-Hiányzol.- mondta barátjának egy szomrú, meggyötört lány, egy  elhagyatott házban.

-Te mondtad, hogy nem szeretnél túl sűrűn látni..

- Te is tudod, hogy csakis kizárólag Miattunk mondtam.- csattant fel a  fiú. majd közelebb lépett a lányhoz, és megölelte. A lány “felnézett” a  fiúra, a fiú pedig “lenézett” a lányra. Sokáig nézték így egymást, majd  a lány megtörte  a csendet:

-Valamit nem mondasz el nekem. -mondta hűvösen.

A fiú lesütütte  a szemeit. Nem mert a lány szemeibe nézni.

-Tom! Ismerlek... sőt talán én ismerlek a  legjobban, nekem úgysem tudsz hazudni!
Tom lehajtotta a fejét, és továbbra sem szólt egy szót sem.

-Jó; látom, nem akarod elmondani. – nyugtázta  lány.- Nem baj, úgy is tudom mi az ami bántja a szívedet. Talán még jobb, hanem mondod ki. "Das ist der letzte Tag, kann nicht mehr sagen..."- mondta  szomorúan  alány.

-Kathrine...-kezdett bele Tom, de a  lány egy csókkal elhallgattatta.

-Inkább csókolj, amíg csak lehet.- majd magához vonta a fiút. Ismét átölelte és mérhetetlen nagy vadsággal, és érzelemmel, mégis telistele  gyengédséggel csókolták egymást. Hisz tudták, valószínűleg soha többé nem lehetnek együtt. Ugyanis az egész világ ellenük volt. Ők hiába voltak szerelemsek ez a kegyetlen világ elszakította Őket egymástól.
Ez alatt a  csók alatt mindkettejükön átsuhantak azok az emlékek, melyek oly sokat jelentettek mindkettejüknek. Eszükbe  jutott az  amikor, titokban találkoztak. Már-már kezdtek hozzászokni ahhoz, hogy bújdosniuk kell mindenelől. De már  tudják, hogy el kell szakadniuk egymástól, és soha többé nem lehetnek egymáséi, nem beszélhetnek egymással, nem érezhetik bőrükön a szerelmük forró érintését, s már azt nem mondhatják egymásnak: Szeretlek!
"Das ist der letzte Tag."
Ez az utólsó együtt töltött titkos éj.
A hajnal kegyetlen gyorsasággal közeleg. Eljött az idő. A búcsú ideje…

-Menj!- kérte könnyes szemmel a lányt.- Kérlek tedd meg értünk.

-Nem akarlak elhagyni.-sírt fel a lány- Én nem félek az ellenségeinktől, én csak Veled akarok lenni, nem mással, mert én Téged szeretlek.

-Te is tudod, hogy nem lehet!- mondta határozottan.- Kérlek, menj!
Még sokág igy álltak egymással szemben és csak nézték egymást. Majd a lány ellökve magától a fiút kitépte az ajtót, és kilépett a fénybe. Még utoljára visszapillantott a fiúra, de már nem mondtak semmit egymásnak. Majd a lány elindult a fiútól messzire, ahol majd már soha többé nem találkozhatnak. A fiú csak nézte, ahogy a  lány egyre  távolodik Tőle.
-MARADJ!- szakadt ki a  fiúból  a  kétségbeesett kiáltás, de a lány már messze járt…


Néha csak akkor vesszük észre, hogy mi (volt) a miénk amikor elveszítettük.