Leírás: Egy repülőgép lezuhanásának (akár igaz) története. Magyarázat ahhoz, miért kell úgy élnünk, hogy ha a mai lenne az utolsó napunk, ne ellenkezzünk a halál hívásának, ne bánjunk meg semmit. Élj úgy, mintha minden nap az utolsó lenne. – Ismerjük, ugye? De tudjuk is, mit jelent?

Figyelmeztetés: homoszexualitás, némi fanatizmus, romantikus

 

 

 

 

A becsapódás előtt két órával.

- Miért kell neked folyton mindenbe beleütnöd az orrod, beleszólnod mindenbe?! – kiabált velem torka szakadtából, kipirult arccal, könnyes szemekkel. Rettentően dühös volt rám, s én is rá. Ezerszer megmondtam neki, hogy ne csináljon veszélyes dolgokat, hagyja inkább rám a konzervek kinyitását, keményebb dolgok elvágását. Vérzékeny, egyetlen apró sérülést fél órába kerül úgy orvosolni, hogy ne vérezzen tovább. Bele sem akarok gondolni, mi történne, ha véletlenül komolyabban belevágna a kezébe. Fiatal még a halálhoz, én pedig úgy tekintek rá, mint egy gyémánt értékű üvegkoronára, mely az életemet koronázza meg. Mióta meghalt az anyja is, én nevelem. Úgy szeretem, mint még soha senkit és már-már betegesen féltem. A szülei rendes emberek voltak, de mindkettejüknek megvolt a teremtésbeli hibájuk. Az apja porceláncsontú volt, gyakorlatilag rommá tört abban a karambolban, ami egy átlagos ember életét aligha fenyegette volna, az anyja pedig ugyanúgy vérzékeny volt, mint a fia. Jól ismertem őket, lévén az anyám hozzáment az anyja bátyjához. Ám a keresztapja egy link alak, sosem engedtem volna, hogy valójában is vele éljen. Ő nem figyelne rá úgy, ahogy én. Egyedül hagyná akár napokra is, majd véletlenszerűen hazalátogatna és megdobná egy kis pénzzel. Nem ez kell neki, hanem komoly figyelem és segítség.

- Miért kell neked ostoba kérdéseket feltenned?! – kiabáltam rá vissza. A kezemben volt a nagykés, amivel korábban sajtot akart vágni. A sajt szemét étel, néha megbicsaklik, néha magába fogadja a pengét, máskor annyira megkeményedik, hogy képtelenség rendesen elvágni, inkább törni kell.

- Nem vagyok egy törékeny virágszál! És elegem van belőle, hogy egy szabad mozdulatom nem lehet, mert betegre aggódod magad rajta! Elegem van ebből a börtönből, amibe a szeretet nevében bezártál! Gyűlölöm a házad, az érzelmeid, a gyengédséged, azt a féltő pillantást, amivel mindenhova elkísérsz, csak oda nem, ahonnan kicsuklak! – ordította. Patakzottak a könnyei és én tudtam, hogy komolyan beszél. Úgy éreztem, mintha azt a hatalmas kést, amit úgy kaptam ki a kezéből, mint egy pokolgépet, beleállította volna a szívembe. Megfordult velem a Föld, elgyengültem. Korábban sosem hagytam magamnak ilyesmit, mert úgy gondoltam, ha engedek a vágynak, a szomorúságnak vagy a dühnek, lehetőséget kínálok az életnek, hogy összetörje az én egyetlen és megismételhetetlen üvegkoronámat.

- Ha ennyire gyűlölsz, menj inkább a nagybátyádhoz – löktem hidegen oda szavaimat neki. Elfordult tőlem, s kivágtatott az ajtón, melyet becsapott maga után. Kirohant az utcára, és pillanatokon belül eltűnt a szemem elől. A kés kicsúszott a kezemből, csörrenése felrázott a fájdalomból. Őrületes félelem járt át, hogy baja esik. Hisz olyan meggondolatlanul hagyott ott csapot-papot! De nagyon koncentráltam, hogy ne fussak utána. Ha mindig mindentől megóvom, nem tanul majd meg semmit sem az életről – nyugtattam ezzel magam. Ám alig telt el tíz perc, s azt vettem észre, hogy görcsösen dobolok ujjaim begyével az asztallapon, a térdeim is rángatóznak. Másra sem tudtam gondolni, minthogy nekimegy valaki, és véletlen megsebzi, s nem fogja tudni elállítani a vérzést, nem nyugtatott meg az a gondolat sem, hogy húsz éves korára már megtanult vigyázni magára. Nem hittem benne.

