„Zokogtam… Fogalmam sem volt mi történhetett… Ültem a párnáim között, takaróm összegyűrve hevert az ölembe húzva. Sírtam, sajgott a lelkem, mintha kiszakadt volna belőlem valami… Megremegtem, lassan kezdtem magamhoz térni. Éreztem, ahogy vér jut az újbegyeimbe, éreztem, ahogy kezd a szívverésem üteme lassulni, megnyugodni… épp, úgy ahogy nem is oly rég apáé, abban az elképzelhetetlen álomban… Felkeltem, megmostam az arcom. Szinte égetett a hideg víz, de tudtam, most erre  van szükségem. Felnéztem.

Búcsúajándék

Az eget kémlelem, melyen most hatalmas hófehér felhôk úszkálnak vidáman, mint megannyi jéghegy a fagyos tengeren. Csak az én szívem nehéz, engem önt el szép lassan a kínzó fájdalom, ahogy géped egyre apróbbá válik a messzi távolban, míg végül el nem tûnik, beleveszve az azúrkék égbolt végeláthatatlan tengerébe. Mélyet sóhajtok, majd fejem lehajtva indulok el haza. Tudom, hogy menned kellett, várt a koncert, mégis fáj, hogy nem vihettél magaddal.

-Hiányzol.- mondta barátjának egy szomrú, meggyötört lány, egy  elhagyatott házban.

-Te mondtad, hogy nem szeretnél túl sűrűn látni..

- Te is tudod, hogy csakis kizárólag Miattunk mondtam.- csattant fel a  fiú. majd közelebb lépett a lányhoz, és megölelte. A lány “felnézett” a  fiúra, a fiú pedig “lenézett” a lányra. Sokáig nézték így egymást, majd  a lány megtörte  a csendet:

-Valamit nem mondasz el nekem. -mondta hűvösen.

A fiú lesütütte  a szemeit.

Eljött ez a pillanat is...
Amitől olyannyira féltünk....
A búcsúzás ideje.

Mindigis tudtuk, hogy egyszer ennek is be kell következnie.
Hittük, hogy nem lesz ennyire nehéz, és most, hogy eljött szembesültünk az igazi fájdalommal.
Hittük, hogy gyorsan végetvethetünk a búcsúpillanatának, de már tudjuk, ez egy végtelen idő.
Hittük, hogy örökké együtt leszünk, és nem szakít el bennünket senki és semmi. De nem így lett.... Mint minden jónak ennek is vége kell legyen.
Hittük, hogy e szerelmikötelék örökkön-örökké tart majd, de már rájöttünk ennek is vége szakad.