Épp úton voltam hazafelé. Amint az öreg Tatra eltűnt az újonnan átadott alagútban, megmagyarázhatatlan halálfélelem fogott el rémes borzongással társulva. A hidegrázást a hézagosan záródó ajtókon be-be törő, s a lábaimat ostromló szélnek tudtam be. Na, de a halálfélelmet! Azt nem tudtam mire vélni. Mellkasomban erős szorítást éreztem. Mintha egy lidérc ólomsúllyal ránehezedett volna. Szívemhez kaptam, és hiába próbáltam egyenletesen levegőt venni, nem akart múlni a fullasztó nyomás. Ezért, azt tartottam a legjobb döntésnek, hogy a felszínre érve rögtön leszállok a legelső megállónál levegőzni. Akkor, azon a hűvös nyári estén, ez tűnt logikusnak. Egy kis sétába még senki sem halt bele. Különben is, a Lánchíd környéke egészen biztonságos. 

A Batthyány tér felé lassú léptekkel közeledtem. Igyekeztem elmulasztani a rosszullétet.

- Beszív! Kifúj! Beszív! Kifúj! - mantráztam gondolatban a sorrend betartása érdekében.

Azonban, amire elmúlt volna a mellkasi fájdalom, a hátam mögül érkező csoszogó cipők hangjától ismét rám telepedett a félelem. Hátranéztem, és láttam, miként egy árny suhan el a rakparti lámpa fénye alatt. Pillanatra megtorpantam, majd továbbindultam. Biztos voltam benne, csak képzelem az egészet, de megnyugodni nem sikerült. Ki követne ilyenkor, este? Legfőképpen, miért? 

Néhány lépés után, már el is felejtettem a dolgot, de azért visszanéztem a vállam fölött. Nagy kő esett le a szívemről. "Sehol semmi" - állapítottam meg megkönnyebbülve, majd a legnagyobb magyar főművére pillantottam.

A Lánchíd esti kivilágításban olyan gyönyorűnek hatott. Magára hívta a figyelmet, mint egy vonzó nő. A pillérek közt függő, fénylő gyöngysor teljesen rabul ejtette tekintetem. Percekig bámultam, mígnem újra meghallottam azt a bizonyos csoszogást. Nem is néztem hátra, futva rohantam előre.  

A Batthyány-téren majdnem nekiütköztem a metrólejáró épületének, ám egy feszes kanyarral, kishíján felborítva a mozgólépcső felé közeledő fiatal párt, sűrűn röpködő szitokszavak közepette kikerültem a falat és feljutottam a mozgólépcsőre. Azt hittem, sikerült egérutat nyernem. Jól esett, kicsit kifújni magam. Tévedtem. A felszínről dühös kiabálás zaja jutott fülembe. A fiataloké. Bizonyára az üldözőm öklelte fel őket. Akármennyire nem volt kedvemre, folytatnom kellett a menekülést. 

A mozgólépcsőn való rohanás sokat kivett belőlem. Hangos zihálással messze szaladtam az állomás kövezetén, majd buta módon megálltam és körbenéztem.  Jobb oldalt rosszarcú, izmos fickókkal akadt össze tekintetem, akik szemmel láthatóan parancsra vártak. Karjukon a vérrel teli erek teljesen kidudorodtak, azt sugallva, hogy minden erő oda van összpontosítva. Jobbnak láttam nem tenni semmilyen hirtelen mozdulatot, mert rögtön ugranak és leütnek. Félelmem akkor fokozódott, amikor a mozgólépcső alján megpillantottam a sötét köpenyes árnyat. Jellegzetes csoszogásával felém igyekezett. Alacsony, görnyedt alakja és járása elárulta, nem fiatal már, de mégis gyorsan csúsztatta talpait. Közben, jobbról közeledtek a rosszfiúk is, nem hagyva esélyt menekülésre. Egy szempillantás alatt körbezártak. Teljesen ledermedtem. Ha akartam volna, akkor sem tudok megmozdulni. Így abba is belementem volna, hogy önként velük tartok, de nem pont az történt, mint amire számítottam.

Az izompacsirták közül, kettő olyan erővel nyomott lefelé vállamnál fogva, amivel könnyen térdre kényszeríthettek volna, de lélekben már feladtam, így hagytam, hogy testem elernyedjen. Amint megéreztem a vállaimra kifejtett nyomást, önként rogytam le a padlóra. Ekkor az öreg előbb félrenézett, s mikor konstatálta, hogy senki sem figyel ránk, előhúzott egy hajvágó gépet a köpenye alól. A gép rezgésétől valami bekattant az agyamban. Hirtelen üvöltözésbe fogtam.

- Segítség! Segítség!

Több sem kellett, valamelyik férfi megáldott egy bal egyenessel, melytől azonnal elterültem.

Erős fény árasztotta el mindkét szemem. Akkor még, elsőre nem sejtettem, hol vagyok. Másodpercekig csak körvonalakat és összemosódott alakokat láttam, míg egyszer minden élessé vált.

- Ki maga?

- Doktor vagyok. Dr. Hatvani Sándor.

- Jaj - jajgattam olyan hangerővel, mintha a koponyámat egy légkalapáccsal ütlegelnék.

- Önnek behúztak egyet, melytől alaposan kifeküdt - magyarázta egy másik férfi.

- Behúztak? S maga ott volt? - értetlenkedtem.

- Nagy Levente rendőrnyomozó, tisztelettel. - mutatta be magát. - Szolgálaton kívül voltam aznap este.

- Tiszteletem nyomozó! - Mi ez az iszonyatos fejfájás?

- Valószínűleg elmúlt a fájdalomcsillapító hatása. - vette át a szót az orvos.

- Áh, megint! - ismét belehasított a fejembe, de annyira, hogy automatikusan odakaptam két kezemmel.

A fejem búbját tapogatva különös dologra lettem figyelmes. Varratokra.

- Ez meg mi? - keltem ki magamból hangosan.

- Áh, a varratvonalra gondol. Úgy beütötte a fejét az esés következtében, hogy össze kellett varrni a sebet. 

Megrántottam a vállam, mintha tudomást sem vettem volna arról, amit mondott.

- Mikor engednek haza? - érdeklődtem erőszakosan.

- Nyugodjon meg! Pár nap megfigyelés és már haza is mehet

- próbált megnyugtatni, miközben infúzión keresztül beadott valamit.

- Mit adott be? - kezdtem újra a hangoskodást.

- Fájdalomcsillapítót és némi nyugtatót. Hamarosan megkönnyebbülést fog érezni és elszenderedik, ezért most magára hagyjuk.

- Ne hagyjanak egyedül! Kérem! - üvöltöttem, majd elsötétült minden.