban teljesen kilátástalan. Semmi esélyt nem látok a menekülésre.
- Megkínozhatsz, azt tehetsz velem, amit csak akarsz, de tőlem nem fogsz megtudni semmit! - Ismét rájuk emelem tekintetem.
- Ezt rögtön gondoltam, kölyök… - lép vissza Chiaki a szekrényhez, és egy újabb fecskendőt vesz elő. Megremegnek lábaim, mikor meglátom kezében az újabb injekciót, ám most nem Akihoz megy vissza, hanem egyenesen felém tart. – Éppen ezért, egy alkut ajánlok neked.

- Aki, ne hallgass rá!
- Csend legyen! – kapok egy hatalmas pofont.
- Mi lenne az? – kérdezi a kölyök.
- Ha beszélsz, megkímélem őt – mutat rám.
- Ha elmondok mindent, elengeded őt?
- El…

- Ne légy ostoba kölyök! Nem fog elenged… - nem tudom befejezni már a mondatot, mert abban a pillanatban, hogy kimondom ezeket a szavakat, Chiaki a hasfalamba döfi a fecskendőt, én pedig hangosan felüvöltök a hirtelen keletkező, égető fájdalomtól.

- Megmondtam, hogy maradj csendben! – sziszegi. – Nos, mit választasz?
- Ne tedd! – nyöszörgöm fájdalmasan.
- Hallgass már el! – kapok még egy pofont.
- Elmondom, amit tudni akarsz, de hagyd őt békén – mondja halkan Aki.
- Azt hiszem, nem hallottam jól – ragadja meg a testemben lévő fecskendőt és csavar rajta egyet. Ismét felüvöltök.

- Elmondok mindent! – kiabálja a kölyök.

- Jól döntöttél – sétál lassan vissza hozzá Chiaki. – Most pedig – könyököl Aki feje mellett az ágyra –, hallgatlak. 
- Igazad van, nem találtuk meg a drogot, de találtunk néhány hamis számlát. Ez alapján lassan sikerült eljutnunk az egyik dílerhez. Egy kis pénzért és vádalkuért cserébe pedig sok mindent megosztott velünk…

- A beépített zsaruk?
- Akció közben akartunk elkapni. Sejtettük, hogy rájöttél, kik az embereink, és leadtad az információt a terjesztőidnek, így nem kerültünk közelebb az ügy végéhez.
- Nico hogy jött a képbe?
- Nyomoztunk utánad. Néhány jóakaród elmesélte, hogy volt egy régi kapcsolatod és, hogy ezt a férfit, a mai napig az ágyadba ráncigálod…
- Nem kellett ráncigálni… - neveti.
- Pár nap alatt sikerült rájönnünk, ki ez a férfi. A közelébe kellett férkőznöm, hogy általa eljussak hozzád, és kiderítsem, hol rejtegeted a drogot.

- Végül is, egész jól csináltad, csak egyetlen egy dologgal nem számoltál… Bele szerettél Nicoba, és ez óvatlanná és sebezhetővé tett… Hibáztál…
- Nem hibáztam… Boldogan halok meg, tudva azt, hogy ő is szeret engem.
- Hát ez jó – kacag fel Chiaki. – Ez az ember – mutat rám – soha nem szeretett senkit, saját magát kivéve persze. 
- Te tetted ilyenné!
- Én, és büszke vagyok erre!
- Elmondtam, amit tudni akartál, engedd el őt!

- Hallgatnod kellett volna Nicora… - Most Aki nevet fel. – Mi ilyen vicces?
- Szánalmas vagy. Azt hiszed, ez idő alatt, míg te itt játszod a fasza gyereket, a rendőrség nem nyomoz? Hát nagyon is tévedsz, Chiaki… Hívj csak fel szépen valakit, és kérdezd meg, mi történik éppen a te hőn szeretett Velvetedben…
- Csak blöffölsz…
- Biztos vagy benne? – kérdezi Aki magabiztosan. Chiaki idegesen tépi fel a szoba ajtaját, majd távozik a helyiségből.
- Ostoba – morgom fájdalmasan.
- Nico…
- Ostoba vagy! Chiaki nem fog megkegyelmezni se neked, se nekem. Időt nyertél, de ha visszajön, nekünk végünk. Egyetlen egy dolgot szeret jobban saját magánál és a szexnél: a Velvetet.
- Bízz bennem, Nico, tudom, mit teszek…
- Igen? Biztos? Remélem, azt is tudod, hogy épp most írtad alá a halálos ítéletünket.
- Lehet, hogy fiatal vagyok, de nem ostoba! Gondolod nem voltunk felkészülve mindenre? Az eszedbe sem jut, hogy nem véletlenül húzom az időt? – kérdezi szemrehányóan. Talán igaza van. Gondolkoznom kellene, mielőtt kérdőre vonom. Biztos érti a munkáját, ha már egyszer egy ilyen feladattal bízták meg… 
- Sajnálom, én csak… - csuklik el hangom. Már a sírás kerülget. Azt akarom, hogy vége legyen ennek az egésznek. Hogy mindez ne legyen más, csak egy rossz álom, melyet annak köszönhetek, hogy megint túl sokat ittam, egy jól sikerült buli után...

