A délelőtti nap sugarai vígan táncoltak az aszfalton. Friss illatú márciusi szellő simogatta a NŐ arcát. Piros ballonkabátban és elegáns kalapban igyekezett az állásinterjúra.

Jó hangulatban ébredt aznap reggel; tudta, hogy valószínűleg ez lesz az Ő nagy lehetősége, végre megmutathatja, mire képes. Csak a cipő. Az ne nyomta volna úgy a lábát! Minden lépésnél szitkozódott magában, persze, új munka, új cipő, rettenetes fájdalmak az első tíz perc után. Egy férfi sosem fogja megérteni, hogy miféle kínokat kell elviselni egy szép cipő miatt a nőknek.

A NŐ az órájára nézett és megállapította, hogy van még húsz perce megérkezni az épületbe, ezért úgy döntött, hogy bemegy a szomszédos kávézóba.

A NŐ kért egy kávét, tejjel és cukorral, ahogy mindig. Tudta, hogy a cukor tilos, hiszen vigyáznia kell az alakjára, hogy tökéletes vezető lehessen egy napon, de ez volt az egyetlen bűnös élvezet, amit megengedett magának. A pultnál állt a FÉRFI és elmosolyodott:

• - Nem túl gyakran találkozom olyan NŐVEL, aki ilyen mennyiségű cukorral issza a kávéját.

A NŐ visszamosolygott rá. Néhány alkalommal látta már a FÉRFIT a környéken, de sosem beszéltek még. A FÉRFI költöztető volt, negyvenes, izmos és elbűvölő.

A NŐ leült egy boxba, hogy kényelmesen elmerüljön a kávézás nyugalmában, a FÉRFI azonban követte és leült vele szemben.

- Miféle rendezvényre igyekszik, kisasszony? -kérdezte mosolyogva.

- Miféle pimasz pasas ül le egy hölgyhöz, csak úgy, anélkül, hogy engedélyt kérne rá? - mosolygott vissza a NŐ, miközben sajgó lábait óvatosan kibújtatta tűsarkú cipőjéből az asztal alatt.

A NŐ és a FÉRFI beszélgettek tíz percen át, majd a NŐ elköszönt és elment az interjúra.

Az interjú nehéz volt, de sikeres. A NŐ boldog volt és vidáman haza ballagott.

Másnap reggel a NŐ az első munkanapjára sietett, de mintha minden összeesküdött volna ellene; szakadt az eső, az esernyőjét tépte a szélvihar, a nagy gonddal elkészített sminkje szétfolyt az arcán. Munka előtt bement ismét a kávézóba, hogy rendbe szedje magát, mégsem illendő így megjelenni a debütáláskor. Ez egy komoly cég, nagy lehetőségek várnak rá, megváltozhat az élete.

A FÉRFI megint ott volt és végigmérte a csapzott, csuromvizes NŐT:

• - Csak nem esik odakinn?

• - Nem, ez egy új divat, jövőre minden lány így jár majd dolgozni – nevetett a NŐ.

Újra leültek közösen kávézni. A FÉRFI nagyon érdeklődő volt, csak mosolygott, hallgatott és bólogatott. A NŐ pedig mesélt, először csak a munkájáról.

Másnap reggel az anyjáról, aki meghalt rákban.

A rá következő napon arról, hogy egyedül él, volt ugyan egy kutyája, akit Ashley-nek hívtak, de zavarta a szomszédokat, így el kellett ajándékoznia.

A FÉRFI hallgatott és figyelt, majd megkérdezte:

• - Nem fáj a magány?

• - Nem tudom, ezen még sosem gondolkodtam. Megszoktam, hogy egyedül vagyok. A karrierem a szerelmem – válaszolta és arra gondolt, hogy tényleg fáj a magány néha, de ezt soha senkinek sem vallaná be. Olyan sokszor összetört már a szíve, eldöntötte, hogy senkit sem enged többé túl közel.

Elköszönt és dolgozni ment, de aznap egyáltalán nem érdekelte a munka. Minden gondolatát a FÉRFI töltötte ki. Bárhogy is próbálta kiűzni a FÉRFIT a fejéből, csak a kedves mosolya és a szavai jártak a fejében. Nem-fáj-a-magány. Dehogynem. Iszonyúan fáj.

Aznap éjjel hosszan forgolódott ébren. A FÉRFIRE gondolt. Hogy mennyire szép a szeme, a szája...bárcsak megérinthetné valahogyan.

