Tourette-szindróma

A mesebeli kiserdő a Határ-út mentén van, és a saját patakja már régen nem rossz szagú. Egy másik kiserdő felől érkezik, rövid időre eltűnik a felüljáró alatt, még egy darabig lappang az árok mélyén, aztán kész, senki sem tudja, hogyan tovább. A patak partján kitaposott ösvény kanyarog; szemközt, a lakótelep szélén orgonabokrok virulnak, de nem igen jár erre senki. Pedig elég sokan laknak a kiserdőben, legalább kétszázat számoltak össze az erdőgazdálkodók. Nem illik bevallani, nem is teszik, de nagyon nem szeretik őket. Lármás és szemetelős emberek, kivágják a fiatal fákat, odavonzzák a patkányokat, neveletlen kutyáik rettegést keltenek, és ez még csak a bűnlajstrom eleje. Persze sajnálják is őket, különösen amikor újságírók kérik a nyilatkozatot, de az erdőért is kár, mert semmi nem marad meg a közelükben, mint a patkány és a gyom.

Arról beszélnek, hogy nagyon sok hajléktalanszállót kellene építeni, beterelni az erdőlakókat, rájuk zárni az ajtót, bedeszkázni, beszögezni az ablakokat, az ugye nekik is jó lenne, nem éheznének, nem fáznának, egymás között lehetnének – azt már nem teszik hozzá, hogy ennek ők örülnének a legjobban. Nem kellene örökké takarítani utánuk, összeszedni az eldobált hulladékot, injekciós tűket, óvszereket, használhatatlan rongyokat, amelyeket idehurcolnak a város minden szegletéből, aztán persze nekik se kell, miért is kellene a rongy.

Azt mondják, az a legrosszabb, hogy mindegyik erdőlakó gyűjt valamit, ha nem rongyot, akkor öreg fazekat, bútort, rádiót; kis kunyhókat építenek, mindent maguk alá kaparnak, mint a hörcsög, háromszobás lakásért se hagynák el a kiserdőt, mert itt olyan szabadon élnek, mint a madár.

Sok ez? – kérdezi Vili, és már mutatja is a birodalmát: földbe vájt gödör, deszkadarabokból, hullámbádogból vannak a falak, a réseket akkurátusan kitömik nylonnal vagy újságpapírral, mikor mi van. Teteje is akad a viskónak, vagy minek is nevezzem, kátránypapír fedi, alig látszik a bokrok sűrűjében, de azért nem lehet nagyon megközelíteni, mert arra vigyáz a kutya.

Sok ez? Két kimustrált heverő van a gödörben, meg egy farönkre fektetett deszkalap, ez az asztal. A holmijukat narancsos rekeszekben tartják, mindegyiken ott a kátránypapír, mert az eső nem kegyelmez a hajléktalanoknak. Még szőnyegük is van, valaha jobb napokat látott gépi perzsa; a gazdái kidobták, ami nagyon kedves volt tőlük, legalább valami idevarázsolja a jómód illúzióját. Ez az egyetlen tárgy a gödörben, ami „felesleges,” tényleg, miért is nem járnak a puszta földön, a serényen nyüzsgő hangyák között.

Jó nekünk itt, mondja Vili, mielőtt a látogatója hitetlenkedve megkérdezi, hogyan lehet itt élni. Megvan mindenünk, ami kell. Főzési alkalmatosság a szabadban, mert idebenn nincs annyi hely, meg a füst miatt se lenne bátorságos. Mostanában inkább csak én főzök, mert a feleségem dolgozik. Árufeltöltő a madaras tecsóban. Mi van, miért csodálkozik? Most neki sikerült. Azelőtt én dolgoztam a nagybani piacon, de már nem bírom a ládák emelgetését. Kilóg a belem, – mondja, és meg is akarja mutatni a hasfalán kitüremkedő sérvet, aztán meggondolja magát. Jól van, tudom, hogy nem szép látvány. Nem segít ezen más, csak a kés.

Rutinműtét, véli a látogató, és örül, hogy nem kellett megszemlélnie.