Hosszú percek telnek el. Akival nem szólunk egymáshoz. A fecskendőre pillantottam, még mindig lüktető fájdalom járja át testem, minden egyes erősebb levegővételkor. Az arcom ég a kapott pofonok nyomán, s légzésem sem nevezhető szabályosnak. Akira emelem tekintetem. Mozdulatlanul fekszik az ágyon, miközben mellkasa egyenletes tempóban emelkedik meg és süllyed vissza. A hasába fúródott injekció pedig ugyanilyen egyenletesen mozog fel és le. Nem látok kiutat ebből a helyzetből.

Eszembe jutnak Chiaki szavai, és nem hagynak nyugodni. „Riku szeretett téged…” Miért nem mondta el? Miért nem vettem észre rajta soha? „Nem merte neked elmondani…” De miért? Soha nem bántottam volna meg, nem nevettem volna ki érte… Vajon tényleg ennyire ellenszenvessé és félelmetessé tett az az álarc?
Az ilyen helyzetekben, mint amilyenbe most mi is belekeveredtünk, talán az egyetlen jó dolog az, hogy az embernek van ideje végiggondolni eddigi életét. Hogy mit csinálna másképp, ha újra kezdhetné. Én is ezen elmélkedem. Ha most mindent újra kezdhetnék, messziről elkerülném Chiakit, és jobban odafigyelnék Rikura is. Sokkal jobban…

Hosszú percek múlva Chiaki visszatér, és sokkal dühösebb, mint eddig. Egyenesen Akihoz meegy és nem törődve semmivel ütni kezdi a még védekezni is képtelen kölyköt.

- Hagyd békén! – kiabálok rá.
- Fogd be a pofád! – mordul rám, de abba hagyja Aki verését. Kihúzza a kis asztal fiókját, elővesz belőle egy fecskendőt, és egy ampullát. Felszívja az injekcióba a kis üvegcse tartalmát, majd beadja a cuccot a kölyöknek. 
- Chiaki, kérlek… - próbálok vele beszélni, hasztalan. Félredobja a fecskendőt, előhúz egy kendőt zsebéből, majd mellém lép, és bekötözi vele a számat. 
- Azt mondtam, pofa be! – ragadja meg durván állam, s egy újabb pofon csattan arcomon. Ismét a szekrényhez megy, és egy újabb fiókot húz ki. Különféle eszközök kerülnek elő hirtelen. Vágó, szúró fegyverek, a kínzás elmaradhatatlan eszközei, egy ostor, egy gumibot… Megremegek. Tudom jól, ha most nem állítja le valaki ezt az elmebeteg barmot, akkor Aki nem kell fel többé arról az asztalról.

- Hatalmas hibát követtél el – járkálja körbe a kölyköt, miközben a gumibotot lóbálja kezében. - Olyan dologba avatkoztál bele, amibe nem kellett volna – lendíti meg a botot, és, mintha csak baseballozna, arrébb üti az Aki testében lévő fecskendőt. A kölyök fájdalmasan felüvölt, ahogy a tű, feltépve bőrét, elrepül az egyik sarokba, és egy halk koppanással a földre hullik. - Remélem tudod, hogy egy csepp esélyed sincs már... - üt egy hatalmasat Aki bordáira a bottal. - Lassú és fájdalmas halálod lesz, de mielőtt átsegítelek a másvilágra, végig fogod nézni, amint magamévá teszem a te drágalátos Nicodat, majd végzek vele. Hidd el, a végén már te magad fogod vágyni a halált... - neveti, és egy újabb ütést mér a kölyök testére. Összeszorult gyomorral, fájdalomtól eltorzult arccal meredek az előttem zajló eseményekre, miközben szememből patakokban folynak le könnyeim.

Újabb tárgy kerül Chiaki kezébe. Valami vágóeszköz lehet, de ilyen távolságból ezt nem tudom eldönteni. A következő jelenet váratlanul ér. Az ismeretlen tárgy Aki testében köt ki, majd ezt ismét pár ütés követi a bottal. A kölyök már nem üvölt, minden bizonnyal elájult a fájdalomtól... Talán jobb is így...

