Hat órája keresek a bányában egyetlen kövületet, de semmi eredmény. Fél méterenként mintát veszek az alsó, vastag homokkő rétegből és a középső mészkőpados részből is, de nem kacsint rám a szerencse. Pedig a feltárás, teljes hosszában kutakodom. 100 méteres hosszúságban! Több órányi fosszíliavadászatot követően hitem kezd elhagyni. Nyugtalanságomban egy hirtelen mozdulattal az ujjamra csapok. Üvöltve átkozom el a kőfejtőt. 

Hangom visszhangzik a magas, meredek falon, azonban az ekhót vészjósló események követik.

A várás

Fehérséget látott, ameddig csak ellátott.
Előtte s mögötte emberek, szép sorban álltak. A legtöbbjük arcán közöny ült. Egy ideig némán várt, mint a többiek. Előretekintett, ösztönösen. Így telt egy nap, egy hónap, egy év. Néha mozdult a sor ugyan, ekkor lépett egyet előre, máskor hátrálnia kellett, mert mindenki más is így tett. Egyik ilyen hátrálás folyamán, az előtte lévő meglökte, és mindketten elestek. Gyorsan felpattantak, s visszaálltak a helyükre.

Magasság, nőiesség, szőkeség. Látomásból a lételem ilyen piciny vádlira szúrt, mozgékony édesség, s az aprócska reménytelenkedők az ilyenek után pipiskednek egynéhány rúzspiros nyalásért.

Nem is várat, enyeleg a mindenséggel. Az esélytelenség aeroszolosan vesződik; épp most sugárzik a kis szívszotty. Néha kérőket keresgél, s esetenként kiáll a titkári állásból, szemérmetlen behajolásokkal, hátha parfüm- és látványillatok ormán újabb kérő tragédiájával törődhet a rekviemvállalat.

Ez az évszak ugyanúgy van. Kamasznak, előegyetemistáknak, nyugalmazottaknak. Mindenki láthatja: a legnagyobb közelség a Naphoz, forrongás, léghullám, s kétszer meggondolt látnivalók – pislantásra elillan, vagy életekig szilárd.

Egy kicsit a zsigerek is szusszannának ilyentájt. Mégsem lehet. Se perc se óra nem maradt meg a modernségnek; a légvételek egészséges áramlása, örökmozgók, emberi mókuskerekek; hogy farkatlan patkány faja lehessünk – ez még, hevenyészve, áll.

Csak lőttem. Nem tudom kiverni a fejemből a képet, mint egy rémálom, folyton visszatér, minden éjjel megkísért, sokszor meg is kínoz. Látom magam előtt őt, akit mindenkinél jobban meg akarok ölni, érzem, hogy az ujjam ráfeszül a ravaszra, s mikor meghúzom, az arc megváltozik és én már nem tudom visszacsinálni, a golyó a testbe fúródik. Hogy igaz volt-e, mindig csak abból tudom, hogy reggelente összefutok veled a konyhában, s meglátom az általam készített műkart, amivel ugyan tökéletesen együtt tudsz élni, de emlékszem a szenvedésre, a fájdalmas kiáltásaidra, a rehabilitációd gyötrelmeire.

Leírás: A Töviskapu Írószobájának 1. feladatára készült.
Kikötés: minimum ötszáz szóban, ugyanaz a történet E/1-ben és E/3-ban
Választott kulcs: „Főszereplőnk hosszú idő után hazatér a családi fészkébe. Nyilván ez lehet nyugodt, vidám, boldog, esetleg komor, hátborzongató, vagy egyenesen végzetes is.”

E/1

Már hiányzott ez a város. Éjjel csodaszép, de nappal mintha mocsok fedné, az építészete azonban mindenképpen elismerésre méltó.

Látom, vita volt itt arról, hogy valaki másféle novellákat ír, legfőképp pornográf dolgokat. Én nem tudom, nem néztem, nem voltam itt, más dolgom akadt, de most jelentkezem. Az említett vitát egy kicsit magamra is vettem, mert anno én is kaptam hideget-meleget itt egyesektől, mert, ha az újak elolvassák néhány írásom, én egy harmadik irány vagyok. Ahogyan itt is, csak rettenetesen nehezen megy manapság az írás, s inkább egy tehetetlen rehabilitáción vagyok, de azért ezt most kiadmon, ha már a játékra nem sikerült.