Tudom én azt, mondja erre Vili, de nem akarok az orvosok közelébe menni, nem bírom a fajtájukat. A mi életünk is az orvosok miatt siklott félre. Pedig milyen szépen indult. Igaz, vidéken éltünk, de nehogy azt higgye, hogy tanyán. Rendes házunk volt, kiskert, baromfiól, ami kell. Csak aztán belerondítottak a doktorok.

Hogy lehet az? Talán elfoglalták a házukat? Körzeti rendelőnek kellett, vagy mija?

Vili röhög erre a szóra, de nem ám jó kedvéből.

Szét is vertem volna a fejét annak, aki bejön rekvirálni.

Hát akkor? Nem értem.

Kis csend van, mert Vilinek nem akarózik elmondani. Aztán meg szabódik: Régi történet ez már, nem lehet visszacsinálni.

A látogató az egyik lábáról a másikra áll, kínosan érzi magát. Nem azért kérdeztem, nem kell elmondani. Az is lehet, hogy szégyenletes dolog. Lehet, hogy valaki az erdőben lakik, de azért még ugyanolyan, mint a többi ember. Dobog és fáj a szíve.

Egyszer csak azt mondja a Vili: Na jól van, elmondhatom. Most, hogy nincs itt az asszony. Mert ő nem hallgatná meg szívesen.

Elhelyezkedtek a kerti padon, mert hogy a rezidenciához tartozott egy pad is, kidőlt vagy kidöntött fatörzs, jobb az, mint a füvön, mert könnyebb felállni róla, és a nadrágot se festi be zöldre. Egy kicsit rusztikus, na. Mások direkt fizetnek azért, hogy rusztikus legyen.

Az egész a gyerek miatt volt, kezdte el Vili.

A látogató elborzadt, mert felnőtt embereknek se könnyű így élni, néha az erdőben, máskor az aluljáróban, bár ott újabban nem lehet már; a közterületisek elkergetik a csóró embereket. Volt olyan, hogy amikor elment a csóka, elvitték az ágyneműjét.

Mert van nekünk egy gyerekünk is, egy fiú. Sose volt egy jó gyerek, de amikor az iskolába kezdett járni, valami megfordult benne. Egymás után jöttek a bajok.

Előbb csak panaszkodott, hogy őt csúfolják. Nem akarok iskolába menni, mert ott mindenki engem bánt, mindig ezt mondogatta. Minek bántanának, te hülyegyerek, ha te nem bántod őket? Én aztán nem bántok senkit. Ülök a padban, ők meg odajönnek, és mondják a magukét. Hát miért nem szólsz a Mária néninek, teee?

Nem felelt, csak rángatta a vállát. Akkor már nekünk is feltűnt, hogy folyton a vállát rángatja, néha a fejét is, de inkább csak a vállát. Kapott egy-két taslit, hogy szokjon le, az anyja órákig beszélt, de mintha a falnak mondta volna. Ott tartottunk, hogy a gyerek bőgve magyarázta: Nem is igaz, nem rángatom a vállamat! – Dehogynem rángatod, te hülyegyerek, most is azt csinálod. Ha nem hiszed, nézd meg a tükörben. – Odamegy a gyerek a tükörhöz, mert akkor még az is volt nekünk, két méteres tükör, hogy az asszonynak jó kedve legyen. Nézi magát a gyerek, és persze, hogy rángatózik, mint a bolond. Na ezt kapd ki, te hülyegyerek.

Hát, valahogy így kezdődött. A gyerek bőgött, amit én nagyon rosszul viseltem, mert micsoda dolog az, hogy egy hétéves gyerek sír, az ugye nem rendes dolog. Még ha lány lett volna, akkor azt mondom, nem baj, ha egy keveset picsog, majd kinövi. Életemben nem láttam olyat, hogy egy hétéves gyerek bömböl, mondom, lánynak el lehet nézni, de a gyerek az más, legyen neki esze.