Chiaki lejjebb húzza Akit az asztalon, már amennyire ezt a bőrszíjjak engedik, majd szétfeszíti a kölyök lábait, és egy határozott mozdulattal belé hatol a gumibottal. Nem bírom tovább nézni, mi történik. Szemem összeszorítva fordítom el fejem, de még így is hallom a fájdalmas, már-már őrület közeli üvöltéseket, amik hirtelen előtörnek a kölyökből, megtörve ezzel a szoba eddig is oly feszült csendjét. Bárcsak ne tért volna magához, bárcsak ne kellett volna átélnie mindezt. Zokogok, a testem remeg, miközben láncaim rángatva próbálok közelebb kerülni hozzájuk, hogy véget vessek ennek az egésznek, de nem jutok messzire. A hideg fém sokkal erősebbnek bizonyul nálam, habár valamennyire azért eltávolodtam a faltól, de épp csak pár centire. Feladom a küzdelmet. A fájdalmas hörgések, a kínnal teli nyögések töltik be a szobát, én pedig csak állok ott, émelygő gyomorral, lehunyt szemekkel, magatehetetlenül és várok. Várom a megváltó halált, hogy végre véget érjen a szenvedés, hogy többé ne kelljen hallanom ezeket a hangokat, de nem történik meg, amit szeretnék.

Forró leheletet érzek meg bőrömön, és durva ujjak érintik meg mellkasom. Félve pillantok fel. Chiaki áll előttem, szemeiben a düh és bosszúvágy furcsa egyvelege csillan meg. Már megint be van tépve, már megint nem ura önmagának, ám rajtunk most az sem segített volna, ha teljesen tiszta.

- Érzem rajtad a félelem szagát – leheli ajkaimra, és vadul csókolni kezd. Durva, vad és lekezelő. Az undor és megvetés íze keveredik számban Chiaki nyálával, és undorodom az egész helyzettől. Aztán, ajkai elválnak enyéimtől, és nyakam harapdálva egészen fülcimpámig kalandozik el. Felmordulok. A számban lévő rongydarab még mindig nem enged hangot adni tiltakozásomnak, de talán már nem is tudnék. Durván harap belém, és érzem ahogy foga nyomán égni kezd a bőröm. - Búcsúzz el a kicsi Akitól – lép hátrébb és húzza elő pisztolyát. Fájdalomtól elgyötörten, könny áztatta arccal meredek bele a fegyver csövébe. Tiltakozni hasztalan lenne, az őt sosem hatotta meg. Hát ennyi volt. Percek kérdése, és Chiaki meghúzza a ravaszt... A kölyökre emelem tekintetem. Nagyon rossz bőrben van, és minden bizonnyal megint nincs magánál. Legalább nem kell végignéznie, ahogy ez az állat szabályosan kivégez. Lehunyom szemem és egy mély lélegzetet veszek. Bevillan előttem Riku arca, ahogy mindig mosolyogva fogadott, hogy mindig ott volt velem, mikor szükségem volt rá... Sokat köszönhetek neki, rengeteg olyan dolgot, amit senki más nem tudott megadni nekem. Igaz barát volt, akit én mégis semmibe vettem... Későn jöttem rá erre, túl későn... Látom magam előtt Akit, ahogy mosolyogva ecseteli épp valamelyik hülyeségét. Ismét mosolyogni akarok, elfelejteni minden rosszat, és újra együtt lenni azokkal, akik fontosak nekem... a barátaimmal.

Kölyök, sajnálom, hogy nem voltam olyan jó és hű társ, mint amilyet megérdemeltél volna... Kínos csend telepedik a szobára. Csak szívem vad dobogását hallom és Aki akadozó légzését... Én kevertem bajba... 
Nyomasztó ez a hangtalan, néma várakozás, és a másodpercek végeláthatatlan hosszúságú perceként díszelegnek. Gondolataim épp úgy kavarognak, ahogy gyomrom és nem bírnak elszakadni attól a ténytől, hogy ennyi volt. Ennyi adatott meg nekem ezen a bolygón és már soha többé nem tehetem jóvá mindazt, amit elkövettem.

- Mi lesz már? Húzd meg azt a ravaszt! - tör fel belőlem egy halk, könyörgésbe fulladó sóhaj, de választ nem kapok. Úgy érzem agyam kezd kitisztulni, már nem kínozzák aggasztó gondolatok, s szép lassan furcsa zajokat hallok meg. Valahonnan távolról fegyverek ropogása szűrődik be, én pedig félve pillantok fel. Chiaki nincs sehol... Beszéd vagy inkább kiabálás – már nem tudom eldönteni - üti meg fülem, de a hangok, melyek eljutnak tudatomig, teljesen ismeretlenek számomra. Nem Chiakié, nem a testőreié... Hamarosan abba marad a fegyverek ropogása, s percekkel később fekete ruhás, maszkos fegyveresek rontanak be a szobába, a kommandósok. Ketten hozzám sietnek, míg a másik három Akit kezdi el eloldozni.