Ballagásomkor kitüntettek. Irónia. Lábam másutt, a szívem meg amott marasztalóan fibrillálják. Ősembertudattal ráncigálnak, s a küszöbön majd' kettéhasadok. Ejnye.
- De miért is kapott ő díjat?
Azt, tulajdonképp, emberfia sem fogja tudni. De a panaszkönyv üres.

Egy lány szólít le, miközben hazafelé cammogsz a nagy hóban. Erős sminkje nem vonja el a figyelmet csillogó tekintetéről, melyről sejted, a túlzott szeszfogyasztás végett olyan, amilyen. Mindettől függetlenül a legkevésbé sem bánod, hogy ismeretlenül a nyakadba borul, megcsókolja az ajkaidat, majd enyhén beleharap a füledbe. Olyan érzés kerít hatalmába, amit még soha nem tapasztaltál.

Képtelen vagy elhinni, ami történik. Bedugja a nyelvét a szádba, és masszírozni kezdi a tiedet.

Újabb embert öltél meg. Gratulálok!

Nem vagyok ironikus, ember – te zseniális vagy, ez volt eddig a legszörnyűbb ötleted! Ismét magadra veszed Canossát, én ismét segítek – te Raszkolnyikov, én Meursault. Őszintén remélem, ha volt szándékod, élvezted.

Majd én frusztrálom magam, hogy a védőburkokat kisajtoljam a bizonyítékokból – ha nem te lennél? Úgyse változik a protokoll – a pénz hozománya az erkölcs.

A feleséged? Komolyan? Huh, legalább híres vagy – a dicsőség sétányán még egyszer majd csillagot adnak.

Egyik vasárnapi mise után új kontakt felvételéről értesített a telefonom, aki maga a Jóisten volt. Megjegyzem, a telefonszám szerint országos telefonszolgáltatónál fizetett elő. Roppant érdekes, hogy így miért nem kerítenek a szavai többet a számlára.

Ki sem kellett csengetni, egy ámító női hang azonnal kapcsolt. A Jóistent keresem, mondtam. Közeli s távoli harangnyelvek koccanása rajzott interurbán, aztán a jól ismert női hang, hogy hamarosan kapcsolják, egy kis dolga akadt.

Hetvenedik születésnapján – kiapadatlan anyatejjel – olvasta a meghívást piciny, megcsonkított anyaországától. Egyes evangélisták szerint, túlfűszerezett fintort is vágott hozzá.

Odaát a Ferihegyen csak a csomagküldő szolgálat szorgoskodott, de a néhai díva a menetrendi járaton még ész ágában sem.

Egy pávatollas kalap nyomorgott a csomagban. A köztársasági elnök, mit tehetett, magára emelte.

Hogy a művésznő miért maradt Manhattanben? Talán megharagudott.

A vizsgáimra készültem. Szőttem a lexikon pókhálóját, amitől tán e novellát is írni tudom, s amitől megtanultam az egy-kettő-hármat.

De egy dolgot nem tanítottak meg. Nyugtalanul fészkelődni kezdtem a széken. Szobám becsukott ajtaja kopogásba remegett.

Erre vártam. A tanítóra.

Teljes C-alakú törzse csak lefelé engedte nézni, protézisét percenként visszaszippantotta, mert a tömegvonzás engedett. Furcsálltam, de sétapálcája helyén most pásztorbot szolgált támasznak.

J. István biennále beszélgetését végezte a fülkében. Spórolási szempontból így jött ki jól, az angyalföldi koldusoknak ez az arány a legmegfelelőbb. Felesége, Mariska szépen összefoglalta a két év történéseit; Zsófi, a lány csillagásznak álmodja meg magát, s ehhez képest tanulmányai is a csillagok határait súrolják, és arra is felhívta férje figyelmét, hogy nemrég kezdte a középiskolát. A legfontosabb mondat azonban, hogy a távozásával megtérült rezsi szépen építi magát a csonka család kasszájába.

Orsi néni, egy jobb tanár, kérte a menetrendről való szíves útbaigazítást. Meg lehetett nyugodni, nem késtünk le semmit. Az a menetrendtábla olyan hülyén nézett rám. Biztos, mert elfelejtettem szíjat húzni a nadrágomba. A zsebemben van a kezem végig, elszabadultan csúszkál. Apám nem mondta meg, hogyan kéne ezt az esernyőt becsukni – tyű, de zuhog!

