Csak lőttem. Nem tudom kiverni a fejemből a képet, mint egy rémálom, folyton visszatér, minden éjjel megkísért, sokszor meg is kínoz. Látom magam előtt őt, akit mindenkinél jobban meg akarok ölni, érzem, hogy az ujjam ráfeszül a ravaszra, s mikor meghúzom, az arc megváltozik és én már nem tudom visszacsinálni, a golyó a testbe fúródik. Hogy igaz volt-e, mindig csak abból tudom, hogy reggelente összefutok veled a konyhában, s meglátom az általam készített műkart, amivel ugyan tökéletesen együtt tudsz élni, de emlékszem a szenvedésre, a fájdalmas kiáltásaidra, a rehabilitációd gyötrelmeire. Az évek alatt egyre többször járt nálam ez az emlékkép, és noha te nem haragszol rám, egy pillanatig sem tetted soha, én egyre jobban gyűlölöm magam miatta. Téged sosem akartalak bántani. Felemészt az önmarcangolás lassan tényleg. Büntetem magam, ám semmi sem fáj jobban annál, hogy te éled tovább a mindennapjaidat. Mondd, elfelejtetted azokat a napokat, amikor még a könnyed is kicsordult, annyira nagy volt a kín? Tudom, hogy nem felejthetted el, hiszen mindig emlékeztet rá valami, ha más nem, akkor a robotkar, amely az idegeidhez kapcsoltan majdnem olyan, mintha húsvér volna. Csak nem érez, sem hideget, sem puhaságot. Semmit. Nem mintha az ilyesmit feledni lehetne. Hogy az, akit a legjobb barátodnak hittél, akit talán szerettél is, képes meghúzni a fegyver ravaszát, mikor könyörögsz neki, hogy legyen észnél, hagyja abba, engedje le a pisztolyt. Sajnálom, hogy nem hallgattam rád, hogy a gyűlölet szava számomra hangosabb és fontosabb volt a tiédnél. Ha akkor úgy teszek, ahogy kérted, ma talán férj és feleség lehetnénk.

Magamnak okoztam, igaz? Hiszen én voltam az, aki ápolt, kiszolgált, elkészítette neked az új kart, aki segített az operációnál és a rehabilitációd alatt, majd én voltam az, aki több, mint hat évig minden percben hazavárt. Reménytelenül. Mert te utaztál, kerested az élet értelmét, vagy valami egészen mást. Nem is tudom, micsodát, mert alig beszéltél a kalandjaidról, pedig ahogy téged ismerlek, biztosan sok izgalmas, érdekes és fura dolog történt veled. Néha visszajöttél hozzám, hogy megjavítsam a robotkart, vagy egy fejlettebb változatára cserélhesd, amin én hűségesen dolgoztam, míg te távol voltál, de sosem hoztad szóba a szörnyű múltat, a tettemet. Mindig próbáltad rezzenéstelenül tűrni a fájdalmat, én azonban láttam az arcod. Láttam, amit te nem. Amit észre sem akartál venni. Hogy felelőtlen kamaszokból felnőttekké váltunk. Te is megkomolyodtál, a vonásaid egészen megváltoztak, miközben megőrizted mindazt, ami miatt évekkel ezelőtt megtetszettél. Én minden reggel el akarom mondani, mennyire sajnálom, hogy meglőttelek, hogy miattam az egyik kezeddel nem érezheted többé a legtermészetesebb dolgokat, hogy mennyit szenvedtél és azt, hogy imádatba hajlóan szeretlek, ám amint megpillantasz, rám mosolyogsz, köszöntesz és visszavonulsz a szobádba, és nekem nincs elég bátorságom utánad szólni, egyszerűen kiejteni a számon, hogy várj, csak annyi időt szánj rám, hogy őszintén bocsánatot kérek és mindent bevallok. Nem, te magamra hagysz a konyhában a bánatommal és a szerelmemmel. Nem haragszol rám, nem gyűlölsz, talán tudod azt is, hogy én megteszem helyetted is, mégsem történik meg soha, amire annyira várok. Mert akarom, hogy elmondd, mit érzel, mire gondolsz, mikor rám nézel.

De sosem fogod, ugye?