- Hall engem, uram? - veszi le számról a kendőt. Bólintok. - Jól van? - Nem, nem vagyok, de nem érdekel, csak oldozzatok el, látni akarom a kölyköt, vele lenni...
- Semmi bajom – nyögöm nehézkesen, és próbálok elindulni Aki felé, amint láncaim engednek, de egy lépést se bírok tenni, azonnal összerogyok. 
- Egy orvost, azonnal! - kap el az egyik kommandós. A francba is, nem kell orvos, Akit akarom látni, tudni akarom mi van vele...
- Nem kell orvos! Akit akarom látni, vele akarok lenni! Eresszen el! Oda akarok menni hozzá – kezdek el kiabálni és kapálózni...
- Nyugodjon meg, hallja? - jön oda hozzánk egy mentős.
- Eresszenek el, látni akarom őt! - kiabálok még mindig.
- Kérem, nyugodjon meg, mindent megteszünk érte, amit lehet! – próbál beszélni hozzám higgadtan.

- Engedjenek oda hozzá, könyörgöm!
- Segítsen, kérem... - szól oda a kommandósnak, miközben egy fecskendőbe valami szert kezd el felszívni.
- Hozzám ne érjen azzal, tűnjön innen! 
- Csak egy erős nyugtató – jelenti ki, én pedig még hevesebb tiltakozásba kezdek. Ketten fognak le, míg végre a mentős beadja nekem a nyugtatót. Hirtelen elszáll minden erőm és egyre homályosabban kezdek el látni, míg végül elsötétült előttem minden, és csak egy halk sóhaj hagyja el ajkaim: Bocsáss meg nekem, Aki!

Lassan kezdek magamhoz térni, ám továbbra is teljes sötétség vesz körbe. Valahonnan a távolból ismerős hangok jutnak el fülemig. Riku beszél valakihez. Óvatosan kinyitom szemem. A szobában sötét van, csak a kórtermi kislámpa ég, egy nagyon gyér világítást biztosítva ezzel. Riku ágyam lábánál áll, és egy fehér köpenyes alakkal beszélget, minden bizonnyal az orvossal. Gyenge vagyok és még kába is kicsit...

- Riku... - lehelem erőtlenül.
- Nico – rohan oda hozzám és fogja meg kezem. - Hogy vagy? - kérdezi, az orvos pedig a másik oldalamra sétál és vizsgálni kezd.
- Mint akin átment fél Kyoto – mosolyodom el halványan.
- Nem lesz semmi baj, most már felépülsz – simogatja meg arcom.
- A sebei szerencsére nem súlyosak. Pár nap és haza is mehet – feleli a doki a fel nem tett kérdésre, majd távozik.
- Annyira aggódtam érted...
- Csalánba nem üt a ménkű – mosolygom még mindig. - Hogy van Aki? - kérdezem halkan, de Riku nem hajlandó válaszolni. - Riku, kérlek... Hogy van a kölyök?
- Rosszul... Az orvosok nem sok jót remélnek. A drog... ahogy elbánt vele Chiaki...
- Nem akarom hallani annak az embernek a nevét többé – ülök fel nehézkesen. - Hol van Aki? Látni akarom! - kezdek el kimászni az ágyból. 
- Pihenned kell még, Nico...
- Nem érdekel, vigyél hozzá! Most! - mordulok rá, ő pedig megszeppenve átkarolja derekam és lassan elindulunk kifelé a kórteremből. Tudom, nem kellett volna vele veszekednem, de látni akarom Akit, még ha csak egy kicsit is. Az én hibám, ami vele történt és bocsánatot akarok tőle kérni, amíg még megtehetem.

Lassan haladunk végig a folyosón, majd beszállunk a liftbe, Riku pedig megnyomja a négyes számú gombot. A nehéz fém ajtó becsukódik előttünk, majd a lift elindul a megadott emelet felé. Mikor kilépünk a szerkezetből, egy csendes folyosón találjuk magunkat. Elolvasom a folyosón lógó táblát, és hirtelen ismét görcsbe rándul a gyomrom. Intenzív osztály... Ez lóg fekete betűkkel a hófehér falon. Nem megyünk túl sokat. A negyedik vagy ötödik kórterem előtt megáll Riku és az üvegablakhoz vezet óvatosan. Félve pillantok be, és a látvány teljesen megrémít. Az ágyon Aki fekszik, s testéből rengeteg cső áll ki. Megremegek, Riku pedig erősebben húz magához. Megfogom kezét, lefejtem derekamról és közelebb lépek az ablakhoz.

