A várás

Fehérséget látott, ameddig csak ellátott.
Előtte s mögötte emberek, szép sorban álltak. A legtöbbjük arcán közöny ült. Egy ideig némán várt, mint a többiek. Előretekintett, ösztönösen. Így telt egy nap, egy hónap, egy év. Néha mozdult a sor ugyan, ekkor lépett egyet előre, máskor hátrálnia kellett, mert mindenki más is így tett. Egyik ilyen hátrálás folyamán, az előtte lévő meglökte, és mindketten elestek. Gyorsan felpattantak, s visszaálltak a helyükre. Valami azonban történt velük. Az előtte lévő hátrafordult, amire ezelőtt egyszer sem volt példa.
— Te is láttad? — kérdezte tőle.
— Valamit láttam.
— Mióta állunk itt?
— Lássuk csak...nem emlékszem. Már hónapok óta, nem?
— Egyezzünk meg egy évben. És mennyit haladtunk ennyi idő alatt?
— Talán egy...
— Semmit! — vágott a szavába. — Akármikor haladnánk, valami őrült visszahúz mindenkit!
— Valamennyire csak előrébb vagyunk...
— Dehogy! Illuzió az egész! Hát nem érted?
— Mit?
— Ha itt várunk, csakis annyira jutunk, mint mindenki más.
— És az baj?
— Te is láttad, nem? Azt mondtad láttad!
— Igen, láttam.
— Akkor meg? Tovább akarsz itt várni?
— Igen.
— De, miért?
— Mert mindenki más is itt vár. Együtt várunk, ez összeköt bennünket.
— És ebbe te bele tudsz nyugodni, hogy itt vársz?
— Amíg itt vannak a többiek is, igen. Igen, miért ne?
Majdnem dühbe gurult, de visszafolytotta. — Utállak itt hagyni így, hogy tudom nem ide való vagy.
— Mégis hova mennél? Ez a sor az egyetlen, amit ismerünk, ki tudja milyen veszélyek várnak ránk odakinn.
Az előtte lévő csak elmosolyodott.
— Pontosan ez a jó benne. — azzal kilépett a sorból, majd eltűnt a fehérségben.
A másik sokáig figyelte azt a helyet, ahol eltűnt. Nem tudta, mi történhetett vele, de egy idő után szerette volna azt hinni, hogy ellilanása nem volt felesleges. Azonban nem tagadhatta, hogy ő is látta, amit a másik. Ezért akármikor arra tekintett, elképzelte, hogy egy fekete folt volt ott.