~ ~ ~

Egy órával a becsapódás előtt.

Fel-alá rohangáltam az utcákon. Épületek szegélyeztek mindent, képtelenség volt megtalálni őt egy ekkora városban. Már feltelefonáltam az összes barátját, de semelyiknél sem jelentkezett, vagy csak jól bújtatták őt. Ideges voltam. Haragudtam magamra, amiért ennyire őrülten vigyázni akarok rá, s haragudtam rá, amiért nem érti meg, miért. Fél órája csak loholtam, mint egy hülye, már sípolt a tüdőm, alig kaptam levegőt, szédültem az oxigénhiánytól és az izmaim is fájtak. Végül az állított meg, hogy belenyilallt az oldalamba a fájdalom. Muszáj voltam leülni. Ilyen állapotban simán elrohantam volna mellette. Józanul kellett gondolkodnom.

Ha ő lennék, hogy menekülnék magam elől? – tettem fel magamnak a kérdést. A folyó képe villant be a tudatomba. Nyugodt, veszélytelen, mégis ad egy kellemes alapzajt, ami elringatja. A folyó azonban hosszú vonalban szelte keresztül a várost. Órákba telt volna végigmenni rajta, s akkor is csak az egyik partját kutathattam volna át. Ennyi időm nem volt, türelmetlenül hajtott előre a féltés. Elrugaszkodtam a földtől, amint elmúlt a szédülés, elegendő oxigénhez jutottam. Végiggondoltam, mennyi idő telt el, mióta kettéváltunk, s az alapján próbáltam kiokoskodni, mennyire messzire juthatott tőlem. Ezután már nem próbáltam ésszerűen dönteni, hova menjek, csak követtem az utat arra, amerre vitt.

Arra összpontosítottam, hogy jól van, nem érte baj, s mire hazaérek, ott fog várni a konyhában. Bűnbánó képpel felnéz majd rám, szorongatja a kezét, s ellenkezni kezd, amikor meg akarom nézni. Végül kiderül, hogy felsértette a bőrét egy ággal, ezért megijedt és hazajött. Bocsánatot kér és végre megadja a jelet, amire már oly régóta várok.

Szánalmas, de magamtól féltem a legjobban. Fogalmam sincs, hogyan tudnám életveszélybe sodorni, mégis… Rettenetesen vágyom rá, hogy megcsókolhassam, hozzáérhessek papírvékony bőréhez, beletemetkezzem hajába, s drogként szívjam magamba az illatát. Hazugság volna, hogy ennyivel beérném, de kezdetnek ennyi is elég lenne. Ezzel biztos nem okoznék benne kárt.

~ ~ ~

Fél órával a becsapódás előtt.

Pánik fogott el. Nem tudtam tovább hitegetni magam. Félpercenként néztem rá a mobilomra, hívott-e már, mennyi idő telt el, érkezett-e üzenetem. A gyomrom dió méretűvé zsugorodott, hányingerem volt az idegességtől. Szememmel vadul kutattam a folyópartot, de mindenhol csak idegeneket láttam. Egy idős férfi egyszeriben csak megérintette a vállamat. Halálra rémültem tőle, először nem is ismertem fel a helyzetet. Aztán megkérdezte, segíthet-e valamiben, úgy látja, nagyon rossz bőrben vagyok. Kaptam az alkalmon és megkérdeztem, találkozott-e a fiúval, akit kerestem. De nem. Elcsüggedtem. Még egyszer körbenéztem. Az idő szép volt, a nap bársonyosan sütött, az emberek nagy része sétálgatott, játszott, vagy a padon ücsörögve beszélgetett a társával. Csak én éreztem magam a pokolban.

Hanyagul elköszöntem a bácsitól, azzal tovább futottam.

~ ~ ~

Negyed órával a becsapódás előtt.