- Szeretlek – lehelem az üvegnek halkan, és tenyeremmel végigsimítok az innen oly aprónak tűnő testen. Az én hibám, hogy idekerült, hogy most ilyen állapotban van, és ezt sohasem bocsájtom meg magamnak. Hallgatnom kellett volna rá, hinnem kellett volna neki... Ha akkor este szó nélkül rábólintok mindarra, amit mond, talán ez nem történik meg. A makacsságom volt az, ami eddig a jó irányba vezetett, és most a makacsságom lesz az, ami miatt elvesztem azt az embert, akit igazán szeretek. Csak nézem őt, nézem a mellette álldogáló kis gépet, mely szívének minden egyes apró dobbanását jelezi. Úgy érzem, szívem egy ütemre ver az övével és kedvesen azt tolmácsolja, neki élni kell. Aki nem halhat meg... De már nem merek hinni ennek a kis szerkezetnek idebent, mely most, hogy így kell látnom őt, mardosó fájdalomban fürdik éppen. Elviselhetetlen ez a kín... Bárcsak én lennék most ott helyette.

Elvesztem időérzékemet, elvesztem maradék öntudatomat is, és már nem látom őt magam előtt. Elmosolyodom. Boldogok vagyunk ismét, egymás karjaiban fekszünk az ágyban, miközben ő valami őrült sztorit ad elő, aztán a kép hirtelen homályosodni kezd és egy hideg vízcsepp folyik le arcomon. Ösztönösen kapok oda, és tapintom ki saját könnyeimet. Sírok... ő miatta... Újra a kórház nyomasztóan hófehér falai közt találom magam, s a hátam mögül halk beszélgetést hallok. Riku az és minden bizonnyal a kölyök orvosa.

- Rendbe fog jönni? - kérdi Riku aggódva.
- Nem tudjuk. Nagyon legyengült a szervezete. Rengeteg bordája eltört, súlyos belső sérülései voltak, és a lépét is ki kellett vennünk. Csak reménykedni tudunk, hogy a szervezetébe juttatott nagy mennyiségű drog nem tett kárt más szerveiben...
- Nem halhat meg – suttogom az üvegnek. - Ő nem hagyhat el engem... 
- Mi mindent megtettünk érte, innentől már csak rajta múlik minden. Ha jól reagál a kezelésekre túlélheti... Jelenleg mesterséges kómában tartjuk, hogy ne szenvedjen a fájdalomtól, de nem tudjuk biztosan, hogy felébred-e majd a végén.
- Fel fog ébredni, Aki erős! 
- Ebben nem lehetünk biztosak. Pár nap múlva levisszük őt egy rendes kórterembe, reménykedjünk benne, hogy magához tér majd utána.
- Köszönjük, doktor úr – mondja Riku halkan.
- Nem halhat meg – ismétlem el újra, amiben abban a pillanatban szentül hiszek, mert hinni akarok. Hinni akarom, hogy megint minden a régi lehet, csak napok kérdése. Ám hirtelen hatalmas nyüzsgés támad. Kinyílik kórtermének ajtaja, és több orvos és nővér rohan be hozzá a szobába.

Az EKG-ra pillantok. A hatalmas fém szerkezet egy egyenes vonallal jelezi, hogy többé már nem ver a kölyök szíve. Defibrillátor kerül elő és az orvosok nekilátnak az újraélesztésnek. Mereven bámulom az előttem zajló eseményeket, és akkor sem vagyok hajlandó eltávolodni az üvegtől, mikor Riku mellém lép, és derekam átkarolva akar arrébb vonszolni onnan. Nem hagyhat itt, Aki nem teheti ezt meg velem. Elkap a rosszullét. A gyomrom émelyegni kezd, a fejem zúg és szédülök. Megkapaszkodom az üvegablak szélében, s homlokom nekidöntve próbálom összeszedni minden erőmet, hogy még lássam, ahogy a kölyök szíve ismét dobogni kezd, az enyémmel egy ütemben... De ez nem következik be. Még látom, ahogy az orvosok ismét kiüti őt, hogy még próbálják visszahozni ebbe a mocskos világba, aztán hirtelen megszűnik körülöttem minden hang és fény, én pedig zuhanni kezdek egyenesen a sötétbe. 
- Várj meg Aki, ígérem követlek...