Hat órája keresek a bányában egyetlen kövületet, de semmi eredmény. Fél méterenként mintát veszek az alsó, vastag homokkő rétegből és a középső mészkőpados részből is, de nem kacsint rám a szerencse. Pedig a feltárás, teljes hosszában kutakodom. 100 méteres hosszúságban! Több órányi fosszíliavadászatot követően hitem kezd elhagyni. Nyugtalanságomban egy hirtelen mozdulattal az ujjamra csapok. Üvöltve átkozom el a kőfejtőt. 

Hangom visszhangzik a magas, meredek falon, azonban az ekhót vészjósló események követik. Váratlanul megremeg a föld lábaim alatt, miközben a falat bámulom. A kőfal tetejéről nagyobb görgetegek zúdulnak alá törmelékhullám kíséretében. Amint feleszmélek a hirtelen sokkból, észlelem a veszélyt és eltűnök a fal közvetlen közelségéből.

- Szuper! Mindenütt törmelék! - állapítom meg távolról szemlélve.

Mikor lépéseket merek tenni a kőfejtő belseje felé, megint szórakozik velem a természet. Újabb földrengés, csak most még több anyag indul el lefelé. 

Erre fel, az ég mennydörgéssel válaszol.

Észre sem vettem és a viharfelhők szó szerint is összegyűltek a fejem fölött.

- Istenem! Miért teszed ezt velem? - kiáltom az égbe.

Körbenézek. Várom a választ.

A mellettem lévő hegyen megpillantok egy szikrázó lecsapót.

- Rossz helyen kutatok? Menjek el? - kérdezem.

Hiszem, hogy ezen a helyen fogom megtalálni azt az ammoniteszt. Nem akarom feladni, akármennyire elegem van az egészből.

Merészen visszamegyek a fal alá, s előbb átvizsgálom a törmelékszőnyeget. A kisebb kövekben látok ősmaradványokat, de azok nem megfelelőek. Ahogy a kődarabok tetején mászkálva megközelítem a nagy görgetegeket, rossz helyre lépek, megbotlom és beverem a fejem egy nagy szikla szélébe. 

- Óh, hogy az a kénköves... - káromkodom.

Jobb szemem előtt vércseppek hullanak le az arcomra. Enyhén vérzik a homlokom, de miközben sajgó fejemről próbálom elterelni gondolataimat, az összevérzett sziklán megpillantok egy negatív lenyomatot. Pont annak a feltekeredett ammonitesznek az alakja rajzolódik ki, mint amelyiket keresem.

- Itt kell lennie valahol. Talán nem tört össze. - motyogom. 

Szédelegve felállok és továbbindulok, de két lépés után újból elvesztem egyensúlyom. 

Hátsómmal egy nagy kőre huppanva terülök el.

- Ez a szédülés borzasztó! Csak megtalálnám végre! - mondom magamban.

Jobb kezemmel egy tenyérnyi kőre támaszkodva ülök fel. Ez az egész nap el van átkozva. Utolsó lehetőségem, hogy elmondok egy imát az istenemhez és reménykedem.

Nem tudom, hogy isteni gondolattól vezérelve vagy csupán véletlenül, de felemelem azt a követ, melyre támaszkodtam az előbb.

A kő valójában egy megkövesült ammonitesz. Egy kőbél. Alaposabban megnézem a lóbavonalakat.

- Heuréka! Megtaláltam! A 200 millió éves tanú.

Megtaláltam azt az ammoniteszt amelyért jöttem, ráadásul teljesen sértetlen.

- Sikerült! Köszönöm, Istenem! 

Végszóra elered az eső.

-  Istenem! Mindig hinni fogok benned, csak tégy arról, hogy elálljon az eső.