Leírás: Egy repülőgép lezuhanásának (akár igaz) története. Magyarázat ahhoz, miért kell úgy élnünk, hogy ha a mai lenne az utolsó napunk, ne ellenkezzünk a halál hívásának, ne bánjunk meg semmit. Élj úgy, mintha minden nap az utolsó lenne. – Ismerjük, ugye? De tudjuk is, mit jelent?

Figyelmeztetés: homoszexualitás, némi fanatizmus, romantikus

A becsapódás előtt két órával.

- Miért kell neked folyton mindenbe beleütnöd az orrod, beleszólnod mindenbe?!

Csak lőttem. Nem tudom kiverni a fejemből a képet, mint egy rémálom, folyton visszatér, minden éjjel megkísért, sokszor meg is kínoz. Látom magam előtt őt, akit mindenkinél jobban meg akarok ölni, érzem, hogy az ujjam ráfeszül a ravaszra, s mikor meghúzom, az arc megváltozik és én már nem tudom visszacsinálni, a golyó a testbe fúródik. Hogy igaz volt-e, mindig csak abból tudom, hogy reggelente összefutok veled a konyhában, s meglátom az általam készített műkart, amivel ugyan tökéletesen együtt tudsz élni, de emlékszem a szenvedésre, a fájdalmas kiáltásaidra, a rehabilitációd gyötrelmeire.

Leírás: A Töviskapu Írószobájának 1. feladatára készült.
Kikötés: minimum ötszáz szóban, ugyanaz a történet E/1-ben és E/3-ban
Választott kulcs: „Főszereplőnk hosszú idő után hazatér a családi fészkébe. Nyilván ez lehet nyugodt, vidám, boldog, esetleg komor, hátborzongató, vagy egyenesen végzetes is.”

E/1

Már hiányzott ez a város. Éjjel csodaszép, de nappal mintha mocsok fedné, az építészete azonban mindenképpen elismerésre méltó.

A holló...

Egy régi mítosz szerint, a holló nem más, mint egy lélekvivő madár, mely összeköti az élők világát a holtakéval, s segít átjutni a lelkeknek a túlvilágra. Több mondában és mesében valami furcsa és sötét aura lengi körül ezt a gyönyörű madarat, mely félelmet kelt az emberekben, melynek jelenléte figyelmeztet a közelgő vészre... Sosem hittem ezekben a babonákban egészen addig a bizonyos borús őszi éjjelig...

…Álmodtam, mint minden éjjel, most is ugyanaz az álom kerített hatalmába. Szomorú, illanó dallamot árasztott magából az éjszaka.

Craziness...


Téged akarlak. Újra érezni ujjaid érintését, melyek csigalassúsággal szántottak végig testemen, fokozva a gyönyör minden egyes percét. Mikor ajkaid vadul martak rá enyéimre, mikor forró leheleted megcirógatta hasfalam, s minden mozdulatodra az édes őrület ragadott magával. Vágyom rád. Akarlak. Félek... Tőled félek. Attól, ami lettél, aki lettél. Már nem úgy nézel rám, mint pár hónapja. Valami megváltozott, és nem tudom, mi lehet az oka. Éjszakákon át álmatlanul forgolódom ágyamban, miközben folyton te jársz a fejemben, és az az éjszaka.

Búcsúajándék

Az eget kémlelem, melyen most hatalmas hófehér felhôk úszkálnak vidáman, mint megannyi jéghegy a fagyos tengeren. Csak az én szívem nehéz, engem önt el szép lassan a kínzó fájdalom, ahogy géped egyre apróbbá válik a messzi távolban, míg végül el nem tûnik, beleveszve az azúrkék égbolt végeláthatatlan tengerébe. Mélyet sóhajtok, majd fejem lehajtva indulok el haza. Tudom, hogy menned kellett, várt a koncert, mégis fáj, hogy nem vihettél magaddal.

Hideg téli este volt. Kezembe rejtettem egy aprócska mécsest, és elindultam a temetőbe. Karácsony közeledett, s most a rideg, élettelen kis hely hirtelen megtelt fényekkel. Mindenhol aprócska lángok lobogtak, a gyertyák lángjai, melyek most az élet és halál szimbólumaként ragyogtak. Fél óra komótos séta után, nehéz szívvel álltam meg egy hatalmas, fekete márványtömb előtt. A lágy ívű, arany szöveg szinte életre kelt a mécsesek fényében. Meggyújtottam sajátomat is, és óvatosan letettem a többi közé.

Karjaidban...


Veled voltam, a karjaidban tartottál engem, szorosan magadhoz ölelve, miközben arcodat forró könnyek áztatták. Nem értettem, miért sírsz, akkor még nem. Azt hittem, miattam, hogy én okoztam neked fájdalmat valamivel, de nem. Téged akkor már sokkal nagyobb gondok emésztettek...