Barcelona. Olyan régóta álmodoztam arról, hogy eljutok ide. Ahogy egyre jobban közeledett a repülő a város felé, az izgalomtól, mintha pillangók lepték volna el a hasamat.

Egyedül indultam Budapestről, de egy csinos nővel oldalamon hagytam el a repülőt. Nem terveztem bárkit is felcsípni a repülőn. Így alakult. Az uniformist viselő hölgyeknek sohasem tudtam ellenállni. Ahogyan a repülőn nem tudtam várni, úgy a repülőtéren sem. Már az illemhelységben el akartam juttatni a gyönyörig, aznap második alkalommal. Egy darabig minden jól ment. Hagyta, hogy levetkőztessem. Amíg a melleivel játszadoztam, addig kigombolta a nadrágomat.

Majd, amikor kezemet becsúsztattam combja közé, fegyverek dördültek és valaki becsapta a WC ajtaját. Felálltunk és mindketten összerezzentünk. Ösztönösen felé nyújtottam a karom, hogy magamhoz húzzam és szorítsam, ahogy csak bírom. Nem akartam, hogy féljen, de szemében csak eluralkodott félelmet láttam. Percekig vártam. Mintha lefagyott volna. Nem értettem, miért habozik. Talán az ijedtség tette ezt vele. Pedig a java még hátra volt. Egy piros lézer hatolt át a fülke falán, mely felfelé mozgásával a kezemet is veszélyeztette. Ekkor megragadtam a kezét, léptem egy nagyot hátra és magammal rántottam a WC sarkába. Reméltem így kikerülünk valamelyest a sugár haladási irányából. Egy nagyobb téglalapot vágott ki ajtó gyanánt. Feszülten rámeredt tekintetem az ajtóra, miközben nem eresztettem társamat sehová.

Magam sem tudtam mire számíthatok, amikor az ajtót belöki valaki vagy inkább valami, mert a fülke alatt csak egy nyálkás dolgot láttam amíg a lézert használta. Megdöbbentő látvány fogadott bennünket: egy lény. Csakis földön kívüli életforma lehetett. Gyermekméretű test; nyálkás, zöldes lábak; emberire emlékeztető arc; és hatalmas koponya, bizonyára egy jelentősen megnövekedett aggyal. Az idegen fekete szemével végigmért minket, majd megszólalt.

- Kedves földlakók! Ha velünk jöttök, nem esik bántódásotok.

Micsoda? Jól hallottam? Tisztán érthető emberi szavak hagyták el a száját. Ez meg hogy lehet?

Kétkedésem hamar félbeszakadt. Az űrlény belépett mellénk. Lába alatt úgy tocsogott az a zöldes trutyi, mintha az ember kocsonyán mászkálna. 

- Ereszd el a női egyedet! - parancsolta határozottan, de nem mozdultam.

Az egyik pillanatban még azon járt az eszem, hogy semmi áron nem engedem ki karjaim közül, a másikban pedig már reflexszerűen széttártam két karomat és figyeltem, miként Alexia szó nélkül közelít az idegen felé. Valamiféle módon képes volt hatni az elménkre. Alig pár másodperccel később én is követtem Alexiát és a lényt. Eltávolodtunk a fülkétől, majd elhagytuk a mellékhelyiséget.

A repülőtéren csend honolt. Az összes élőlény a padlón feküdt rajtunk és az idegenen kívül. Vajon mit tett velük? Elsőre úgy tűnt, mintha csak aludnának. Semmi vér. A teremtmény olvas a gondolataimban. 

- Csak alszanak. Semmi bajuk nincs. Te kellesz nekünk és a nőstény. - magyarázta.

Másodjára beszélt többes számban. Akkor hol vannak a többiek?

A kifutópályához vezet ki kettőnket, ahol megállt az idő. Az egyetlen működő jármű a csészealj alakú űrhajó lehetett. A forróságtól felmelegedett aszfalton mezítláb járkálva fel sem szisszent. Biztosan védelmet nyújtott számára a talpát bevonó anyag. Rövidesen az űrhajón találtuk magunkat. A jármű belülről sokkal tágasabbnak tűnt, mint kívülről. Körbenéztem, de semmit sem láttam, pedig határozottan emlékszem, hogy az űrbéli valamit matatott a hajó falán, miután engem és Alexiát középre terelt. 

- Jó éjszakát! - mondta és zöld színű gáz lepte el a teret, amitől a földre estünk és elszenderültünk

Folytatjuk...