Másnap reggel fáradtan, de reményekkel teli szívvel készülődött.

Első útja szokásosan a kávézóba vezetett, de a FÉRFI nem volt ott. Pedig ma már várta, számított rá, a megszokott helyen üldögélt, ujjait a kávés pohár köré fonta. Aznap reggel hiába várt. A FÉRFI nem jött el.

Már egyáltalán nem volt képes a munkájára figyelni, a FÉRFI kitöltött minden helyet az agyában és a szívében. Dühös volt és sírni akart, de közben próbálta kijózanítani magát: alig tud valamit erről az emberről. Nincs köztük semmi, soha nem is volt. Mire számított, hiszen semmit sem ígértek neki. A karrier, igen, a karrier a legfontosabb, hogy legyen belőle valaki és az anyja büszke lehessen rá Odaátról. Megfogadta, hogy nem megy többé a FÉRFI közelébe, hiszen semmit sem jelent, csak egy idegen egy kávézóból. Különben is, csak egy költöztető, neki pedig hatalmas, óriási tervei vannak az életével. Különben is, túl öreg hozzá, hiszen Ő még csak huszonhét éves. Különben is...különben is...

A NŐ aznap éjjel sem tudott aludni, étvágya sem volt már. Mintha egy kő lett volna a gyomrában. Eldöntötte, hogy másnap reggel is elmegy a kávézóba, de csak azért, mert finom a kávé. Nem fog ezentúl lemondani róla csak emiatt a gazember miatt.

Ha pedig mégiscsak találkoznának, majd úgy tesz, mintha egyáltalán nem érdekelné. Hűvös lesz és kimért. Igen, ezt fogja tenni.

Másnap reggel a NŐ belépett a kávézóba. A FÉRFI a boxban ült. Egyenesen rá mosolygott. A NŐ ismételgette magában; hűvös és kimért. Különben is...

A pultnál megkapta a kávéját és keresni akart egy helyet, ahova leülhet. A FÉRFI le sem vette róla a szemét:

• - Már nem ülsz le hozzám?

A tekintetük találkozott. A NŐ érezte, ahogy kicsúszik a talaj a lába alól és szeretett volna megkapaszkodni valamiben. Reszketett a keze, mintha egy rettentő hideg helyen lenne és az egész testét elöntötte a forróság. Nem volt többé sem hűvös, sem kimért, a szemeiben felcsaptak a vágy lángjai.

A FÉRFI a NŐ kezére nézett, elvette tőle a kávét és az asztalra tette. Talán észre sem vette, hogy eközben véletlenül hozzáért a NŐ ujjaihoz. Megérintette, most először, véletlenül.

Aznap a NŐ már elviselhetetlen szenvedést érzett.

Egész nap másra sem vágyott, csak hogy haza mehessen.

Haza érkezvén elmerült egy kád illatos, habos, forró vízben. De nem tudott enyhíteni a kínjain már semmi sem. Nézte, ahogy a kövér vízcseppek finoman legördülnek a mellén, a hasán és közben a FÉRFI érintésére gondolt. Másodpercnyi mennyország.

Behunyta a szemét és ŐRÁ gondolt. Be akarta lélegezni, magába olvasztani, érezni azt az érintést az arcán, a haján...elmerülni a csókjában a karjai között csak egyetlen pillanatra...

Minden porcikája, minden sejtje kívánta és akarta ŐT és rettenetes kínok között, tűzzel teli sóvárgásban talált rá a hajnal.

A FÉRFI, az Igazi FÉRFI olyan, mint a drog. A hatalmába kerít. Behálóz anélkül, hogy a NŐ észrevenné. Mindig egy picit ad...lassan csepegteti a mérget, néha nagyobb, néha kisebb adagokban. Mígnem egy napon a NŐ ráébred, hogy nem tud többé nélküle élni. Szüksége van RÁ, mint a levegőre, hogy életben maradjon.

Másnap reggel a NŐ ismét elment a kávézóba.

Úgy érezte, most már mindenre készen áll és díszdobozban adja át a szívét a FÉRFINEK. Odaadja magát, az életét, mindenét egészen. Türelmetlenül várt, de a FÉRFI nem jött el.

A FÉRFI másnap és harmadnap sem jött el. A NŐ minden reggel ott ült és egyedül kávézott. Még sosem fájt így a magány. Gondolatban ezerszer is lejátszódtak előtte ezek a beszélgetések, a FÉRFI mosolya, az az egyetlen érintése...de hiába várt.

A FÉRFI soha többé nem jött el.