A kedvenc helyén álltam. Nélküle. Üres volt a hinta, kihalt volt még a környék is. Minden jel arra utalt, hogy nem létezik többé. Reszkettem, a szememből potyogtak a könnyek. Nem volt több ötletem, hol lehet. A szellő kedvesen cirógatta az arcom, lengette a hajam, mégis bántónak találtam pátyolgatását. Nem tudott megvigasztalni, kár volt próbálkoznia is. Térdre rogytam, belemartam fekete hajamba és bámultam a folyót. Még azon is elgondolkodtam, hogy belevetem magam. Hősi halál lett volna, mondhatom.

Amikor egy hajó húzott el előttem, azon kezdtem gondolkodni, miért is féltem őt ennyire. Voltam már szerelmes korábban is. Elmúlt. Mind, egytől egyig. Foszlányokként maradt fenn belőlük néhány emlékkép, érzelemdarabocska, de ennyi. Nem jelentettek már semmit. Miért lett volna ő más? Hiszen csak egy ostoba gyerek, aki nem hallgat sem a szép szóra, sem a csúnyára, lázad minden ellen, főleg ellenem. Ha normális, koromhoz méltó férfiként viselkedtem volna, az első komolyabb ellenvetését egy pofonnal jutalmaztam volna, hogy megtanulja, ki a főnök. De nem tettem, még ettől is féltettem.

Mi volt ő nekem? Miért lett ő a korona az életemben? Amint ott térdepeltem a homokkal teleszórt fűben, ilyen kérdések mászkáltak a fejemben. Sóhajtottam. Kiakasztottam hajamból az ujjaim és letettem a kezem magam mellé. Tökéletes volt. Úgy, ahogy megteremtetett. Magas, de nálam alacsonyabb. Vékony, de nem sovány. Szőke, de nem az irritálóan világos. Kékszemű, de abból a sötét, sokatmondó fajtából, amibe ha belenéz az ember, elveszik, mint a tengerben. A törékenysége is imponált, mindig szerettem érezni egy kapcsolatban, hogy fontos vagyok, a szerepem kitűnően kitöltöm. Vigyázhattam rá, egyengethettem az útját. Kedves, csendes, visszahúzódó fiú volt, akiből mindent harapófogóval kellett előhúzni, de ha megeredt a nyelve, beavatott akár a titkaiba is. Kihívást jelentett, mert bármennyire barátságosan fogadta a közeledésem, sosem engedett igazán közel magához. Hajtott a kíváncsiság, mik a vágyai, miről álmodik, hogyan tervezi az életét. Beleszerettem. Minél jobban megismertem, minél inkább megszoktuk, hogy együtt élünk, annál mélyebbre süllyedtem a szerelem mocsarában. Nem akartam menekülni, mígnem felismertem magamban a vágyat, ami az idő múlásával egyre jobban megvadult. Ahányszor csak elpirult, ahányszor csak elmosolyodott azon a nagyon aranyos mosolyán, vagy cinkosan pillantott rám, vadászösztön kerített hatalmába. Azt akartam, hogy ugyanolyan lázasan csókoljon, ahogy én csókolnám őt. Ezért is kezdtem félteni magamtól. Úgy éreztem, ha egyszer engednék a vágyamnak, elveszíteném az uralmat a testem felett, és erőszakosan mindent meg akarnék szerezni tőle, amije csak van. Nem tudtam volna ártani neki, ésszel nem. De a vágy nem játékszer, nem kezelhető állatfajta. Vad, ösztönös és forró. Ha túlhevül, éget, ha nem etetik, éhezik. És az éhhalál nem a vágy stílusa. Inkább karmol, harap, tér és marcangol, mintsem megfosszák az életétől. Ha pedig elvakítja a vérszag, nincs, ki megállítsa. Vérszemet kap, és mindent felfal.

Boldognak szerettem volna látni őt. Olyannak, amikor még élt az anyja, és úgy nevetett a viccein, ahogy mást sosem hallottam. Édes, gurgulázó kacagással, teli szájjal, teljes szívből. De két éve csak az ártatlan kis kuncogás maradt ebből. Mindent megtettem, hogy igazán nevessen újra, mégsem feledkezett meg többet magáról. Talán a temetésen értette meg, hogy most már csakis ő maga felelős az életéért, én meg hiába állok a fejemre is akár, felelősségteljes fiatalemberré akart válni.

Akadályoztam ebben?