A buszra szállva előkaptam a hatósági igazolványomat, kerek hatvanöt forintért utazhattam harminc kilométert

Az éjszaka takaróját a méteres hóréteg halmozta tovább, s melegség híján kihívást dörgöltek a törpe lábakra. Megviselt orrhegye a felszínen búvárkodott, levegőt terelgetett. A hóban haladó manót egyfajta szerelem hívogatta, illetlenség lett volna visszautasítani. Vagyonos házból érkezett, s épp az imént beszélt mobiltelefonja helyett tárcájával. Elfeledkezett a különbségekről.

  Most rajta kívül főtől aljig az egész városnegyed lakatra zárta komfortzónáit; a málhás nejlonzacskók elszakadtak, a telefonfülkék nem kívánták az üllőverte pénzérméket.

Kigyulladt a közvilágítás, s ezt érezve Tóbiás úr felgöngyölítette unalomtól neheztelt fejét kezéről immár kihúzott gerince csúcsára. Fáradtságos munkát végzett, ma történetesen nem fordult meg kolléga az ékszerüzletben. Még ajtót nyitott a becsüsnek, aki egy irodaszék görgős lábához rögzítette a manökenbabát, amit épp Tóbiás úr kívánt felértékelni – sikertelenül. Kiüresedettnek, s a viaszos arc miatt talán hisztérikusnak vélték szerzeményét.

A táncpartnerem, Mollika imént tekert el biciklijén. Pepe és Dzseni a sértődött ifi házas szerepet játszották. Játékosan mindketten reménytelennek tartottuk a lányt. Gyorsan elmúlt, s csak a november korai sötétje maradt.

A könyvtárnál kóbormacska kapirgált. Meghökkent, de történetesen a cipőim érezték ezt jobban; azokat fixírozta.

– Velem jössz? – kérdeztem. Az apró társam botorkált, egy pontot keresett az utcán, ahová nyugodtan nézhet. Előrement a fűvetésbe. Meglefetyelt egyetlen fűszálat, aztán visszajött a balomra.

Csömör Liliána, Luxemburg hetedik hercegnéje, szűk légvételt engedő vitrinben ébredt fel. Tulajdonképp nem volt különbség közte és a többi ereklye, kitömött állat, portéka és freskó között – azok is libbentek ide-oda a légkondicionálótól, amit jóformán a porondjuk alá építettek.

A múzeumban félhomály vált ragályossá, s csakhamar feltüntette, hogy Csömör Liliána, Luxemburg hetedik hercegnéje a terem közepén állott. Kristályüveg tartotta helyben, porszem sem rezdült rajtuk.

A Knézich parknak nagy napja volt. Habár ezt senki nem tudhatta előre, legfőképp ő maga, mert ha a gyökérnek nem kél lába – lásd a papucsférjeket –, csak a szemét tudja forgatni össze-vissza. De egy parknak csak fűszálai vannak; hintái, amit ráfeszítenek. Hát akkor meg hogy működik ez?

Lloyd és Einsmann – utóbbi nagyon szeretett együgyű lenni – az egyébként szemtávolságban három másikkal konkurens söntés hátsó traktusából sompolyogtak ki. Tudni érdemes, hogy ők ketten távoli bajtársak, s mivel tombolt a június, összejártak játszani.

Egy szőlőcukor szalad az ipar szalagján.

Hirtelen citrommal vonódik be.

Érkezik még egy szőlőcukor.

Őt eukaliptuszlevéllel csiklandozzák.

Végül egy harmadikból pezsgőtabletta lesz.

A csomagolást elkerülik, a szemétvödörbe vetülnek. Azt mondják, nem akarnak többé szőlőcukrok lenni.

Pedig még jó hasznuk lett volna az érettségi vizsgákon.

Hol lehet már, hol lehet már...kérdezte önmagát türtőztetve Kormányos Árpád végzős gimnazista. A cseresznyefa árnyékába ítélt padon pihent. Áttanulta az egész délelőttöt. Léktelenre cipzározott táskája hallgatott rá. A fiú egyébként enyhén fájlalta a hátát, a padok pedig nem garantálnak kényelmet. Forgolódott, arrébb ült, karfára könyökölt, beakasztotta lábát, lefeküdt; egy pozitúra sem kedvezett. Táskája nem bizonyult kielégítőnek többszöri kipróbálás után sem.

