Búcsúajándék

Az eget kémlelem, melyen most hatalmas hófehér felhôk úszkálnak vidáman, mint megannyi jéghegy a fagyos tengeren. Csak az én szívem nehéz, engem önt el szép lassan a kínzó fájdalom, ahogy géped egyre apróbbá válik a messzi távolban, míg végül el nem tûnik, beleveszve az azúrkék égbolt végeláthatatlan tengerébe. Mélyet sóhajtok, majd fejem lehajtva indulok el haza. Tudom, hogy menned kellett, várt a koncert, mégis fáj, hogy nem vihettél magaddal. Hiányzol. Még csak alig pár perce hagytál magamra, ám így is elviselhetetlen hiányod. Hosszúnak ígérkezik az elkövetkezendô három nap nélküled, de megígértem, hogy nem búslakodom, míg nem vagy velem...

Jó két, két és fél óra kimerítô séta után, fáradtan lépek be közös lakásunk ajtaján, s a kulcsokat az asztalra dobva vetem bele magam kedvenc fotelomba. Csend van. Túlságosan is nagy csend. Lassan felállok, s benyomom a tévét. Elmosolyodom. Már megint a zenecsatornán felejtetted. Nyújtózkodom egy hatalmasat, majd a fürdô felé veszem az irányt. Azt hiszem, jót fog tenni egy kiadós, forró zuhany. Ledobva magamról utcai gönceimet lépek be a kabin ajtaján, majd a falnak támaszkodva folyatni kezdem magamra a vizet. Jól esik, ahogy a forró vízcseppek végigfolynak testemen. Közel egy óra ázás után, egy törülközôvel derekamon indulok el a szobába, hogy valami ruha után nézzek, majd nem sokkal késôbb már kedvenc melegítôdben, takaróval a kezemben fészkelem be magam ismét a fotelbe, miközben kispárnád szorosan magamhoz ölelve kezdem el bámulni a tévét. Épp legújabb dalod megy, s én mosolyogva hallgatom a vidám kis dallamot. Teljesen megnyugtat illatod, melyet itt hagytál nekem a párnádon, s lassan végre elnyom az álom...

...Hangos csengetésre ébredek fel, s a takarót magam köré csavarva indulok el, hogy megnézzem ki lehet az ilyen késô éjjel, hisz már jócskán éjfél felé jár az idô.
- Remélem fontos - morgom álmosan, ám másodpercek alatt röppen ki szemembôl az álom, amint felfogom, hogy te állsz elôttem. - Hát te? - préselem ki ajkaim közül döbbenten az elsô értelmes kérdést, ami meglepettségemben hirtelen jut eszembe.
- Hiányoztál - mosolygod. Még mindig ledermedve állok elôtted, s te idôt sem hagyva nekem felocsúdni vadul marsz rá ajkaimra, miközben egyre beljebb tessékelsz a lakásba, becsukva magad mögött a bejárati ajtót.
- Hogy ke... - kérdezném, mikor szétválnak ajkaink, de te nem hagyod. Mutatóujjad ajkaimra tapasztva intesz gyengéden csendre, s szemeidben a vágy lángja izzik fel hirtelen. Elmosolyodom, s a takarót félredobva omlok karjaidba. Szorosan magadhoz ölelsz, és egy gyengéd csókot lehelsz fejem tetejére. Még mindig nem tudom elhinni, hogy itt vagy, hogy nem csak álmodom ezt az egészet. Mélyen szippantom magamba kellemes, bódító illatod. Talán ez segít, talán így tényleg elhiszem, hogy nem csak álmodom.
- Akarlak - suttogod fülembe kéjtôl remegô, búgó hangon, majd kezem megfogva lassan a hálószobába vezetsz. Megállunk az ágy elôtt, s te szorosan magadhoz húzva újra csókolni kezdesz, vadul, szenvedélyesen, miközben gyengéden az ágyra ültetsz, majd hanyatt döntesz. Átkarolom nyakad, s csak csókollak hevesen. Úgy ízleljük egymást, mintha még nem ismernénk a másikat, mintha ez lenne elsô, együtt töltött éjszakánk legmeghittebb pillanata. Érzem, ahogy kezed óvatosan besiklik melegítôm alá, és éppen csak érintve bôrömet, játékosan simít végig mellkasomon. Megremegek ettôl az érzéstôl, mely egyre jobban sodor az ôrület felé, s belenyögök csókunkba. Ajkaink lassan szétválnak, majd feltûrve felsômet, apró csókokat lehelsz hasfalamra. Kegyetlen lassúsággal ízleled meg bôröm minden egyes négyzetcentiméterét, miközben kezed elindul felfedezô útjára, s végigsimítva combomon, ágyékomon megpihen. Megborzongok attól, ahogy forró leheleted bôröm cirógatja, és ajkamba harapva próbálom elfojtani egy-egy hangosabban a felszínre törô sóhajom. Ezt így már nem bírom, érezni akarlak...
...Testem remegni kezd, izmaim megfeszülnek, és neveddel az ajkamon adom át magam a végsô beteljesülésnek. Neked sem kell több, s néhány perccel késôbb egy halk sóhajjal ajkaidon követsz engem, majd még mindig szaporán véve a levegôt borulsz mellkasomra. Hosszú pillanatok telnek el így, majd hirtelen megérzem bôrömön végigfolyni hideg könnyeidet, s gyengéden ölelem át sírástól remegô vállaidat.
- Mi baj kicsim? Mi történt? - lehelek csókot fejedre, miközben hátad simogatom nyugtatóan. Felemelkedsz. Könnyáztatta szemeidben ott csillog a boldogság és fájdalom furcsa egyvelege. Nem értem. Semmit nem értek, s az én szemeim is lassan megtelnek könnyekkel.
- Búcsúajándék szöszi - leheled, s gyengéden ajkaimra tapasztod tiédet...

... Felriadok. A fotelba fekszem összekuporodva, s még mindig a párnát szorongatom. Hát mégis csak álom volt. Egy buta álom. Letörlöm könnyeim arcomról, majd a távirányítóért nyúlok. Még csak éjfél van. Unottan zongorázom végig a csatornákat, hogy valami értelmes mûsort találjak, hiába. Végül az egyik hírcsatorna mûsoránál állapodok meg.
- „...Most kaptuk a hírt, miszerint a Tokióból Párizsba tartó NH205-ös járat alig másfél órával ezelôtt a tengerbe zuhant. Sajnos senki nem élte túl a..."
- Lezuhant - suttogom halkan, hogy valamennyire felfogjam a dolgokat. - Az nem lehet...
- „...Értesüléseink szerint a gép hajtómûvei váratlanul leálltak ez okozta a szörnyû tragédiát. Az utasok között volt Nico Aizawa is, aki épp Párizsi koncert..."
- Meghalt - lehelem és érzem, hogy hatalmas súly nehezedik mellkasomra, s tüdôm kétségbeesetten kiállt levegô után. Ekkor nyilall belém hirtelen a felismerés, és eszembe jut iménti álmom... A fájdalom úgy mar belém, mint egy mérges kígyó a támadójába, s vállaim remegni kezdenek a rám törô sírástól.
„Búcsúajándék szöszi" visszhangzik fülemben utolsó mondatod. Hát ennyi volt. Örökre elhagyott... s a mellettem hirtelen megszólaló telefonom, mely egyik dalod zengi vidáman, a falhoz vágom...