~ ~ ~

Két perccel a becsapódás előtt.

Felnéztem az égre, hátha onnan megkapom kérdésemre a választ. Egy repülőgépet fedeztem fel rajta, mely gyorsan közeledett a föld felé. Fekete füstcsíkot húzott maga után, lángolt az egyik szárnya. Elképedtem. Hogy lehet ez? Futnom kellett volna, ahogy csak a lábam bírja. A városra készült hullani az a hatalmas géptest, s én megbénultam a félelemtől. Hát vége – gondoltam.

Képek peregtek le a szemem előtt, ez lehetett életem kisfilmje kettő percbe sűrítve. Annyi minden rémlett fel. Addig elképzelni sem tudtam volna, hogy ilyen sok emlékem van. De nem csak azok szerepeltek, hanem a kihagyott lehetőségek, a megmaradt vágyak és a talonba tett tervek is. Láttam azt is, amikor megadta nekem a várva-várt jelet, és én elhúzódtam tőle. Már nem tudtam, miért tettem. Nem éreztem veszélyesnek magam rá, mégis felálltam az ágyról, ahova lehúzott, és vissza sem pillantva rá elhagytam a szobát. Ahogy néztem a repülőgépet a város felé zuhanni, kihűlt a testem. Nem féltem többé. Nem voltam már képes rá. Egyetlen dologra maradt csak időm a becsapódás előtt. Arra, hogy felfogjam a mellkasomban azt az eget verő fájdalmat, amit azok érezhettek a haláluk előtt, akiknek kitépték a szívét.

~ ~ ~

A becsapódás pillanatában.

Éktelen zaj nyomta el a sikoltozást. A termetes gép ropogva, csattogva, villogva, lángolva temette maga alá az épületeket és vele együtt az embereket is. Robbanások kísérték a földet érést, házak omlottak össze. Életemben nem hallottam még ilyet. Mindenféle hang vegyült bele. Megrázta a földet, a folyó vize kicsapott a medréből, majd loccsanva hullott alá. Földhöz vágott a széllöket. Suhogást és kőomlás hangjait hallottam a túlpartról. Aztán csönd lett. Síri csend, mintha a katasztrófa beszakította volna a dobhártyámat.

Feküdtem a földön. Mozdulatlan voltam, nem éreztem a tagjaimat. Megbénultam. A kék eget láttam, melyet lassan ellepett a por. Égett szagot sodort a szél felém. Felfedezni véltem benne a vérét is, melyhez két éve hozzászokhattam volna, ám ez most undorítóbb volt az eddigieknél. Eszembe jutott a fiú, akit kerestem. Összerándult a szívem.

- Istenem, ha elvetted tőlem, küldj még egy gépet, ami engem is megöl! – kiáltottam a poros levegőbe. Megindultak a könnyeim és éreztem a porszemcséket is, amik az arcomba potyogtak. Olyan volt, mint valami permet. Talán a hernyók is ezt érzik, amikor mérget fújunk rájuk, hogy óvjuk tőlük a növényeinket. Halálszagot és valami kellemes, de nagyon apró érintéssorozatot. Lehunytam szemem. Vártam, hogy történjen valami.

~ ~ ~

A becsapódás után hét perccel.

A nevem kiáltották. Ebből tudtam, nem süketültem meg. Felismertem az ő hangját. Az oldalamra fordultam, majd feltápászkodtam a földről. Mielőtt odarohantam volna hozzá, ránéztem a városra. Romokban hevert. Feltört újra a sikítozás, a jajgató szavak az égig szálltak. Még mindig por lepte a túlpartot, csak a körvonalakból lehetett sejteni a katasztrófa méreteit. Elfordultam ettől a képtől, és tekintetemmel kutatni kezdtem utána. Nem is volt messze tőlem. A földön hevert. Odarohantam hozzá.

- Megütötted magad?! – kérdeztem rémülten. Vért láttam a poros fűszálak között csordogálni. Megrémültem. Ő szipogva bólogatott. – Jól van, semmi baj – próbáltam nyugtatni, de inkább magam, mintsem őt. – Hol fáj?

