Az asszony a tükör előtt állva igazgatta a ruháját.

Egyszerű, fekete bársonyruhát viselt, sokáig gondolkodott rajta, hogy mit válasszon. Bár forró nyári napra esett a temetés ideje, mégis hosszú ujjú, egyszerű és elegáns ruhát vett fel. Mégsem illendő, hogy egy frissen megözvegyült asszony közszemlére tegye a csupasz vállát, a bőrét.

Hosszú, vörös tincsei a vállára omlottak, hiábavaló harcot vívott, hogy megszelídítse őket, így végül egyszerűen feltűzte a haját.

„A tiszta szerelemnek a lelkiismeret legtökéletesebb csendjére van szüksége.”

(George Sand)

Első fejezet

    -A gyermek pompázatos!

-Ám apjára alig hasonlít. -válaszom a bókra, mely azt erősítette meg bennem, hogy jól döntöttem.

A családi idillt az anya hiánya töri meg, ám mégsem bánom a fájó éveket, mert ő velem van.

  Olvasd hát, eme gyalázatos történetet! Égjen szeretet mellkasodban és lelkedben dolgozzon tisztítótűz!

Talajradar

Nyomtalanul tűnt el, egy kiadós parti után. Hajnali négykor még itt volt, amikor kitalálták, hogy lemennek a tópartra. Valami tréfás megjegyzést tett Tibinnyónak, aki nagyon részeg volt ahhoz, hogy pontosan emlékezzen. De részegek voltak, mind a tízen, vagy tizenegyen, mert lehet, hogy ott volt Krisztián is. Folyamatosan ittak, és nem igazán törődtek azzal, hol van Krisztián. Ki gondolta volna, hogy ez fontos lesz? Most, hogy Tamara nem érkezett haza, és napok óta nem jelentkezett.

Krumplitűz

Először jött a csípős füstszag, aztán láttuk is a tüzet a Korom-tanya közelében. Elment az eszük, hogy ebben a nagy melegben égetik el a hulladékot? Veszélyes dolog ez, mert hetek óta egy csepp eső sem esett, meggyullad a csontszáraz fű, könnyen odalesz az egész tanya.

Nem a szemetet égetik, magyarázta Dani bácsi. Krumplitűz van.

Ne már, felgyújtják a krumplit, ahelyett, hogy a piacra vinnék?

Harminc kilométer ide Szeged, de az nem a világ, régen is elvitték valahogy, lovas szekéren, vagy ahogy lehetett, és manapság minden tanyán van legalább egy négykerekű.

Tourette-szindróma

A mesebeli kiserdő a Határ-út mentén van, és a saját patakja már régen nem rossz szagú. Egy másik kiserdő felől érkezik, rövid időre eltűnik a felüljáró alatt, még egy darabig lappang az árok mélyén, aztán kész, senki sem tudja, hogyan tovább. A patak partján kitaposott ösvény kanyarog; szemközt, a lakótelep szélén orgonabokrok virulnak, de nem igen jár erre senki. Pedig elég sokan laknak a kiserdőben, legalább kétszázat számoltak össze az erdőgazdálkodók.

       Emlékezzünk halottak napjáta!

A hideg őszi szél virágillattal borítja be a

Temető környéket,és közben el- elfújja

Drága halottaink emlékére meggyújtott

Gyertyákat, és mécseseket.

Senki sem élhet örökké, hisz halandók vagyunk,

De ha elveszítjük szerettünket,mad bele rokkanunk!

Adjuk meg nekik a végtisztességet, és

Míg csak élnek, soha ne feledjük el Őket.

Sírjuk előtt csendben hajtsunk fejet, hisz kik

Alatta nyugszanak,velünk együtt soha nem lehetnek.

Sziasztok. Ez a versem még 2003-ban íródott, mert a középiskolás barátnőm osztálytársa -Marietta- szívelégtelenségben meghalt 14 évesen. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.

Egy elveszett bárány

Egy báránynak írom ezt a verset szomorúan,

Azon gondolkodom vajon hol járhat megboldogúltan?

Lehet, hogy most felhők között száldos, vagy angyalokkal táncolt?

Azt viszont tudom, hogy elhagyta ezt a világot.

A sors, mely érzéketlen és kegyetlen, elragadta tőlünk,

De emléke örökké élni fog, igen, itt bennünk.

Mily érdekes az élet,

Pofont oszt, s mégis ez éltet.

Az öröm, mint pillanatnyi boldogság,

Nélkülözhetetlen fontosság.

De semmi sincs, mi oly jól tanít,

Mint mikor a fájdalom áthasít.

Emléke éberen lobog lelkedben,

Egész- egész életedben.

A boldogság emléke múlandó,

Egy-egy mosolyt előcsaló.

A csalódás érzése örök,

Mely szívedben él s dübörög.

Tudod hányszor kezdtem már el, írni?

Neked, hozzád, s nem sírni?

Újra és újra neki fogtam,

De valahol mindig elszúrtam.

A szavak melyek szívemben éltek,

Papírra vetve mind elégtek.

Megtanultam örökké mosolyogni,

Bárgyún az embereket becsapni.

Miután oly hirtelen elmentél,

S többet már nem ölelhettél,

Mindenki feszülten figyelt,

Belül a fájdalom megviselt.

Várták, hogy kitörjek,

Könnyeim közt remegjek.

De csak ültem csendben,

S mosolyogtam szüntelen.

Az átnevelő intézet első napjai

        Megérkeztünk. Annyira ideges vagyok. Tudom, hogy az itt eltöltött idő meg fog változtatni, de mennyire. Apa s Milán is kiszállt. Milánt az ajtóhoz küldte, csak, úgy egyszerűen. Annyit mondott: Menj! Beszélnem kell vele. Kilökdösött a kocsiból. Én nem mertem semmit mondani, annyira féltem, hogy vajon milyen életem lesz egy ilyen helyen. Féltem s apámtól még jobban.
-    Na, ezt akartad! – szól hozzám gúnyos hangon.

-Hiányzol.- mondta barátjának egy szomrú, meggyötört lány, egy  elhagyatott házban.

-Te mondtad, hogy nem szeretnél túl sűrűn látni..

- Te is tudod, hogy csakis kizárólag Miattunk mondtam.- csattant fel a  fiú. majd közelebb lépett a lányhoz, és megölelte. A lány “felnézett” a  fiúra, a fiú pedig “lenézett” a lányra. Sokáig nézték így egymást, majd  a lány megtörte  a csendet:

-Valamit nem mondasz el nekem. -mondta hűvösen.

A fiú lesütütte  a szemeit.

Eljött ez a pillanat is...
Amitől olyannyira féltünk....
A búcsúzás ideje.

Mindigis tudtuk, hogy egyszer ennek is be kell következnie.
Hittük, hogy nem lesz ennyire nehéz, és most, hogy eljött szembesültünk az igazi fájdalommal.
Hittük, hogy gyorsan végetvethetünk a búcsúpillanatának, de már tudjuk, ez egy végtelen idő.
Hittük, hogy örökké együtt leszünk, és nem szakít el bennünket senki és semmi. De nem így lett.... Mint minden jónak ennek is vége kell legyen.
Hittük, hogy e szerelmikötelék örökkön-örökké tart majd, de már rájöttünk ennek is vége szakad.