A várás

Fehérséget látott, ameddig csak ellátott.
Előtte s mögötte emberek, szép sorban álltak. A legtöbbjük arcán közöny ült. Egy ideig némán várt, mint a többiek. Előretekintett, ösztönösen. Így telt egy nap, egy hónap, egy év. Néha mozdult a sor ugyan, ekkor lépett egyet előre, máskor hátrálnia kellett, mert mindenki más is így tett. Egyik ilyen hátrálás folyamán, az előtte lévő meglökte, és mindketten elestek. Gyorsan felpattantak, s visszaálltak a helyükre.

Háton feküdt zihálva!

Az ütést nem tompította eléggé a szkafander, ezért borzalmasan fájt a lapockája és a gerince. Talán még egy-két bordája is eltört. A folyosó felső végén erős fény világított, hunyorognia kellett. Azután, a fény lassan kihunyt…..

Háton feküdt zihálva!

Mellette dübörögve zúgott el a ménes élén azzal a csődörrel, amin az imént még ült. Sajgó tagjait szerette volna megtapogatni, de a keze alig mozdult. Érezte, hogy nedvesedik a ruha a lába közt.

- Beszélnünk kellene, Józsi

- Hallgatlak.

-A házasságunkról van szó. Úgy érzem, kisiklik az egész. Nem… nem vagyok boldog. Az igazat megvallva, nem is értem, miért nem beszéltük még meg eddig a problémákat.

- Aha.

- És, tudod néha úgy érzem, kettőnk közül csak én teszek meg minden tőlem telhetőt a kapcsolatunkért. Én hozok áldozatot. Nem töltünk elég időt együtt, de úgy tűnik, te nem is vágysz rá.

- Értem.

- Úgy gondolom, hogy gyökeres változásokra van szükség, különben oda lesz az egész.

A pók szindróma

Magam-pók vagyok. Akadályokat gördítek művészi vénámmal a saját utamba, hogy legyen mitől, kitől szenvedni, ha nincs is rá különösebb okom, amit le lehet követni egy festővásznon, amiből tanulni lehet, ami fáj, ami kell hogy fájjon ahhoz, hogy kiteljesedjen, kitekeredjen - egy bebábozódott valami emberszerűség. Ha felszínre tör, ha előbújik bábjából a pillangó-pók, akkor már lehet vele foglalkozni, körbejárni, feszegetni, magyarázatot találni a pókháló szabályszerű, szinte mértani pontosságú kapcsolódásaira, mely egy tökéletes remekmű.

A világ végétől két lépésre

Apokaliptikus szösszenetek

Bumm

- Lődd le! – ordítottam.

- Nem bírom! – remegett a keze.

- De egyre közelebb jön! – léptem egy lépést hátra.

- Közelebb hát… - visított, majd meghúzta a ravaszt.

De a lény csak újra közeledett.

- Váá, de béna vagy! A fejére célozz! Istenem! – húztam fel a szemöldököm.

- Oda céloztam, de talán, ha nem visongatnál itt nekem állandóan, - hadonászott – akkor el is találtam volna.

Nagyapó álmélkodva nézte unokája szobáját. Úgy érezte, hogy különleges bolygóra tévedt, mert annyi ismeretlen kütyü volt a helyiségben szana-széjjel, amennyi talán egy titkos katonai bázison sincs. Belépni sem mert, csupán az ajtóból szemlélődött, és próbálta paraszti józan ésszel felmérni a veszélyforrásokat, amik kárt okozhatnak benne (vagy ő bennük), ha átteszi a lábát a küszöbön.

Persze a lánya tolta csak befelé, hogy: „Apuka nyugodtan menjen be.