- A hátam – motyogta halovány hangon. Felhúztam ülő helyzetbe, hogy lássam a hátát. Az azt fedő szövet teljesen átázott a vérétől. Feltúrtam, hogy lássam a sebet. Nem volt mély, épp csak felhorzsolta a bőrét, de neki ez is elég volt. Hasra fektettem, majd levettem az ingem. Kifordítottam, azzal erősen rányomtam a sérülésére. Feljajdult, majd a fogát szívta, míg én nem győztem tőle bocsánatot kérni. Újra potyogni kezdett a könnyem, reszketett a kezem. Féltem, hogy elveszítem, de már azt is sajnáltam, hogy ennyire betegesen aggódtam érte.

Beszélgettünk. Kissé ránehezültem testére, tudom, hogy nyomtam is őt, de meg akartam menteni az életét. Mindenféle szirénaszó és a folyó kellemes sodró hangja kísérte a szavaink. Békések voltunk. Tudtuk, hogy ezután minden más lesz. Meg sem próbáltam mentőt hívni, mert tisztában voltam vele, mire odaérnének hozzánk, már rég késő lenne. Fél óra elteltével meg mertem nézni a sebét. Már csak szivárgott belőle a vér. Végtelenül óvatosan felsegítettem a földről. Fehér volt az arca, mint a mész, s körülbelül annyira száraz is volt a szája. Bágyadtan nézett rám, és azt mondta, szeret. Rögtön arra gondoltam, búcsúzik. Előkaptam a mobilom, és taxit hívtam. Miután sikerült letisztázni, hol vagyok, eltettem a készüléket, majd a karjaimba vettem a fiút és rohanni kezdtem vele a megbeszélt helyre.

~ ~ ~

A becsapódás után egy nappal.

Otthon voltunk. Feküdtünk a kinyitott kanapén, és a tévét néztük. Mindenhol híradás ment, az előző napi repülőgép-szerencsétlenségről számoltak be. Meghibásodott a motorja és felrobbant, ezért zuhant le. A gépen utazók közül senki sem élte túl, rengeteg ember meghalt, mert maga alá temette a fémtest, vagy az összeomló épületek. Többeket kerestek még a romok alatt, mutatták a síró családokat, a reménykedő embereket, holott remény már alig volt. Az anyagi kár is több millióra hágott, s ez még csak egy gyors becslés volt. Megkerestem a távirányítót, azzal kinyomtam a tévét. Közelebb húzódtam a mellettem heverő sráchoz. Nem tudtam megszólalni, csak néztem őt. Lehetetlen volt betelni a látványával. Annyi ember meghalt, s olyan sokan veszítettek el valakit, s ott voltam én, az ostoba buzi, akinek megkímélte Isten az életét és adott egy újabb lehetőséget, hogy boldog legyen a szerelmével.

- Mit látsz? – kérdezte tőlem.

- Téged – feleltem mosolyogva.

- És ezért sírsz? – csodálkozott. Az arcomhoz nyúltam, s tényleg ott voltak a könnyeim. Nevettem.

- Igen. Már sokszor féltem attól, hogy elveszítelek, de amikor láttam lezuhanni a repülőgépet, csak abban bíztam, ha odavesztél, én sem élem túl.

- Hülye vagy – mondta komolyan.

- Tudom – törölgettem a szemem. Totál elérzékenyültem, míg a fiú csak bámult rám. Azt hittem, nem ért meg engem. De már nem érdekelt. Úgy gondoltam, már az is ajándék, hogy hagyja szeretni magát, elvisel a közelében, és minden nap találkozhatok vele.

~ ~ ~

Egy héttel a becsapódás után.

Lassanként visszaállt az élet a megszokott kerékvágásba, ő iskolába járt, én dolgozni. Temetni kezdték a halottakat, és a romeltakarítás is javában folyt már. A város újjáépítésére és a hontalanná vált emberek segítésére jótékonysági rendezvényeket, gyűjtéseket szerveztek. A mi életünkbe csupán pozitív változásokat hozott a katasztrófa. Nem zuhantunk a mélybe, mint a gép.

Ült az íróasztalánál és tanult. Bementem hozzá, hogy megkérdezzem, kér-e teát. Válasz nélkül felállt a székéből, és felém fordult. Megtorpantam. Nem tudtam elképzelni sem, miért pattant fel. Hosszasan néztünk egymás szemébe. Kutattam, hátha meglelem a választ, de kérdezni nem akartam. Bizonyára nem mondta volna el, mire gondol. Vártam, ő pedig odalépett hozzám, majd átölelt. Esetlenül karoltam át vékony testét.