Hiába mondogattuk neki, hogy szedje össze magát, mert ennek nem lesz jó vége. A gyerek tovább rángatózott, aztán fölvette azt a szokást, hogy megismétli a szavakat. Ahhoz persze volt esze, hogy ne mindegyiket ismételje, csak azt, amit nagyon nem kellett volna. Van olyan, hogy nagy a feszkó, és kiszalad az ember száján. Gondolom, már kitalálta, hogy milyen szavak. A gyerek meg elkezdi ismételni, nem egyszer, nem kétszer, hanem százszor. No, akkor kihúzta a gyufát, kapott két pofont, és két percre elhallgatott, aztán megint elölről kezdte. Tiszta ideg voltunk mindketten, az anyja is, meg én is.

A Mária néni, ez egy lökött vénlány volt, egy … na most kimondtam, de nem baj, nem fog ezzel zaklatni napokig a gyerek.

Hogy ez egy betegség, és mielőbb orvoshoz kellene vinni, mert különben ez lesz, meg az lesz. A gyerek nem tehet semmiről, nem rossz, csak beteg.

Beteg a fenét, el van kapatva piszkosul. Mert az anyja mindent megenged neki. Az ilyen betegségeket derékszíjjal szokás gyógyítani.

Mindegy, az anyja elvitte az orvoshoz, aztán egy másodikhoz és harmadikhoz, ez így ment egy évig. Ne tudja meg, hogy hányféle orvosnál voltunk. Aztán jöttek a kuruzslók, bár nekem az a véleményem, hogy egyik sem érti a dolgát. Mindegyik csak próbálkozik. Most ez a gyógyszer, most az a vizsgálat. Semmivel nem lett jobb, de nem is érdekelte őket. Megkapták a zsebükbe a borítékot, mert ugye erre megy ki az egész. Az asszony már nem dolgozott, csak a gyereket hurcolászta. Volt ott minden, illóolaj masszázs, reiki, angyalterápia. Mindent kipróbáltunk, akármilyen sokba került.

Semmit sem javult? – kérdezte a látogató.

Egyre rosszabb lett. Ráment a megtakarított pénzünk, aztán fölvettük a kölcsönt a házra, és nem tudtuk visszafizetni. Ez ment egy évig, akkor az utcára kerültünk.

A látogató már nagyon kényelmetlenül ült a farönkön. Nem kellett volna megkérdezni, ha ezt előre tudja, dehogy kérdezi meg. Persze sejthette volna, hogy nem az esti szellő fújja ki az embereket a házukból, a jól bejáratott életükből, de szívesebben hallgatta volna a szokásos mesét, megcsalt vagy megcsaltam, nem ittam sokat, mindenki iszik, nem véletlenül van kitalálva a pia. Milyen dolog az már, hogy a gyerek számlájára írják? Különösen akkor, ha beteg.

És aztán, mi lett a kisfiúval?

Nagy csend.

Jól van, nem kell megmondani –

Miért, kérdezte vissza Vili, nincs benne semmi, ez van, nincs titok. Bevitték a vadaskerti kórházba, ott se tudtak rajta segíteni. Most egy intézetben van, ahonnan már sohasem engedik ki. Én ugyan nem értek hozzá, de azt mondják, hogy turettes. Más szóval bolond.

Egy ideig mindenfélével próbálkoztunk, munkát kerestem, mert van nekem rendes szakmán, marós vagyok. Csakhogy ezzel a szakmával nem kellettem senkinek. Építkezéseken dolgoztam, meg a nagybani piacon, de ezt már tudja rólam.

Egy ideig az anyósomnál húztuk meg magunkat, de az maga a pokol, inkább az idegenlégió, mint a mosókonyha az anyósom házában. Jó nekünk itt az erdőben, nyugalom van, nem abajgat senki.

De nézd már, itt beszélgetünk mióta, aztán meg se kínálom semmivel. Pedig van borom, igaz, hogy kannás, de azt meg lehet szokni. Minden nap elfogy két liter.

A látogató mentegetőzik, hogy olyan sokáig elmaradt, pénzt ad Vilinek, aki minden zavar nélkül a zsebébe gyömöszöli, és hozza a bort. Pohár is van hozzá, üveg, nem műanyag. Nem engedem ám el szárazon! Hogy lehetne elviselni pia nélkül?

Tölt a poharakba, a kannás alattomosan csillog, majdnem úgy néz ki, mint az igazi bor.