Még csak jegyesek, de már megjárták az Alpokat, a Kaukázust, függőlegesen átvergődtek a Kilimandzsárón. Részmunkaidős állást vállaltak; egy magas toronyóra mutatóit kalibrálták. Alattuk bogárnyi kocsitorlódás, köröttük a levegő mocskával, a pirosló horizonttal egybekötött durva, lelketlen metropolisz.

– Hány óra van? – kérdi a vőlegény.

– Ha az otthonunkra tekintünk, mindjárt hét. Ha Brüsszelre, alighanem kilenc, ha kettőnkre, akkor annyi, amennyinek akarod.

Egy csapat maszkos úri hölgy és férfi a többi járókelőhöz hasonlóan feltört a négyes metró Allee Bevásárlóközponti megállójának aluljárójából. A szendvicsemberek tisztelettudóan pukedliztek. ,,Adakozzon a Jehováknak!" – köszönt sajátosan. Megmaradt a közömbösség. Az egyik maszkos, egy hétéves kisfiú, előrefutott. Ő akarta vezetni a mezőnyt. Pedig már rég ismeretes volt az úti cél. Sőt, már csak egyetlen küszöbre voltak tőle.

Beértek a plázába.

Egybekéltek a táborozók sziluettjei. A kapitány kiosztotta a játékpénzeket. A kijelölt pénzfelelősre csuklómozdulattal csúsztatták a fekete kalapot. Mindennek tétje volt. De ezt senki sem tudta. A kisebbek, miután a fürgén felállított játékokban nagyot kaszáltak, legyezgetni kezdték az összeget egymás között. A nagyobbak adtak egymásnak valamirevalót. Egyesek a zsebeket metszették. A lila csapat másodkapitánya a gladiátor viadal fogadásait rendezte. Alattvalói 300 takát adtak be, de győzelem esetén ,,megtriplázták" tizennégy-ezerre.

– Mondd el, még százszor, s ezerszer, hogy szeretsz! – epedezett a lázas lány a még lázasabb fiúnak, aki a derekába gyökerezte húsos ujjait, s már-már a körmét is azon kezdte el élezni.

– Elmondom neked, százszor, s ezerszer, szeretlek – szólt vissza a megfelelni akarás.

– Hazudsz – hisztériázott a lány, szemei vérré vörösödtek –, ha igazán szeretnél, milliószor mondanád. Gyűlöllek! – azzal kiszalajtott egy varrótűt a füle mögül és a fiú gerincébe döfte.

Épp most ért haza a bizonyítványosztásról, s talán még soha nem kellett ennyit magyarázkodnia. Szó esett tanári elírásokról, azok erkölcstelenségéről, lekicsinyített diákcsínyekről és megbocsátandó sunnyogásokról. De ez nem változtatott semmit: megbukott, tanulnia kell tovább.

– Jól van – mondták a szülők –, nem az én nyaramat rontottad el. Megebédeltek, s a fiú lebiggyesztett arccal tért ki az utcára. Utána nyílt a konyhablak.

– Ha már odakinn vagy, itt ez a lista, amit reggel írtam – mondta az anya – én egész nap takarítottam, valamit te is csinálj!

Kanálka Pitány riadtan kereste a gondozót a bástya tetején, de csak a holdfényes piknikzónák vették körbe. Szeretett felesége, Monroe K. Ini és hű inasa, Napó Lajos alkották együtt az offszájdot. Hamarost sirálykacsókról nyilatkoztak a másik bástyán. 'Minimális homokömlés a faltetőn!' rikkantották.

A kastély lakosságát gondos kezekkel barkácsolták össze kanálból, szalmából és gesztenyéből. A termés héjából összefont bikini Monroe kisasszony számára embernagyságban kókuszdió volna.

Bárki is vagy hozzám, lehetsz akármi; fontos vagy nekem. Talán még az arcodat és a nevedet se tudom; szeretlek. Patyolatbeli vérpumpámból szavalom. Bármerre is élsz, akárkik is értik szavaid; egyet értek és érzek. A testvérem vagy. Talán a vérünk más csoportú, de mindkettőnket hajt, anyától születtünk, a földre, lábaink és kezeink nőttek, van intelligenciánk, látjuk a szépet, halljuk a csendeset, szagoljuk az illatosat, tapintjuk a selymest, ízleljük az édeset; közbeszólhat a háború, mi ekkor elvonulunk, nincs szükségünk semmire.