- Szörnyű dolgokat mondtam neked – kezdte halkan, azon a nagyon édes hangján. Nem ugrott be, mire gondol, csak pislogtam nagyokat. – Nem gyűlöllek. Semmit sem gyűlölök, ami veled kapcsolatos. Csak dühös voltam.

- Tudom.

- Nem. Fogalmad sem lehet róla. – Félig elszakadt a testemtől, és felnézett rám. – Húsz éves, majdnem felnőtt férfiként úgy kell élnem, mint egy ötéves óvódásnak, akire vigyázni kell, mert én még mindig túl szeleburdi vagyok ahhoz, hogy elég legyek a vérem megtartására. Dühít, hogy ilyen a testem.

- Tökéletes a tested – mosolyogtam rá. Elvörösödött, még a tekintetét is elfordította, ettől hatalmasakat dobbant a szívem. Szerettem volna megcsókolni.

- Sosem értettem, mi vonzó bennem ennyire a számodra.

- Szerintem erre nem létezik logikus magyarázat – mondtam neki nagy bölcsen. A szeme sarkából rám pillantott. – Ha létezne, nem az lenne, ami.

- Szerelem?

- Ahogy mondod.

- És ha meghalok?

- Egyszer mindenki meghal. Reménykedem benne, hogy én előbb, mint te. Márpedig én rekordi kort szeretnék megérni – incselkedtem vele kedvesen. Nem akartam arra gondolni, mi lenne, ha elveszíteném.

- Tényleg utánam akarnál halni? – kérdezte azonban. Nem engedte el a témát, így kénytelen voltam beadni a derekam.

- Igen.

- Tudod… amikor megláttam a repülőgépet… átkoztam magam, amiért elrohantam, s még csak a mobilom sem vittem magammal – motyogta. – Akkor jöttem rá, mennyire ostobán viselkedtem. Tényleg túlzottan féltettél mindentől, de ez azért bosszantott leginkább, mert többet vártam el magamtól, mint amire képes vagyok.

- Ne becsüld alá magad miattam – kértem. – Számomra te olyan vagy, mint egy csodálatos üvegtárgy, aminek meghatározhatatlan az értéke – vallottam be neki akkor először. Nevetni kezdett, de úgy, mintha valami nagyon vicceset mondtam volna. Először meglepődtem, aztán boldogan szorítottam magamhoz. – Köszönöm! – suttogtam hálásan. Elcsendesült, és kérdőn nézett rám.

Napokig nem árultam el, mit köszöntem meg neki. De túl kitartó volt. Mindig beszélgetést kezdeményezett, ha én nem tettem, aztán a legváratlanabb pillanatban feltette a kérdést:

- Szóval mit is köszöntél meg nekem?

- Hmpfh! – mosolyogtam rá félszegen. – Nem hagy nyugodni a dolog, mi?

- Nem hát. Olyan fura volt a hangod.

- Lehet, hogy fura lesz, de anyád halála óta nem hallottalak igazán, szívből nevetni. Pedig nagyon vágytam rá.

- Ezért? – vonta fel elégedetlenül a szemöldökét.

- Ezért.

- Ennyire könnyű téged boldoggá tenni? – Hozzám lépdelt.

- Igen.

- Azt hittem, már annyi mindent megéltél, hogy már csak igazán rendkívüli dolgokban találod meg a boldogságot és az örömöt – magyarázta enyhén tudálékos hangon. Begyulladtam a nézésétől. Átkaroltam karcsú derekát, s mikor nem láttam ellenvetést a dologgal kapcsolatban, lassan közel hajoltam hozzá. Féltem a visszautasítástól, ám ahelyett türelmetlenül rácuppant a számra. Még én hökkentem meg, holott mindig úgy képzeltem, hogy ő fog. Mennyei volt a csókja. Belezuhantam az érzelmekbe, s alig akartam visszatérni belőlük. Kiszabadította magát az ölelésemből, majd mintha mi sem történt volna, elfordult tőlem, és elindult a konyha felé. Értetlen álltam csak. Félúton visszafordult, és szemrehányón közölte: - Én meg ERRE vártam régóta.

~ Vége ~