Tárt karokkal fogadta az érkezőket a konyhaajtó. Anya és apa ételt készítettek iskolai túlórából érkezett fiuknak. Arról mesélt, miként veszett össze egy Rubina nevű lánnyal egy döglött aktán. Ők csak bólogattak és szerettek volna egyetérteni.

Kopasztó víz csordogált a mosogatóba, ahol egy ponton a zománc már megkopott. A nedves rongyok rácuppantak a csapra. Anya száraz kendőbe dörzsölte a kezét. Nyitott ablakon, tiszta hangzással adtak hírt széncinegék a nyíló kékségről.

Vicus néni botlott meg a járdaszegélyen. Kondíciója a fiatal csúcsokat már nem tartotta. A sárga Combino előtt állt meg, túl a megállón.

Sosem mondogatta, mennyire inspirálta az anyaság. A gyerekek az óvodában építőkockákkal végeztek szakmunkát, majd egy oktávnyi szezonnal később az intézet kiürült a szervezetek miatt; az ő házába költözött.

Hatalmas lakomák voltak akkor. Minyonok féltucat tepsin. És mintha termeszek ették volna meg.

Megesküdött Géza bácsinak az oltár előtt, hogy mindenkor hűséges lesz hozzá.

Vendégségben voltam. Az udvar, a ház átlagosnak tűnt: odakint kerítés, fák és keverék kutya, odabent ajtók, bútorok, és a család. Volt azonban a házban egy furcsa élőlény, amelynek –tapasztalataim szerint – semmi köze a családhoz, ott viszont úgy látszott, családtagnak tekintik, sőt mi több, ő maga is annak érzi magát. Járt-kelt a lakásban, fütyörészett és néha hangosan felnevetett. Kicserélte a kiégett villanykörtét. Vacsorát készített.

Leírás: 2670-et írunk. A világ két közösségre szakadt, Adamagonra és Kartemisre. A határok zártak. Ám a háború óta lassan kezdenek felengedni a szigorú szabályok és megindulhat a kereskedelem a két közösség között. 

Megjegyzés: Egy fórumos szerepjáték ihlette rövid, egyperces kis szösszenet. Noah Wilson egy kartemisi bárány-farkas-ember hibrid, míg Asashi Tevez (sajátom) egy adamagoni nanotechnológus...

Figyelmeztetés: homoszexualitás, testi erőszak

+18

Levegő után kapkodok még mindig, agyamban száguldoznak a gondolatok, ahogy a józanság ismét felüti benne fejét.

A holló...

Egy régi mítosz szerint, a holló nem más, mint egy lélekvivő madár, mely összeköti az élők világát a holtakéval, s segít átjutni a lelkeknek a túlvilágra. Több mondában és mesében valami furcsa és sötét aura lengi körül ezt a gyönyörű madarat, mely félelmet kelt az emberekben, melynek jelenléte figyelmeztet a közelgő vészre... Sosem hittem ezekben a babonákban egészen addig a bizonyos borús őszi éjjelig...

…Álmodtam, mint minden éjjel, most is ugyanaz az álom kerített hatalmába. Szomorú, illanó dallamot árasztott magából az éjszaka.

Leírás: egy másik oldalon futó Meghatározás-sorozathoz készült mű. A feladat: leírni egy érzést úgy, hogy egyetlen szóval, sem mondja ki az ember azt, és nem is utal rájuk konkrétan. Szó limit: 100-150 szó/ meghatározás. A fejezet címe maga a meghatározandó érzés.

~Szenvedély~

Az érzés nem enged, elnyel, magával ragad. Tested lázban ég, bőrödet a pokol tüze nyaldossa szüntelen, s ajkai forró pecsétként billogoznak meg minduntalan. Őrjítő a vágy, mellyel utána vágyakozol.

+18

Figyelmeztetés: erotikus tartalom, durva nyelvezet, homoszexualitás, nemi erőszak, kínzás, gyilkosság, testi erőszak, idegen nyelvi elemek

A yakuza szeretője

*

Utolsó évemet töltöttem az iskolapadban. Aya mellett szép lassan megtanultam, milyen a helyes fegyverhasználat, és időközben rengeteg mindenre rájöttem vele kapcsolatban, amit akkoriban még csak nem is sejtettem. Hirtelen változtam naiv, nagyszájú kisfiúból, érett, megfontolt férfivá.

+18

Figyelmeztetés: durva nyelvezet, erotikus tartalom, homoszexualitás, nemi erőszak, gyilkosság, brutalitás, idegen nyelvi elemek

A yakuza szeretője

Késő éjszakai rajtaütést terveztünk. Oszaka két leghírhedtebb yakuzája szervezett találkozót, egy régi gyárépületben, hogy minden idők legnagyobb fegyverszállítmányán adjanak túl. A második évemet töltöttem a rendőrségnél, de ez volt életem legelső bevetése, és talán a legnagyobb is.

Craziness...


Téged akarlak. Újra érezni ujjaid érintését, melyek csigalassúsággal szántottak végig testemen, fokozva a gyönyör minden egyes percét. Mikor ajkaid vadul martak rá enyéimre, mikor forró leheleted megcirógatta hasfalam, s minden mozdulatodra az édes őrület ragadott magával. Vágyom rád. Akarlak. Félek... Tőled félek. Attól, ami lettél, aki lettél. Már nem úgy nézel rám, mint pár hónapja. Valami megváltozott, és nem tudom, mi lehet az oka. Éjszakákon át álmatlanul forgolódom ágyamban, miközben folyton te jársz a fejemben, és az az éjszaka.

Leírás: egy másik oldalon futó Meghatározás-sorozathoz készült mű. A feladat: leírni egy érzést úgy, hogy egyetlen szóval, sem mondja ki az ember azt, és nem is utal rájuk konkrétan. Szó limit: 100-150 szó/ meghatározás. A fejezet címe maga a meghatározandó érzés.

~Fájdalom~

Éjszaka, mikor senki sem lát, hirtelen mar szívedbe ez az érzés, mint édes mérgű kígyó áldozatába, miközben az eget kémleled, egyetlen csillag után kutatva. Őutána.

A szív dallama...

Két éve kutatok utána hasztalan. Nem találom, nem bukkanok a nyomára. Lassan kezdem elveszíteni a reményt, hogy valaha is újra vele lehetek...
Egy kis kórházban dolgozom orvosként, immáron közel hat éve. Megtanultam együtt élni a halállal, mégis van, amire az ember nem tud felkészülni még így sem.

Két éve történt, egy esős délutánon. Még épp dolgoztam, hisz nálunk sohasem áll meg az élet. Akkoriban boldog párkapcsolatban éltem egy nálam két évvel fiatalabb zenésszel.

Késô este van. Egyedül maradtam a próbateremben, s csak bámulok kifele az ablakon, miközben gondolatok százai cikáznak át agyamon. Odakint már sötét van, s a felhôs égen egyetlen csillag sem ragyog. Csak állok ott, néma csendben, miközben a várost figyelem, melynek fényei úgy ragyognak, mint a csillagok egy meleg nyári éjjelen. Elgondolkodom, s egy könnycsepp gördül le arcomon. Ô jár a fejemben, a mosolya, a mozdulatai, minden, ami azzá teszi, aki.
A zongorához lépek.

Hideg téli este volt. Kezembe rejtettem egy aprócska mécsest, és elindultam a temetőbe. Karácsony közeledett, s most a rideg, élettelen kis hely hirtelen megtelt fényekkel. Mindenhol aprócska lángok lobogtak, a gyertyák lángjai, melyek most az élet és halál szimbólumaként ragyogtak. Fél óra komótos séta után, nehéz szívvel álltam meg egy hatalmas, fekete márványtömb előtt. A lágy ívű, arany szöveg szinte életre kelt a mécsesek fényében. Meggyújtottam sajátomat is, és óvatosan letettem a többi közé.

Karjaidban...


Veled voltam, a karjaidban tartottál engem, szorosan magadhoz ölelve, miközben arcodat forró könnyek áztatták. Nem értettem, miért sírsz, akkor még nem. Azt hittem, miattam, hogy én okoztam neked fájdalmat valamivel, de nem. Téged akkor már sokkal nagyobb gondok emésztettek...

- Tényleg! A nagyanyámról még nem is meséltem! Ugye?

- Nem, arra emlékeznék - válaszoltam unottan. Nem hiszem el, hogy nem tudja befogni. Már fél órája csak dumál. Komolyan az agyamra megy!

- Hát a nagyi értette a dolgát. Ha bármi füves gondod, vagy kérdésed volt, ő készségesen segített. Tudta, hogy kell élni. A fű jó üzlet. Még a határról is sokan átjöttek, hogy legalább egyszer érezhessék bódító hatalmát.

- Nagyon érdekes – mormoltam furulyámat morzsolgatva az ujjaim közt.